Egy váratlan véletlen esemény – TIZEDIK TÖRTÉNET – 3. helyezett

Már kint régen besötétedett az ég. Az autóparkolóban egyre fogytak a várakozó kocsik. Az óriás szupermarket dolgozói nem láttak ki, nem tudták, hogy már rég az esti lámpák fényesítik a novemberi havas esőtől vizes úttestet. Ronda nyirkos idő volt.
Az éles chicagói szél hasítva bújt a kabátok alá, morogva lobogtatta a reklámzászlók sorát.
Egyre kevesebb vásárló kószált az üzletrészekben. A büfében már majdnem fél órája, hogy senki nem vett semmit. Mary ilyenkor már tudta, hogy nemsokára záróra lesz, és már előre felkészült, hogy ha hazaér még egy kicsit tanulni tudjon, mert holnap zárthelyit írnak gyermekgyógyászatból.
Sajnos ahhoz, hogy tanulhasson, hozzá kell járulnia neki is a drága tandíjhoz. Délutánonként az órák befejezése után megy dolgozni. Így aztán este és itt-ott szünetekben, meg hétvégeken van ideje tanulni.
Mivel nemigen várható vevő ilyenkor, megkezdik a rendrakást, hogy minél hamarabb kijuthassanak a parkolóba. Tíz óráig van nyitva a kapu. Van még, hogy negyed óra múlva is állnak a pénztárnál az elkésett vevők. A büfét ilyenkor már elkerüli mindenki. Már a többiek sokszor megjegyezték, hogy milyen szerencsések, mert mindig ők hagyhatják el először a kaput.
Ezen a napon is így történt, hogy Mary 10′ 15″a-kor már a biztonságiak előtt állt leadni a kártyáját és sietve lépett ki a parkolóba, hogy hamar otthon lehessen. Mikor szétnyíltak az ajtók és kilépett a szabadba a sötétből arcába csapó havas eső és az erős szél majdnem visszatolta az üvegajtónak. Meglepetésében megkapaszkodott és a slusszkulcsát nekiütötte az üvegnek. A biztonsági őrök egyike kilépett utána a nagy koppanásra.
– Valami baj van? – kérdezte a lánytól, aki a széllel viaskodva próbálta a fejére húzni a kabátja kapucniját.
– Á semmi, csak a szélroham majdnem visszarepített.
– Hozzak valami nehezéket? – nevetett incselkedve a fiatalember.
– Kösz most hízókúrázom. Visz’lát, Jó éjt- mondta futás közben, amit már a másik nem is értett, mert elrepítette a hangját a szél.
– A legrosszabb helyen parkoltam le- motyogta magában, miközben az arcába vágódó havas eső hideg cseppjeit próbálta letörölni kabátújával.
Bizony Chicagóban nagyon kellemetlen meglepetések érhetik az ismeretlent, aki a Michigan tóval merőleges utcára fordul ilyenkor. Némelyik északi szélroham akkorát tud taszítani az emberen, hogy könnyen az aszfaltra dobja. A kapucnis kabát nem divat, hanem komoly védelmi kellék ilyenkor.
A kihalt fénylő aszfalton birokra kélve az elemekkel, a lány messziről látta a kocsiját. Nem tudott előrébb parkolni, mert sok vevő elfoglalta a közel eső parkolókat. Az ő kocsija elég félre eső helyen, az áruház oldalán állt. Egyik oldaláról a meredek, ösvényekkel védett park volt. Az első parkolóhely a 20 közül, ami a sorban elfért. Nem hiába szidta magát, hogy miért nem keresett közelebbit, mert most nagyon messzinek tűnt ebben az alig megvilágított derengésben.
Végre elérte a helyet és gyors mozdulattal nyitotta ki az ajtót. Amikor jött egy szélroham és lekapta sálját a nyakából. Lehajolt, hogy felvegye, a küszöbről, véletlenül oldalra pillantva a kocsiba a hátsó ülésén egy kapucnis alakot vett észre.
– Jó estét. – köszönt furcsa mesterkélten rekedtes, magas hangon.
Mary ledermedt és behajolt jobban, hogy még biztosabb legyen, hogy nem látomása van-e.
– Jó…… estét- köszönt tétován. Időt nyerni, míg kijózanodik a váratlan esemény hatása alól.
– Bocsánat, hogy megijesztettem kedvesem. Igazán nem volt szándékomban, de nyitva volt az autója és én nagyon fáztam. Gondoltam megmelegszem addig és vigyázok, hogy avatatlan kezek el ne lopják.
– Ó köszönöm! Igazán kedves! – mondta izgatott hangon – Már csak azért is, mert most vettem észre, hogy az oldaltáskám bent hagytam a kulcsommal és a tárcámmal együtt és még tankolnom is kell- hadarta a lány.
