December 22.-e van, két nappal karácsony előtt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott most sem igazán kapott el a karácsonyi hangulat. Igazából már évek óta nem olyan az ünnep, mint amikor a gyerekek még kicsik voltak. Persze most is jó együtt, és a közös vacsora is mindig fenséges ezen a jeles ünnepen. Az ajándékozás idén is meglesz, hiszen már mindent jó előre megvettem. De ez valahogy mégis más. Ám senki se gondolja, hogy panaszkodom, nem. Az egészségünk is rendben, mármint nekem és idős szüleimnek. Mi mást is kívánhatnék, így az ünnep közeledtével? – Futnak át agyamon a kósza gondolatok, miközben lassan kortyolom a kávém a másfél szobás lakás kis konyhájában. Ekkor viszont egy, a folyosóról beszűrődő vidám beszélgetésre leszek figyelmes.
– Gyertek gyerekek! Itt is vagyunk! – szól egy női hang, majd kulccsomózörgést hallok.
Valakik jöttek a szomszéd lakásba? – Teszem fel magamban a kérdést. – Könnyen meglehet, hiszen az utóbbi két hétben nagy volt a jövés-menés a lakás körül. Tudtommal már vagy féléve árulták is. – Válaszolom is meg a saját kérdésem szinte azonnal. A kíváncsiságom viszont most sem hagy nyugodni, így óvatosan félrehúzva a konyhaablak függönyét kilessek, hogy mi történik odakint. Egy férfi alakját pillantom meg, amint egy nagy dobozt cipel be a szomszéd lakásba. – Jól sejtettem! Valakik épp beköltöznek! – Nyugtázom magamban, miszerint megint igazam volt, ahogy az is felötlik bennem, hogy lassan tényleg lottóznom kellene. – Remélem nem egy lármás család. Nem szeretnék még több hangoskodást a házban. Egészen megszoktam már a csendet és nyugalmat! – Ám mielőtt belelovalhatnám magam a dologba, egy kislány hangját hallom közeledni.
– Gyere Márkó! Erre! Ez lesz az új otthonunk! – Hangzik vidám kis hangján, majd egy fehér kabátos hosszú barna hajú kislány lép elő a téli sötétségből.
Rögtön utána érkezik egy hat év körüli kisfiú is egy nagy táskát hurcolva magával. Persze a kislány kezei sem üresek, ő egy másik kartondobozt visz éppen, majd rögtön fordul is vissza, hogy segítsen a nehéz táskával kitartóan küzdő öccsének. Végül ketten bevonszolják a könnyűnek nem éppen mondható motyójukat. – Két gyerekük is van! Remek! Most már biztos, hogy annyi a nyugalmamnak! – Vonom le végül a gyors következtetést a látottak alapján. Ekkor viszont ismét váratlan dolog történik, hiszen a kislány kilépve a folyosóra észrevesz a függöny mögött, majd integetni kezd. Zavaromban hirtelen nem is tudom mitévő legyek, ezért gyorsan visszaintegetek, mire ő rám mosolyog. – Jézusom! Mit csinálok itt? Leskelődőm a szomszédjaim után. Olyan vagyok, mint a vénasszonyok a tévésorozatokban, akik mindent tudni akarnak mindenkiről… Te jó ég! – Mondom szinte hangtalanul a kis konyha magányában, és elszégyellem magam.
– Mi történik odakint kisfiam? – szólal meg édesanyám.
– Semmi! Semmi különös! Csupán költöznek a szomszédban. – válaszolom kissé elbizonytalanodva, miközben ismét résnyire elhúzom a függönyt.
A kislány mostanra már eltűnt, és ismét csak a férfit látom cipekedni. Szemelláthatóan nagy a lelkesedés odakint. Ez persze nem is csoda, hisz egy új helyre költözés mindig sok újdonságot rejt magában. A sok nehézség mellett, persze.
