Mozaik: Harmadik történet: Darabok

Nehezen lett kész a ház.
Nagyon-nagyon nehezen.
Pedig amikor a férfi nekikezdett, minden olyan egyszerűnek tűnt. Kész volt az alap, rajta a falak, s mindezen a tető. Viszont oly öregnek és roskatagnak tűnt az egész, mintha egy ravatalozóba lépett volna az ember, búcsúztatni a dicső, ámde reszkető lábú múltat. A lelakottság szinte arcon csapta az embert, ahogy a sarkokban húzódó ujjnyi vastag repedések, illetve a szerkezeten mutatkozó évtizedes elhasználódás is, de tették ezt legfőképpen az építéskor ejtett sorozatos hiányosságok. Mégis úgy gondolta a férfi, hogy az átalakítási munkálatok sokkal egyszerűbbek és gyorsabbak lesznek, mintha egy teljesen új házat építenének.
Talán így is volt, mégis rengeteg idejét és energiáját emésztette fel az a ház. Nem volt, aki segítsen neki.
Sebaj! Talán nem is akarta, mert úgy gondolta, az van jól, amit ő csinál, amit ő kigondol, amit az ő két keze elvégez. A felesége mosolya adta hozzá az erőt, aki talán nem is sejtette, mennyi munka van mindebben, ő csak a kész otthont látta, a szépen fehérre meszelt falakat, a faerezetes padlót és a hintát az udvaron. Talán még a képzeletbeli gyerekzsivajt is hallotta, ahogy szétfutott az udvaron, s telehintette a világot boldogsággal.
A férfi látta ezt a nő szemében, s nem állt meg a munkával, még ha nem is evett, s nem is aludt annyit, amit a temérdek munka megkövetelt. Ideje sem volt sok. Nappal a munkahelyen kellett helyt állni, a házra azután volt csak idő.
Sötét volt, késő este, amikor hazatért az asszony mellé, de akkor már nem volt kedve beszélgetni, pedig munka közben elgondolta, aznap elmeséli, mi mindennel haladt. A fáradtság, a kimerültség azonban minden emberit lerágott a lelkéről, s a csontjairól is mintha lemarták volna apró falatokban a húst. Az asszony vigasztalta, dicsérte, majd eldúdolta, hogy mindez, nem is olyan fontos, pihenjen többet, mert ez az egész nem ér annyit. A férfinek szinte sértés volt az aggódás, s minden maradék erejét össze kellett szednie, hogy ne szóljon rosszat.
Akkoriban semmire nem mondta volna, hogy fontosabb a háznál, a közös jövőnél. Nem is értette, hogy az asszony hogy láthatja ezt másképp?
Aznap este kevesebbet beszéltek, a szokásosnál is kevesebbet. A némaság mázsás súllyal nehezedett rájuk. Nehezen lehetett azt elbírni, aztán hozzá kellett igazodni, még ha a csontok meg is görbültek alatta.
Sok olyan este volt, hogy aztán másnap hajnalban a férfi fáradtan, kialvatlanul, a nő pedig szomorúan ébredjen. Aztán délután, ha letelt a műszak, újra néhány tégla, pár szál kerítésléc, néhány vödör malter, vagy bármi egyéb a helyére került a portán.
– Hadd segítsek! – mondta a nő, aki nem tudta tovább tétlenül nézni a történéseket. Megérezte azt, amit csak a nők tudnak megérezni. Egy pillanattal később, már kesztyűben, gumicsizmában állt a férfi mellett, aki elszégyellte magát ezt látva.
– Azonnal levedd! Csak nem képzeled, hogy veled hordatom a téglát? – mondta ellentmondást nem tűrve.
A nő szája szólásra nyílt, de aztán mégsem mondott semmit, mert belenézett a férje szemébe, s tudta, kár bármit is szólni. Csüggedten lehúzta a csizmát, levetette a kesztyűt, majd hazament, s várta a férfit, közben elhitette magával, hogy mindezt ugyanakkora szeretettel teszi, mint korábban.
Azért csak épült a ház tégláról téglára, mintha apró mozaikokból lett volna újraépítve, de tény, hogy minden egyes nap csinosodott egy kicsit. Eljöttek olykor megnézni a szülők, pénzt akartak adni, segítséget akartak adni, s az asszony örült ennek, mert úgy gondolta, mindezzel hamarabb felszabadul a férje, s végre visszakapja azt, akihez hozzáment, s minden olyan lesz, mint régen, mint ahogyan egyszer ezt az egészet elképzelte. A férfi azonban minderre úgy fújt, mint a bika, aki éppen öklelni készül. Semmit, de semmit nem fogadott el. Durva volt, mint a pokróc, mint az olyan, aki a sajátját védi.
Talán igaza is volt. Övé volt, amit addig felépített, övé volt a sanyargató munka, a derékfájás, a kialvatlanság, s minden elhullajtott izzadtságcsepp.
