Téli világ: Kilencedik történet: Lábnyomok a hóban

A hóesés ezen a télen is váratott magára. Amikor már a szánkók rozsdás talpa is csak lemondón sóhajt a fészerben, s a gyerekek tenyere sem izzik már vágyakozva egy kiadós hógolyó-csata után, akkor az ég hó jósló kékre vált, szálló pelyhek ismerős illatát hozza a dermesztő fuvallat, s a vaskos felhők megrázva magukat, szabadjára engedik a pihéket. S hullani kezdenek mindenhová. A háztetőkre, ablakokba, kerítések tetejére, fedetlen járdákra, utakra, lombja hagyott fákra, sapkák bojtjára, kabátok vállára. Egyik a másik után, egymás mellé, egymásra. Szépen, csöndben, pilinkélgetve, hogy aztán roppanva tömörödjenek takaróvá, amit magára húz a fagyott föld.
György az ablak előtt állva figyelte a havazást. Olyan némaság volt a rendezett szobában, hogy szinte hallotta a hóesés puha pelyheinek moccanását. Noha már nem volt gyermek a maga 62 évével, mégis megbabonázva bámult kifelé, csillogó tekintete kapkodva szaladt egy-egy nagyobb hópehely után. Feszes testtartása oldódni kezdett, mint a kockacukor a kávéjában.
Eszébe jutott az a tél, a lábnyomokkal a hóban. Akkoriban egy nagy cégnél volt könyvelő. Az első munkahelye, Jónás és társa bt. Szerette ezt a munkát, éppen neki való volt. Számok, fehér lapok, kíméletlenül precíz számítások, minden fekete vagy fehér, semmi szabálytalan. Neki a kettő meg kettő mindig négy volt, még véletlenül sem merült fel benne, hogy bűvészkedjen az eredményekkel. Sosem csalt. Pontos volt, nem csak a számításokban. Soha egy gyűrődés, rakoncátlan tincs, borosta nem volt rajta. Szikár testalkatán mindig vasaltan feszült az öltöny – persze az olcsó, de szép fajta – , barna hajának hullámai rendezetten balról jobbra fésülten álltak vigyázzban, keskeny karvalyorrán az ezüst keretes szemüveg makulátlan lencsével segítette vakítóan kék szemei látását. Időben érkezett, sosem késett, de nem is túlórázott, hiszen az felborította volna napirendjét. Mindig ugyanakkor szállt fel a buszra, s úgy időzítette a vacsorát, hogy ha a busz késik is, az ne zavarja meg rituáléit. A napi sajtó böngészését, a másnapra felveendő ruhák gondos előkészítését, cipőápolást, némi házimunkát, majd fürdés és egy kis olvasás zárta a napot, pontban este 9 óra 37 perckor alvás. Miért 37? Miért nem 30 vagy 35? Mert ez volt az egyetlen lázadása precizitása ellen. Azért sem kerek szám. Ennyi anarchia fért bele törékeny kis világába.
Aztán egy nap új kolléga érkezett a szomszéd asztalhoz, mert a Sanyi jobb helyet talált. Frusztrálta is Györgyöt, hogy megváltozott valami körülötte. Zavarta az üres asztal, hogy nem hallja a papíron keményen sercegő toll kék hangját. Hallotta, hogy jön valaki helyette. Várta is meg nem is. Ám Editre egyáltalán nem számított. Pontosabban az érzésekre, amiket kiváltott belőle. Ahogy megpillantotta az apró termetű, csilingelő hangú nőt, felháborodott, hogy miért nem lehetett Sanyit egy másik férfival pótolni. Megszokta a volt kolléga mogorva, hallgatag természetét, erőteljes hagyma-szagát. Edit illatos volt, mint egy tavasszal ébredő jázminbokor, s lénye hegyi patakok csörgedező vizéhez volt hasonlatos. Barna haja egyszerű copfba fogottan repkedett mögötte, közel ülő barna szemei kíváncsian tekintettek a világra, szimmetrikus arcának közepén hegyes orra tartotta szemüvegét. György nem kedvelte, hiszen még a tolla is dallamosan és túl lágyan sustorékolt a lapokon, s illatát még akkor is érezte magán, amikor már otthon volt. Edit mindig kedves volt vele, ez is idegesítette. Fölöslegesnek érezte ezt a színészkedést részéről, hiszen semmi oka nem volt a kedvében járni, ő bőszen tartotta a távolságot. Noha Edit külsőre hétköznapi volt, amolyan ;egy lány a buszról; típus, mégis a mosolya különlegessé tette. György akármennyire is haragudott rá – azért mert cseppet nem hasonlított Sanyira -, azt magában is elismerte, hogy Edit megszépül, amikor arca felderül. Nem azzal a fogakat előhívó széles vigyorgással, hanem alázatos, szelíd, a lelket átölelő görbülettel szája szélein.