– Hogy mondtad kisfiam? Nem hallom mit motyogsz a konyhában! – hangzik fel édesanyám érces hangja ismét a nagyszobából.
– Azt mondtam, hogy éppen költöznek a szomszédba! – közlöm ismét a hírt, ám ezúttal erélyesebb hangon.
– Na, akkor vége a nyugalmunknak Mamus! – vágja rá rögtön apám, miközben egykedvűen váltogat a csatornák között.
Azonnal elmosolyodom, amit meghallom apám első reakcióját. – Nem véletlenül mondják rám, hogy apja fia! Le sem tagadhatnám, hogy ő az apám. – Jegyzem meg magamban, majd lassan elindulok, vissza a nagyszobába.
– Jaj! Ugyan már Papus! Lehet, hogy rendes emberek! Hányan vannak fiam? – szólal meg édesanyám, rögvest védelmébe véve az új jövevényeket.
– Persze! De fogadni mernék, hogy ezeknek sincs még egy csavarhúzójuk sem! Figyeld meg, hogy tavasszal majd a mi fűnyírónkat fogják kölcsönkérni! – morgolódik tovább apám a maga szokásos módján.
Igaz, szerintem ezúttal nem az új lakok miatt van rossz kedve, ez sokkal inkább a nézhetetlen műsorok hatása. Bár igazából mindegy is. Fő az, hogy megint nem értenek egyet valamiben. Ami azt hiszem végső soron jó dolog, hiszen ha egyszer mindenben egyetértenének, az maga lenne a vég. Nem tudnának magukkal mit kezdeni.
– Áh, beszélsz badarságokat Papus! Szóval? – mondja édesanyám beletörődve apám javíthatatlan pesszimizmusába, majd kérdőn felém fordul.
– Négyen. Egy fiatalabb házaspár két gyerekkel. – mondom halvány mosoly kíséretében, miközben idős szüleimet nézem.
Apám arcán rögvest megjelenik a – Na ugye! Én megmondtam! – jellegzetes arckifejezés, mialatt anyám arcán némi tanácstalanság látszik. Talán azért, mert ő is érzi, hogy ezúttal talán Papusnak mégis igaza lehet. Nekem viszont valamiért jó érzésem van. Persze az is lehet, hogy csupán a bűntudat mondatja velem, amiért az imént leskelődtem utánuk. De talán nem is ez a fontos. A lényeg az, hogy a kislányt látva valami különös érzés fogott el. Úgy érzem jobban meg kell őt ismernem, illetve őket. Vidám arcát most is magam előtt látom, miközben felveszem a téli bakancsom.
– Hová mész kisfiam? – kérdezi édesanyám, miután látja, amint magamra kapom a kabátom.
– Kiugrom tejért és kenyérért a hipermarketbe! Egy perc és jövök. – Nyugtatom meg gyorsan, majd kilépek a bejárati ajtón.
A folyosón most éppen nincs senki, a szomszéd lakás ajtaja tárva-nyitva, a konyhából pedig rámolás hangja szűrődik ki. – Valószínűleg kettévált a család! Az egyikük biztos bent rámol, míg a többiek a kocsinál rendezik a dobozokat. – Vonom le az egyszerű következtetést, ami rögtön be is igazolódik, amikor összefutok a családfővel és két kis segítőjével a bejáratnál. Látva, hogy mindenki keze tele van csomagokkal tartom nekik az ajtót. Amit a férfi meg is köszön, a libasorban érkező gyerekek pedig udvariasan köszönnek. Látszik, hogy jól nevelik őket. Egy jó pont az új szomszédnak, de ami számomra ennél sokkal fontosabb, hogy a kislány ekkor ismét rám mosolyog. De nem ám úgy kutyafuttában, nem. Megáll, visszafordul, és hosszasan rám néz gyönyörű barna szemeivel. Mintha tudná, hogy most is éppen ő jár a fejemben. Egy pillanat alatt összezavar, majd egy szó nélkül, sietve elindulok a közeli hipermarket felé. De csak miután találok egy nagyobb követ, amivel kitámasztom nekik az ajtót.
