Légysors

– Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, kedves kolléga. – Edina értetlenül hallgatta tovább nagybátyja munkarendről szóló tájékoztatását.
Edina – kétdiplomás pályakezdőként – a második hónapját töltötte a részvénytársaságnál. Rövid kosztümöt viselt, harisnya nélkül. Balerina cipőjében fázni kezdett. A háttérben hallani lehetett a fűtőtestek pattogását. Mégis a hideg szlalomozott Edina hátán.
Elveszítette a maradék önbizalmát is, a javát még az iroda ajtaján kívül hullatta el. Karjai, s lábai zavarodottan mozgolódtak mellette.
Az óriási termet maradéktalanul betöltötte Zoltán orgánuma. – Ebben a dimenzióban pusztán munkakapcsolat van közöttünk. Ehhez tartsd magad! – Zoltán az előtte nyugvó billentyűzetre csapta a kezében tartott aktákat. Mintha képzeletbeli legyeken statuálna példát. ’Azok a rovarok nem ártottak senkinek!’
Edina még ennél is távolibbnak érezte nagybátyját. Egy idegennek, most lelketlen embernek tartotta. ’Mire nem képes egy szeretett rokon? Munkát ajánlott, mégis így viselkedik velem!’
A megszeppent lány emlékeiben felvillantak a vidéken együtt töltött családi vacsorák. A felidézett képen nevető nagybátyja éppen viccet mesélt. A humorista Zoltán nagybácsi, aki abszurd történetekkel szórakoztatta családját és távoli rokonait. Az emlékképben halászlét szürcsölgetett az asztaltársaság. A következő pillanatban mélyről jövő hahotázástól rengett a ház, levesköpetektől ázott a terítő. Zoltán nagybácsi a család összetartó ereje! Mondogatták! ’Talán rosszul emlékszem. Ami most történik… az a valóság.’
A kiüresedett pár másodpercben a női hang is esélyt kapott. – Mi változott a ma reggelhez képest? – Edina némi határozottságot színlelt. – Mi rosszat tettem? – kíváncsisága nőttön-nőtt. ’Reggel még a Zoltán nagybácsi-s mosoly, most meg ez.’
– Anyád nem így nevelt, azt hiszem. Beleköptél a levesembe! Mindenfélét pusmognak rólad, kedves kollega! – Edinát a hányinger gyötörte az ismét elhangzott megszólítás halladtán. Szemeik egymásba fúródtak. – Az unokahúgom egy szajha! – Hosszú másodpercekig feszülten figyelték egymást, mígnem Edina a homlokához nyúlt. Letörölte alig gyöngyöző verejtékét. Arca kipirult. Nagybátyjától ily beszédet soha el nem képzelt. Merően szokatlanul hatott. Női érzésvilágát fájdalmasan érintette, családi köteléküket meggyalázta.
– Mit… mondtál? – törékeny kezei reszkettek. Edinában összetört egy fontos apakép.
Gyermekkorában Zoltán nagybácsija folyton vigasztalta, ha érzékeny leánylelkét megbántották. Mogorva apja helyett is mosolyt fakasztott az arcára. Ha kellett csilliárdszor is megtette. Hasznos tanácsokat szórt reá, mikor az iskolaválasztáson, s utána az elköltözésen dilemmázott. Segített a költözésben is, a bútorok beszerzésében és most munkát is kapott tőle. ’Bárcsak ne fogadtam volna el.’ Edina elveszítette élete egyik pótolhatatlan kulcsszereplőjét. Függetlenül a szóbeszéd tényétől, Edina mellett lenne a helye.
– És… ezt, te elhiszed? Ismersz, az unkahúgod vagyok! – Súlyos könnyeivel küszködött. – Akit… mindig… védelmeztél – szavai elfolytak. Könnyektől duzzadt utolsó szava hangosan megsemmisült.
– Edina! Kedves kollega! Diszkréten, ha kérhetem! – Zoltán halkabbra váltott – Viselkedj! Még meghallhatják…
– Most… mi lesz? – erőtlenül kérdezte nagybátyjától. Alig bírt már a lábain állni.