Idővel – akármennyire is tiltakozott eszével – György azon kapta magát, hogy újabb és újabb megkapó tulajdonságokat fedez fel rajta. Ahogyan az orrát mozgatva igyekszik feltornázni lecsúszott szemüvegét vagy, hogy úgy tüsszent, mint egy kisegér. De mozdulatai is kecsesek voltak, s kerek csípője úgy ringott, amikor elsétált előtte, mint vízre hullott virágszirom a folyón. Egyszer csak észrevette, hogy már szereti illatát hazavinni öltönyének szálai között. Persze esze ágában sem volt ezt elárulni senkinek. Úgy hallotta ugyanis, hogy Editnek van udvarlója. Heveny gyűlölettel igyekezett álcázni növekvő szimpátiáját. Folyton morgott valamiért, dühösen felelgetett, ha kérdezte. Egyik nap talán túllőtt a célon, mert Edit elsírta magát György egész napos goromba magatartása miatt, s elviharzott a mosdóba. Sokáig volt ott. A férfi tépelődött, tudta jól, hogy ezt most nem hagyhatja annyiban, bocsánatot kell kérnie. Gondolatban gyakorolta a mondandóját, mert nem akart túl barátságosnak mutatkozni. Aztán feltűnt Edit, alaposan kisírt szemekkel, s valami elképesztő elszántsággal arcán. Ő felpattant helyéről, vigyázzba vágta magát, készen állt bármire. ;Na, Pintér György, most biza kapsz egy pofont! Megérdemled, tartsd az arcod férfias alázattal.; – gondolta nyílt tekintettel a nőre pillantva. Edit lendületesen megkerülte a férfi íróasztalát és megtorpant előtte ökölbe szorított kézzel. Úgy tűnt, hogy valamin nagyon hezitál. Tapasztalatból tudta, hogy az a nőknél sosem jelent jót. A szemében György tüzet látott. Hatalmas lángokkal lobogó tüzet. Érezni vélte a füst szagát is, addig-addig nézte a barna szempárt. ;Jobban jársz Gyuri komám, ha nekifogsz a bűnbánó monológnak, mert a végén nem pofon lesz, hanem orrba verés…; – győzködte magát biztatólag.
– Nézze Edit… – fogott bele nagy sóhajjal, s megjátszott gőggel. Ám arra, ami ezután következett, nem számított. Edit hirtelen mozdulattal két tenyere közé fogta meglepett arcát, és száját az övére tapasztotta. György szíve kis híján átszakította a mellkasát, ahogy megérezte a forrón lüktető, lágy ajkat. A vágyott élénkpiros, jázminillatú csók ott pihent a száján, viszonzásra várva. Kővé dermedten állt, lehunyt szemekkel. Kisvártatva érezte, hogy arcát eleresztik a hideg, ám puha kezek, szájától elköszön a lüktetés. A döbbentettől pislogva bámult Edit arcára mely, mint a legbíborabb alkony, úgy vöröslött. Látta, hogy megszeppenve hátrálni kezd, nyoma sem volt már az iménti elszántságának. György ujjaival hitetlenkedve megtapogatta száját. ; Ez bizony nem képzelgés volt Gyuri! Ejha! Milyen édes csók volt! Mi ütött beléd? Elszalasztod? Bolond vagy, ha elengeded! ; – elmélkedett magában.
– Sajnálom György! – szólalt meg ijedten Edit. – Nem kellett volna Gizikére hallgatnom. Azt mondta múltkor, biztosan azért ilyen velem, mert tetszem Önnek. Ez reményt keltett bennem, elhagytam a Csabát is, mert önt szeretem. – mondta csendesen. György alig hitte, amit hall. Titokban belecsípett magába, biztosan ébren van e.
– De már látom, mennyire reménytelenül gyűlöl. – tette hozzá csalódottan Edit. Tekintetét a földre szegezte, úgy folytatta immár az ajtónál állva: – Ne aggódjon, tudom, mit kell tennem. Még ma kérem az áthelyezésemet.
S azzal hátat fordított neki, keze még megtorpant a kilincsen. Várhatott valamire? György szíve hatalmasat dobbant, még az ablakok is beleremegtek talán. Olyat tett, amilyet gyerekkora óta soha. Spontán viselkedett. Meggondolatlanul, a következményeket nem mérlegelve, semmit sem tervezve, számítást is nélkülözve Edit után iramodott, hátulról átkarolta derekát, magához húzta, s kilincsen pihenő kezére tette a kezét.
– Ne menjen, maradjon velem… – súgta fülébe György. Gyöngéden lefejtette Edit döbbenettől elernyedt ujjait a távozás szándékáról, s maga felé fordította.
– Gizike egy pletykás perszóna, de ebben az esetben hálával tartozom neki. – mondta csendesen mosolyogva, s csókot lehelt Edit kézfejére.
– Hát mégsem gyűlöl? – kérdezte szemeiben a csillagos égbolt ragyogásával.
György tovább folytatta rögtönzött cselekedeteinek sorát, s válasz helyett – dübörgő aortapumpával bordái mögött – elomló csókját sóhajtotta Edit vágyakozó ajkára. Jutalma forró viszonzás volt.