Csak az övé volt.
Lehetett volna másképp is.
De nem ismerte fel, hiába kiabált arról a felesége aggódó tekintete, a szülők önzetlenül kinyújtott tenyere, vagy akár az öreg szomszéd jó tanácsai, amik arról suttogtak, hogyan volna könnyebb.
Nem ismerte fel. Ő csak azt látta mindebben, hogy annak ellenére, hogy annyi mindent felépített, mindenki csak okítani akarja. Hát még keményebben dolgozott. Dolgozott látástól vakulásig, de akkor már nem reményből tette mindezt, hanem dühből, makacsságból.
Egy este lámpafénynél folytatta a munkát, mert eltökélte, hogy amit eltervezett, azt aznap be is fejezi. Nem kívánta azt sem a test, sem a lélek. Mégis folytatta. Aztán kopogtatást hallott. Elbődült, mire kinyílt az ajtó, s megjelent az apósa, aki illedelmesen köszönt, jó előre kezet nyújtott, minden tisztelet benne volt, mint mindig, amikor vendégségbe érkezik az ember. Pár szót beszélt csak, majd tapintatosan körbenézett.
– Szép munka! Nagyon szép munka! – mondta. Hangjában nem volt semmi egyéb, csak elismerés. A veje hümmögve nyugtázta. Aztán az öreg egy újságpapírba csomagolt valamit vett elő, s átnyújtotta a vejének.
– Ha kész lesz a ház, ezt tedd ki, fiam!
A férfi szótlanul átvette, hosszasan nézte, még csak meg sem köszönte. Apósa mondott valamit? Mit tudta ő. Csak azt látta ki mindebből, hogy semmi munkával bele akarnak szólni a dolgába. Szinte remegett a kezében a csomag.
Csak akkor bontotta ki, amikor elment az öreg. Egy házi áldás volt abban, szép kerámia formába öntve. Mégis undorral nézett rá. Haraggal. Ledobta a munkaasztalra. Akkor az sem érdekelte volna, hogyha eltörik. Aztán szerszámot ragadott, és folytatta a munkát. Alig bírt felegyenesedni, amikor végre aznap este felkelt a munkából. Vánszorogva ment haza.
Másnap elaludt egy ültő helyében, miután megpakolta a vaskályhát. Azzal tüzelt, mert akkor még nem volt más. Épp csak leült valamivel arrébb, hogy erőt vegyen magához. A kályhaajtót nem tudta becsukni, mert a rönk kikandikált onnan. Nem volt ereje jobban összevágni.
Hamarosan lángra kapott odabent, s a tűz kisurrant a kályhából, elöntötte a házat.
A férfi közben aludt, mint a kisded a ringó bölcsőben.
Az öreg szomszéd mentette ki, miután látta az ablakból kiömlő lángokat. Erősen fuldokoltak mindketten, amikor legközelebb egymás szemébe néztek. A férfi miután magához tért, hitetlenkedve nézte a lángokat, miközben erejét vesztve térdre roskadt. Be akart rohanni, de nem tudott felkelni. Visszatartotta őt a szomszéd karja.
A lángokat a kiérkező tűzoltók oltották el.
Füst volt és hamu az egész ház, amikor a falak közé újra bemehetett.
Korom mindenütt.
Nézett, de nem látott. Nem látott semmit, amit az elmúlt egy évben alkotott a házon.
Amit megteremtett.
Az asszony csillogó szemeiért, a családjáért, a maga nyugalmáért.
Semmit nem látott azokból.
Nem is láthatott.
Csak a szénné égett munkaasztalon vörösen izzó házi áldást látta. Annak körvonalait.
„Hát nem rakom ki!” – jutott eszébe hirtelen, mire majdnem beleordított az éjszakába.
De nem ordított.
Addigra már ott volt mellette a felsége, aki magához szorította őt. Ott voltak továbbá a szülők, s tették, amit kellett. S ott volt az öreg szomszéd is, akinek mindent köszönhetett.
Az életét.
A jövőt.
Sok időnek kellett eltelnie, hogy újra elmenjen oda. De akkor már nem egyedül tért vissza. Ott volt mindenki, akire számíthatott.
Együtt kezdték el a munkát.
Nehéz volt a munka, keserves. Újra darabjaiból kellett összerakni a házat.
Mégsem volt olyan nehéz.
A végén annyian voltak, hogy körbe tudták venni a házat, ha megfogták egymás kezét. S a ház szép volt. Nagyon szép. Be kellett azt rendezni. Ízléssel, otthonosan.
A házi áldás végül mégis felkerült a falra. A férfi sokat suvickolta, de nem használt az semmit. Hát úgy aggatta fel.
Kormosan, égetten, de felkerült.
Ott volt annak a helye.