Zoltán tekintete kisimult, felismerte unokahúgát a munkahelyi kosztüm mögött. Lazított szigorú elvein, már szinte kezdte megsajnálni Edinát. Intézett egy apró gesztust felé, hellyel kínálta a padlón szédelgő lányt.
Egy szál papírzsebkendőt is feléje nyújtott.
Átellenben meglátta az üvegfal másik oldalán álló alkalmazottait, mellettük a vezetőhelyetteseket. Kávét kortyolgattak a folyosón, megálltak egy kis tereferére. Zoltán vetélytársa – Laci jól láthatóan könnyed „sztorizásba” kezdett. Ha nőnek születik valószínűleg a pletyka királynőjének csúfolnák. Szerencséjére a férfivilágban kapott helyet.
Laci elővette bal kezét, ujjaival kört formált, közben a jobb mutatóujját többször a körgyűrűbe döfködte. A röhögő hallgatóság Zoltán vezetőhelyettes ajtaja felé bámultak.
A látottak után Zoltánban vegyes érzések kavarogtak. Jobbra-balra ingatta fejét, ajkait szorosan összepréselte. Edinára kapta szemét. Lecsapta a papírzsebkendőt a padlóra és az asztalához rohant. Dühösen fújtatott, ökölbe szorította kezét.
Mindkét tenyerével az asztallapra csapott. Edina felé fordult, amaz kikerekedett szemekkel nézett vissza rá. ’Ilyen nincs!’
– Azt hiszitek ti, nők, hogy csak úgy berepkedtek ide, mint a pillangók – eltorzított „női” hangon artikulált, karjaival szárnyakat formált – és a csini pofikátokkal bármit megkaphattok. K*rva nagy tévedés! – üvöltötte. – A légy sem álmodozik a pöcegödörben, tudja hol a helye!
Zoltán lenyomta a legnagyobb, kissé megkopott gombot a munkahelyi vezetékes telefonján. Kicsöngött, a titkárnője kedvesen beleszólt. Edinának némi megnyugvást kölcsönzött az ismerős hang. Zoltán behívta Katit az irodába. Edina fellélegzett.
Zoltán az ajtóhoz sétált, furcsán nyugodtnak tűnt. Türelmesen megvárta, míg Kati betipegett.
Kati ezüstösen csillogó karika fülbevalót viselt. Zoltán szerint bóvli, Edinának tetszett. Zoltán megfogta Kati kezét, és az asztalához kísérte. – Maradj itt, mindjárt jövök! – kérte a főnöke.
Kellemes parfümillat terjengett a szobában. Katié volt. Edinában bizalmat keltett, Zoltánban vágyat.
Mindkét nő Zoltán ténykedését figyelte. Zoltán lehúzta az üvegfal összes rolóját. Kulcsra zárta az ajtót. Felkapcsolta az oldalfali lámpákat. A kulcsot Edina kezébe nyomta.
Zoltán vezetőhelyettes utolsó tanácsát Edina kollega élethosszig megfogadta. – Megmutatom, hogy egy nőnek hol a helye, ha nem viselkedik helyesen! – Egyik kezével megfogta Kati csípőjét, csontos hátát az asztallapra tolta, melleinek kissé fájdalmat okozva ezzel. A monitor útban volt, azt arrébb tolta. Kati mindkét karját a nő feje fölé helyezte. Feneke magassága tökéletesen illett Zoltán ágyékához.
Edina az ajtó felé sandított, Zoltán óva intette. – Kedves kolléga, nem ajánlom. A pöcegödör pont ott van, ahova ön is belesz*rt!
Övcsat pattant. Cipzár sercent. Bőrszoknya súrlódott. Az asztal nagyokat lassan, aztán gyorsan nyikorgott. Egy maréknyi toll a padló felé zuhant, szétszóródott.
’Kati!’

(írta: Hajnal Adrienn, ha stories – történetek a szubjektív valóságról)