Miközben sétálok a sorok között, igyekszem kiverni a fejemből, a kislány arcát. Bár ez nem is olyan könnyű feladat, mivel bármit is pillantok meg az üzletben, mindenről ő jut az eszembe. Végül aztán úgy döntök, végig sétálok a gyerek osztályon is, hátha találok valami igazán neki valót. Jóllehet még a nevét sem tudom, mégis jól esik egy kicsit elidőzni a gondolattal, mi lenne, ha én lennék az apja, vajon mit választanék neki. A hosszas nézelődés követően választok valami tejet és kenyeret, bár nem igazán tudom melyiket kellene megvennem. Ezek mellett pedig két nagyobb csoki mikulás is ott pihen a kosaramba. Hiszen mégis csak közeledik a karácsony.
Később, hazafelé sétálva kezemben a szatyor vásárolt holmival, meglátom amint az apa éppen egy franciaágy matracával birkózik. Már az első pillanatban látszik, hogy lehetetlen feladatra vállalkozik, hiszen egymaga nem lesz képes becipelni az óriási méretű matracot. Így kapva az alkalmon odasietek, majd ledobva szatyromat a kocsijuk mellé, erősen megragadom.
– Segíthetek? – kérdezem erőlködés közben, mire a szomszéd belegyezően bólint.
Még szerencse, hogy korábban kitámasztottam a bejárati ajtót, így egy lendülettel betudjuk vinni a matracot, majd többször fordulva a hozzátartozó ágy keretét valamint a többi holmit is. Persze a kis család minden tagja is örömmel fogadja a segítségemet, nekem pedig jól jön ez a kis testedzés, a nagy ünnepi evés-ívás előtt. A bepakolás után még beszélgetek egy kicsit az új szomszédokkal. Így tudom meg, hogy az édesapa Péter a közelben kapott munkát, míg a felesége Adél az áthelyezést kérte és jövő évtől a helyi szupermarketben fog dolgozni, mint pénztáros. Evelin és Márkó pedig nagyon várták már a költözést.
Hát igen, ami a szülőknek sokszor kényszerű lépés, az a gyerekeknek sokszor jelenthet új kalandot. Bár a lakásban még bőven van mit tenni, számomra úgy tűnik mindenki megpróbál bizakodva hozzá állni az új helyzethez. Ám ahogy az gyakran előfordul a jó hangulatú beszélgetésnek a gyerekek civakodása vett most is véget. Pontosabban az a pillanat mikor hirtelen eszembe jut miért is indultam el otthonról órákkal ezelőtt. Így végül gyorsan elköszönök a kis családtól, és visszasietek a ház előtt parkoló autójukhoz. Szerencsémre még ott találom a bevásárlószatyrom benne a vásárolt holmikkal. – Minden megvan és még a kóbor kutyák sem jelölték meg! – Nyugtázom magamban a dolgot mikor belenézek, majd felkapva a szatyrot visszasietek a házba. A folyóson ekkor pillantom meg a tíz éves Evelint, amint ott áll egy papírlapot szorongatva a kezében.
– Hát Te? Mit keresel még itt kint ilyen későn? Már mindent bepakoltunk, vagy nem? – kérdezem tőle kedvesen, miközben odasétálok hozzá.
– De…De igen! Csak szerettem volna ezt odaadni neked, és megköszönni a segítséget! – válaszolja kissé bátortalanul, majd kis kezeivel átnyújtja nekem a papírlapot.