– Szeretem Edit… – súgta rekedten, tovább hömpölyítve tervezetlen tetteinek sorát. – Meglátja, egyszer feleségül veszem! – kacsintott rá cinkosan végképp kifordulva kényszeres kiszámíthatóságából.
– György, maga csupa rejtély számomra! – kacagott fel boldogan a nő. – Én pedig hozzád megyek majd. – felelte immár bizalmasan évődve.
Sóvár kívánalmuk szilajan vágtatott ölelésükben ettől a naptól fogva. György tervezett élete teljesen felborult. Eleinte nem bánta, mert elragadták érzelmei, vágyai. Aztán, már amikor a munkában hibákat kezdett véteni, megrettent. Minden biztonságot jelentő rend eltűnt körülötte. Kétségbeesésében arra jutott, hogy Edit az oka mindennek és véget kell vetnie szerelmüknek, hiszen ő képtelen így élni. Jobban szerette saját magát kettejük boldogságánál. Legalábbis azt hitte. Nem magyarázott semmit, egyszerűen csak szakított. Akkor, abban a pillanatban hideg fejjel hitte, hogy ez így van jól. Edit zokogott, miértekről faggatta. De válaszok híján felvette kabátját, s kilépett az ajtón. Összetörve, csalódottan, kérdésekkel fejében, hatalmas viharral a lelkében. Harminc éve, hogy elküldte. Hagyta elmenni.
Akkor is pont így esett a hó, mint most. György ugyanott állt – az ablak előtt -, mint ahol ma is. Felrémlett előtte, ahogy figyelte az Edit fekete kabátjára ülő szomorú pelyhek pergését. Látta távolodó alakját eltűnni a fehér forgatagban. Apró csizmájának nyomait hamar befedte a sűrű pelyhekben szálldosó hó. Megbánta döntését, amikor az utolsó talpnyom is odaveszett. De makacs volt, és önhitt. Nem ment utána. Hagyta, hogy a munkahelyről is elmenjen, s azt is, hogy számára ismeretlen helyre költözzön. Nem számított arra, hogy Edit még nála is dacosabb lesz. Évek teltek el. Hallotta, hogy férjhez ment, gyermeke született. Ő nem nősült meg. A nők jöttek-mentek életében, de egyik sem ért fel Edithez.
Aztán a cégnél nagy ünnepséget szerveztek, amikor elérték az 50 éves fennállást. Editet is meghívta valaki. György szíve ugyanolyan hatalmasat dobbant, amikor meglátta, mint mikor az első csókot kapta tőle. Edit még mindig gyönyörű volt. Barna haja ugyan már majdnem a múlté, mert szálai közé a hold megannyi sugarát fonta. Az idő szarkalábakat rajzolt csodásan ragyogó szemei köré. De még mindig úgy tündökölt mosolya, mint amikor utoljára látta. Amikor véget ért az ünnepség, minden bátorságát összeszedve végül Edithez lépett.
– Hazakísérhetlek? – kérdezte csendesen, cipője orrát bámulva.
– Hát kísérj, Gyurka! – bólintott halk mosollyal, mire György remegő szívvel kapta fel tekintetét.
– Remélem, messze laksz, mert nagyon sok dolgot kell mondanom. És milliószor kell kérnem, hogy bocsáss meg! – mondta izgatottan.
– Én túl közel lakok, de ha meghívsz egy teára, mehetünk hozzád is. Az messzebb van. – felelte határozottan, György legnagyobb meglepetésére.
– A férjed mit szól ahhoz, hogy egy olyan férfi lakásán időzöl késő este, aki még mindig utánad eped? – érdeklődött csodálkozva, észre sem véve, hogy elszólta magát.
Edit válasz helyett – pont, mint húsz éve – tenyerei közé fogta György arcát és megcsókolta keskeny száját. A férfi szenvedélyesen viszonozta.
– Elváltam évekkel ezelőtt. – súgta fülébe. – Rá kellett jönnöm, hogy húsz éve várok egy szép ígéret beteljesülésére. – tette hozzá és belekarolt a férfibe. Odakint hóesés várta őket. A porhó érintetlen teteje sóhajtva simult cipőik talpa alá, maguk mögött hagyva boldogan fecsegő nyomaikat.
Pintér György immár tíz éve minden nap állt egy kicsit az ablak előtt. Emlékeztetni akarta magát arra a pillanatra, amikor megijedt a szerelemtől, s hagyta kisétálni az életéből, csak mert változást hozott napjaiba. Hagyta, hogy a fehéren roppanó nyomokat az idő elfedje. Hagyta, mert félt változtatni. Hagyta, mert megrémítette az új, az ismeretlen. Minden nap ott, az ablak előtt állva nézte az egyszervolt nyomokat, hogy ne feledje el, mi minden fontosabb annál, mint hogy este 9 óra 37 perckor alszik e vagy sem.
Gondolataiból azóta minden alkalommal egy puha kéz simítása a vállán és egy lágy csók a száján zökkentette ki. Tíz éve minden nap Pintérné Selmeczi Edit csókja.