Csalódás és remény

Összes megtekintés: 125 

Csalódások és remények váltakozása az egész élet, gondolta magában Judy zuhanyozás közben. Kevésbé volt elkeseredve, mint előzetesen gondolta volna önmagáról, vagy bárki, aki ismerte, gondolta volna őróla, pedig csak alig 10 nap telt el azóta, hogy szakítottak a párjával. Az ő számára váratlan volt, nagyon szerelmesnek érezte magát és szépnek azt a közel két évet, amit együtt töltöttek. S most hirtelen kiderült a számára, hogy tele volt becsapásokkal. Önbecsapás az, ha valakit becsapnak és ő nem veszi észre? Mert az biztos, hogy az az új kapcsolata a volt párjának, akivel elrepült Egyiptomba az ünnepek idejére, és amit neki csak december 20-dikán jelentett be, szóval azt Judy biztosra vette, hogy már korábban kezdődhetett.
De aznap, december 30-dikán önmaga számára is meglepő módon már nem a keserűség vagy a fájdalom dominált benne. Az első napok után ennek a helyét átvette egyfajta nyugodtság: jó, hogy így történt, sokkal jobb, mintha egy házasságban vagy netán, ha már gyerek is van, derül ki, hogy egészen másmilyen az, akiben hittünk. Ezzel vigasztalta magát, és nem eredménytelenül. A zuhanyozás frissesség érzést adott hozzá, előttem az élet, gondolta, mikor kilépett a zuhanyból. Az elkövetkező napokra nem volt semmi terve, még szilveszterre se, de nem bánta. A decemberi rohanásban semmire se jutott ideje, felhalmozódtak az elolvasásra váró könyvek, és azt tervezte, hogy most néhány napig nem csinál semmit, csak olvas. A karácsonyt lent töltötte a kisvárosban a szüleinél, akik nagyon örültek, hogy látják, viszont kevésbé annak, hogy az unokavárásuk újabb halasztást szenved. De tapintatosak voltak, tudták, hogy ez olyan téma, amiről most beszélni senkinek sem lenne jó, úgyhogy beszéltek mindenféle másról, csak Judy kapcsolatának a megszűnéséről nem. A szülei is átvették a Judit helyett hogy Judynak hívják, amit még az iskolában találtak ki a barátnői, mert Judit nem szerette a szokásos becéző formákat. Aztán a Judy rajtaragadt, és már a munkahelyén is azt használták.
Főzőcskézni készült, ahhoz is ritkán jutott hozzá, mert a munkanapokon bent a kantinban ebédelt, a hétvégeken meg gyakran mentek különféle kisvendéglőkbe. Rápillantott a mintegy tucatnyi új könyvre, amelyek a nappali kis asztalán várakoztak rá. Szerette a papírkönyveket, nem mintha nem lett volna neki is, mint a korosztályából sokaknak iPad-ja, de ebben kényelmesen régimódinak érezte magát.
Megszólalt a mobilja, a barátnője volt, Lina.
-Örülök, hogy már itthon vagy – vágott bele Lina rögtön abba, amit mondani akart. – Szeretnélek meghívni egy szilveszteri bulira. Ákos öccsééknél lesz, egy fiatal társaság, rajtunk kívül lesznek meg páran, akiket ismersz.
Judy hallgatott. Ez valami lelki szeretetszolgálat akar lenni most? Lina tudta, hogy szakítottak, és így akar gondoskodni róla, hogy a szilvesztert ne töltse egyedül? Igazán kedves, de ő már jól beleélte magát az elképzelésbe, hogy itthon a kanapén szilveszterezik a könyveivel, és legfeljebb megbont egy üveg pezsgőt mellé.
-Nagyon drága vagy, Lina, hogy így gondolsz rám, de… – megakadt, nem tudta mit mondjon. Hogy már más programja van? Itthon, a kanapén a könyvekkel? Hogy nincs kedve szingliként elmenni egy vidám társaságba, és legalább ennyire nincs kedve vadul belevetni magát valami kalandba?
-Judy, nincs kifogás. Szeretnénk, ha eljönnél. Nemcsak párok lesznek, többen jönnek olyanok, akiknek éppen nincs partnerük. És nemcsak táncolni tervezünk, hanem mindenféle társasjátékokat meg hasonlókat.
Judy még mindig hallgatott, így aztán Lina még azt is hozzátette:
-Nem árulom el a nevét, mert megkért rá, de jön valaki olyan is, akit gyerekkorodból ismersz.
Te jó ég! Ki lehet az, gondolta Judy. Ez így olyan, mint egy zsákbamacska. Van olyan, akit szívesen viszontlátna, és van, akit nem, lányra, fiúra egyaránt érvényesen. De nem a kíváncsiság győzte meg végül, hanem az, hogy nem akarta megbántani Linát.
-Mit kell vinnem vagy mennyi a beugró? – kérdezte Linát.
Lina hangja érezhetően örömtelivé vált, ahogy felelt:
-Semmit, abszolút semmit nem kell hoznod, és nincs beugró. Ákos öccse nyert egy TV vetélkedőn pénzt, karácsonykor megvendégelte a családot, szilveszterkor meg lesz ez a nagy buli.
-Nagy buli? Hány embert hívtatok meg?
-Ötven emberre rendeltünk szendvicseket meg italt. Amikor felvették a rendelést, azt hitték, hogy valami cég vagyunk. – Lina kuncogott egy kicsit. – Ilyet se gyakran engedhet meg magának az ember.
Tényleg nem, gondolta Judy. Ugyan jó állása volt, nem keresett rosszul, de természetesen nem tartozott abba a vékony gazdag rétegbe, akiknek egy ilyesfajta parti anyagilag meg se kottyan.
-Akkor jössz, igaz? – szólalt meg Lina ismét.
-Még nem árultad el a címet. Hol fér el annyi ember? Kibéreltetek valamit hozzá vagy Ákos öccséék egy nagy villában laknak?
-Se, se. De van egy nagy családi víkendházunk Szentendrén, amit be lehet fűteni. Elküldöm SMS-ben a pontos címet. Délután öt órától várjuk a vendégeket.
Miután befejezték a beszélgetést, Judy leült a kanapéra és eltöprengett. Kicsit sajnálta, hogy hagyta magát rábeszélni a bulira. A könyvek pillanatnyilag sokkal jobban csábították. Egy meleg szoba, a csönd vagy valami szép zene. Nem érezte úgy, hogy vágyna egy zajos, vidám társaságba.
Aztán később, miközben a konyhában a halat panírozta meg a süteményt készítette el, kezdett a hangulata megváltozni. Talán jó, hogy így lesz, jó, hogy elmegy. Nem jó, ha valaki ilyen korán bezárkózik, hiszen ő még nincs harminc éves. Menni kell, keresni kell, reménykedni kell.
Mindennap történhet valami nagyszerű.

Szólj hozzá!