Hirtelen nem is tudok mit mondani, annyira meghat a dolog, ám végül lenézek a kezemben pihenő már kissé gyűrött lapra. Egy szépen feldíszített karácsonyfa van rajta, a következő üzenettel: Boldog Karácsonyt… Szomszéd. Elmosolyodom, majd váratlan melegség önti el a szívem. Végül csupán annyit tudok elsuttogni: Köszönöm. Ezután óvatosan becsúsztatom az ajándékot a szatyromba, majd mindkét kezemmel megragadom a kislányt és egy gyors puszit nyomok, egyenesen a homlokára. Érzem arcának melegét és lényének minden kedvességét. Viszont azt sem akarom, hogy túl sokáig kint maradjon, így hamar elengedem és intek neki, hogy menjen. Amit engedelmesen meg is tesz, de még mielőtt belépne a jó meleg lakásba az ajtó előtt kilép vastag téli csizmáiból, hogy az ajtó mellé rakja őket, majd felém fordul és még egyszer utoljára integetve rám mosolyog. Ezután mindketten belépünk saját otthonunkba, hátra hagyva ezt az igen különleges pillanatot.
– Hol jártál eddig kisfiam? – kérdezi aggódva édesanyám, mikor belépek a nagyszobába.
– Ó! Sehol, csupán segítettem az új szomszédoknak behurcolkodni! – válaszolom jókedvűen, mivel Evelin kedvessége még mindig igen nagy hatást gyakorol rám.
– Azt szeretném látni, hogy egyszer itthon is így teszel-veszel a lakásba! – szól közbe mogorván apám, ám most ez sem tudja elvenni a kedvem.
– Jaj Papus! Inkább örülj neki, hogy ilyen segítőkész a gyereked! – vesz védelmébe azonnal édesanyám, ahogy mindig is szokta.
Még vívják kicsit szokásos szócsatájukat, ám ennek végkimenetelét már nem várom meg. Gyorsan kipakolom a vásárolt holmikat a konyhában, a rajzot viszont megtartom magamnak. Így ezzel az újonnan szerzett kinccsel és a két csokimikulással vonulok be a szobámba, hogy a nap hátralévő részét már ott töltsem, egyedül. Evelinre, Márkóra és a kis családra gondolva.
Másnap aztán hallom, hogy a két gyerek éppen ádáz csatát vív egymással feltehetően a szüleik ágyán ugrálva. – Lehet, hogy apámnak mégis csak igaza volt? – fut át agyamon a gondolat, miközben újra elmosolyodom. Már tíz óra is elmúlt, így elég késő van, de ez most nem érdekel. – Végül is holnap karácsony! Mikor lustálkodjon egy kicsit az ember, ha nem ilyenkor? – teszem fel magamnak a kérdést, amikor egy kézzel írt cetlire leszek figyelmes az asztalon, mely arról árulkodik, hogy a szüleim elugrottak meglátogatni egy távoli rokont. – Ez is jellemző! – mondom ki halkan, mikor újra meghallom Evelin csilingelő hangját a szomszédból. Eszembe jut tegnapi találkozásunk, ami ismét jó kedvre derít.
Ezt következően csupán ténfergek a lakásban, miközben szép lassan elkészítem késői reggelimet és elmaradhatatlan kávémat. Óvatosan kortyolom a frissen elkészült forró, fekete italt, miközben odasétálok a hátsó kertre néző ablakhoz. Ekkor tűnik fel csupán, hogy odakint mindent szikrázó fehérség borít. Hiszen hiába esett tegnap este a hó valószínűleg órákon át, most mégis a szikrázó napsütésé a főszerep. Ekkor rápillantok az ablakban álló hőmérőre, amivel egy valami biztossá válik, miszerint még most is a tél az úr.
– Gyerekek! Evelin, Márkó! Olyan szépen süt a nap! Miért nem mentek ki inkább hóembert építeni? – hallom meg Adél hangját a falon túlról, amint próbálja két gyerekét a civakodásnál értelmesebb dologra rávenni.