– Ha megkérném, még várna egy kicsit, míg visszaérek? – mondta izgatott hanggal a lány, de az idegen nem ismerte ezt a félelem hangját, hát készséggel válaszolt.
– Hát persze nagyon szívesen.
A lány ezt már meg sem hallotta, mert tőle telhető legeszeveszettebb irammal futott vissza az ajtóhoz, ahol sorban jöttek ki a dolgozók és ahányan voltak annyi irányba keresték meg a parkoló kocsikat.
Mary berobbant az ajtón lihegve a biztonságiakhoz.
– Azonnal… – lihegte sápadt, izgatottsággal – azonnal… mutatott kifele remegve a sötétbe.
– Mi baj van? Nyugodj meg és nyugodtan mond – fogta meg a lány vállát az egyik őr. Az előbb még viccelődő lánynak a fehér arca és sokkos viselkedése felkeltette a többiek figyelmét is.
Négyen állták körül. Az egyik egy pohár vizet tartott a lány elé. A másik alátolt egy széket.
– Idd meg, ez jót tesz és mondd el, de nyugodtabban, hogy mi a probléma.
Gyors mozdulattal hörpintette fel a vizet, egy mélyet sóhajtott, nyelt egyet és természetes hangon megszólalt.
– A kocsit mindig bezárom. Hiszen nem is az enyém, hanem az anyámé. Minden nap kölcsönkapom, ha későig maradok. Mikor kinyitottam most a kocsit, egy öregasszony ült a hátsó ülésen. Még jó, hogy észrevettem, mert a sálamért hajoltam le. Azt állítja, hogy én nyitva hagytam a kocsit és ő fázott és beült melegedni. Atya Úr Isten és ott hagytam a kocsi ajtajában a slusszkulcsot. Ez biztos ellopja anyám autóját – izgalmában és felismerésében beletemette az arcát a két tenyerébe és előre-hátrahajlongott.
– Nyugalom Mary! Maradj itt! Mindjárt intézkedünk. Hol parkolsz?
– H szektor egyes.
Míg a lány beszélt már ketten két telefonon beszéltek és riasztották a rendőrséget és a belső védelmet.
Pillanatok alatt ott voltak a rendőrök, csak a parkoló szektorának a számát várták.
A belső biztonságiak hátulról indultak meg láncban és elöl a raktár takarásában jó pár biztonsági várta, hogy akcióba léphessen, ha arra menekülne az illető.
Mikor a rendőrük megkapták a helyszín adatait könnyű dolguk volt, mert a meredek bukszusokkal, fákkal szórt park takarásában könnyen elérték a kocsit. Öten ugrottak elő a sövény túloldaláról, miután éles lámpával bevilágítottak a kocsiba és látták a csuklyás alakot az ülésen. Az, mikor a lámpa fénye felvillant, ki akart ugrani a kocsiból, de a lába megakadt a biztonsági övben és kiesett. Épp felállt és a kezét a kabátja alá dugta, amikor az egyik rendőr hátulról rávetette magát. A társai fegyvert fogva az öregasszonyra felszólították, hogy mutassa mind a két kezét.
Az egyiket sehogy sem akarta elővenni. Míg lelökték a földre, a kapucni leesett róla, az alatta lévő parókája furcsán félrecsúszva eltakarta az egyik felét az arcának. A szabadon maradt kopasz fején nevetségesen csillogtak a lámpák fényei. A kezét erőszakkal kitépték a kabátja alól, amiben egy bárdot szorongatott.
Szép kis csapat vette körül. Teljes lámpás kivilágítás közepén feküdt az öregasszonynak öltözött negyven év körüli bárdos gyilkos, akit már régen köröztek.
Több nőt támadott meg és kifosztotta őket. Vezetni nem tudott, neki a készpénz és az ékszer kellet.
A rendőrök megbilincselve elvitték az öregasszony ruhába öltözött rablót. A biztonságiak megegyeztek, hogy nem mondják el a lánynak, hogy valójában ki is várta a kocsiban. Arra gondoltak, hogy nem tudna haza menni és a félelem még nagyobb sokkot okozna neki. Mary megnyugodva ment haza, és el is mesélte otthon a dolgot, hogy egy öregasszony pihent a kocsijában stb.
Harmadnap tudta meg ő is és a család, amikor a rádió bemondta, hogy kit, és hol fogtak el. Később dicséretet kapott és egy hét pihenőt, amit fizetett a munkáltató azért, hogy olyan ügyesen vágta ki magát, no meg azért, hogy végre hagyják őt békén, mert állandóan kérdezgették az ügyről.
A legtöbb kérdés az volt: Hogyan jutott eszébe az a mondat, amivel kivágta magát.
Egyszerű volt a válasz.
– Mert így tudtam elfutni minél messzebb tőle, az emberek közé.

Írta: Tátos Gyöngyi