Nekem persze rögtön eszembe jut, hogy gyerekként mennyit verekedtem. Na jó! Sosem voltam balhés, csupán amolyan igazi gyerek! No meg persze a régi telek, mikor mi is építettünk hóembereket vagy éppen rendeztünk szánkóversenyt a közeli domboldalon a barátokkal. Ám még mielőtt nagyon elmerülnék a régi emlékek tengerében, futva kerül elő Márkó, kinek sálja csak úgy lobog a téli hidegben. Percekkel később aztán Evelin is megjelenik a már jól ismert fehér kabátjában és fekete csizmájában. Miközben nézem a kertben szaladgáló gyerekeket csak remélhetem, hogy melegen felöltöztek. Hiszen csalóka lehet a szikrázó napsütés a kinti hidegben. Persze nyilván nem igen fáznak – hessegetem is el a gondolatot, mivel megállás nélkül rohangálnak, miközben kitartóan vívják hógolyócsatájukat.
Újra elmosolyodom, ahogy őket nézem. Ismét eszembe juttatva az érzést, amit hosszú idő után végre tegnap újra éreztem. A gyermeki vidámság és ártatlanság utáni vágyat. Ami persze egyszerre házborzongató és szívet melengető érzés. Hiszen kivel tudná jobban átélni az ember a szeretet ünnepét, mint egy gyermekkel. Ekkor megjelenik Adél is, egy lavórnyi kimosott ruhával a teraszon, majd jól le is teremti a két gyerekét, amiért egymást igyekeznek legyűrni a hóban. Végül aztán a gyerekek feladják a harcot, és szót fogadva anyjuknak nekilátnak hóembert építeni. Eközben Adél is kiteregeti a gyerekek frissen mosott ruháit, amik között ekkor megpillantom azt a vastag citromsárga harisnyát, amit tegnap még Evelin viselt. Ez persze megint eszembe juttatja a tegnap átélt csodás pillanatot, amit ha szerencsém van, már soha nem felejtek el.
Néhány percig még nézem a két vidáman játszó gyereket, majd úgy döntök, hogy ideje nekilátnom az ajándékok becsomagolásának, míg a szüleim haza nem érnek. Később a karácsonyfát is feldíszítjük együtt, miközben hallgatjuk a nagy sürgést-forgást a szomszéd lakásból. Ekkor egymásra nézünk apámmal, majd hirtelen elmosolyodunk. Hiszen valószínűleg a régi nyugalmunk nincs többé, ám kaptunk helyette egy kedves kis családot, így az év vége felé.
Természetesen a két csoki mikulásról sem feledkezem meg, viszont meg kell várom, még mindenki elcsendesedik a házban és újra leszáll a korom sötétség. Végül kilopódzom a folyosóra és a kis szomszédaim ott várakozó csizmáikba óvatosan elhelyezem, hogy aztán másnap reggel boldogan fedezzék fel a váratlan ajándékot, amit egy ismeretlen angyalkától kaptak. Na jó, nem vagyok én angyal, csupán egy egyszerű szomszéd. Persze mi egy-egy csokifigura ahhoz az ajándékhoz, amit ez a két gyerek ad majd nekem a jövőben. Hiszen nincs nagyobb ajándék annál, mint egy új remény a boldogabb, szeretetteljesebb jövőben.
Köszönöm szépen a gratulációt!
Örvendek, hogy nyertél. Gratulálok!
Kedves Kitti!
Bár a tipped ezúttal nem jött be a személyemet illetően, azért köszönöm, hogy megosztottad a véleményed!
Üdvözlettel: Dénes
Kedves Rita!
Köszönöm a gratulációt!
Üdvözlettel: Dénes
Kedves Dénes!
Gratulálok a nyereményhez.
Szeretettel: Rita(f)
Nem tudni valójában, hogy ki írta ezt a szentimentális történetet. Valóban férfi, avagy hölgy. Bár én nőre tippelek, hiszen egy olyan férfi a főszereplő, aki a "mamahotelből" figyeli az új szomszédokat és éppen cukros bácsivá válik, amire a karácsony igazán jó apropó. Szinte beleszeret a kislányba, még a harisnyáját is felismeri a mosott ruhák között.
Csupa lényegtelen dolog van itt a lényeges mellett…