A Vándor – 1. helyezett

Összes megtekintés: 1,713 


Meleg őszi délután volt. A nap, idén talán utoljára még kitett magáért, és önként, boldogan szórta szikrázó fényét a tájra. A szél órák óta hajkurászta a bozontos felhőket, s azok kifulladva adták meg magukat a természet eme önkéntes karmesterének. A madarak védelmet keresve behúzódtak a fák ágai közé, bár a legtöbb falevél ellejtve utolsó keserédes táncát, azon buzgólkodott, hogy az ösvényt puha, tarka bársonyszőnyeggel borítsa be, mit sem törődve a didergő madarakkal.
Az erdő közepén, öreg tölgy állt büszkén, a karját, nyakát nyújtogató, fiatal fák között. Száz, meg száz vándornak adott már hűsítő árnyékot ékes, buja koronája, vagy menedéket az eső elől, ha fáradtan dőltek termetes, biztonságot adó törzsének. Számtalan történetet hallott már, sok nevetés tette őt is vidámmá, és sok könnycseppet szárított fel, suhogó ágainak selymes legyintésével, öreg lelkébe befogadva minden lényt, aki bizalmával megtisztelte.
A messziből görnyedt alak tartott a fa felé, lassan poroszkálva, meg-megállva, öreg bottal kezében, batyuval a vállán. Teste vézna, bőre megérdemelt ráncokkal bőven redőzve, szemében egy halovány szikra. Nem a reményé, csak a nap fénye tükröződik benne vissza.
Fáradtan, nyögve rogyott le a fa alá, botját hanyagul a földre dobta, batyuját óvatosan letette maga mellé. Becsukta szemét. Éhséget már nem is érzett, pedig csak a jó Isten tudja mikor evett utoljára. Egy fonnyadt alma ugyan volt még a batyujában, de azt már nem akarta megenni. Szomorúan, megadóan hajtotta le a fejét, és már csak egy dologra vágyott. Örökre elaludni, és végre nyugalmat lelni, háborgó, kétségbeesett lelkének.
A madarak kíváncsian merészkedtek a faágak szélére, és mintha csak megérezték volna az öreg bánatát, és vigasztalni szeretnék, halkan elkezdték mondandójukat. Édes dallamba szedték a biztató szavakat, majd mintha saját trillájuktól kapnának erőre, vidám erdei zenekarrá alakultak, és káprázatos muzsikát varázsoltak elő lelkük legmélyéről. Az öreg először szívével hallotta meg ezt a csodát, s mire füle is felfedezte e hangokat, hangos zokogásban tört ki. Nem gondolta, hogy tud még sírni. Jó pár éve annak, hogy utoljára utat engedett könnyeinek, de aztán azok végleg elapadtak, és a szíve kősziklává keményedett.

Hajdanán, van már ötven-hatvan éve is, reménytelenül szerelmes volt. Egy gazdag lányba szeretett bele, aki sokszor megfordult társaságával abban a kisvendéglőben, ahol ő akkoriban, vasárnap esténként hegedült.
A férfi hónapokon keresztül, mindig csak azt a napot várta, amikor a lány vacsorázni jött, és olyankor úgy, de úgy játszott, hogy azt még az Angyalok is megkönnyezték.
A lány lassan megérezte, hogy a zene csak neki szól, és amikor a pillantásuk találkozott, szíve olyan zakatolásba kezdett, hogy attól félt, körülötte mindenki meghallja annak vad, féktelen dobogását.
Nem is akart onnan hazamenni. Legszívesebben örökre ott maradt volna abban a kiskocsmában, és csak hallgatta volna a muzsikát éjjel-nappal, átadva magát annak a mennyei érzésnek, amikor az ember elveszíti érzékeit, csak az andalító, varázslatos hangokat hallja, miközben lelke végtelen utazásba kezd a boldogság mámorító birodalmába, ahol megszűnik a fizikai lét minden korlátja, átadva helyét a lélek oly nemes, tiszta, és gyönyörűséges táncának, amit földi ember ritkán tapasztalhat meg. A lány szomorú szemei ilyenkor élettel teltek, és úgy ragyogtak, mint ahogy a felkelő nap fénye megcsillan a tó kristálytükrében.
Hosszú hónapok teltek, de soha egy szót sem váltottak egymással.
Kis idő elmúltával, mikor a társaság már többször a lány nélkül jött, a férfi kérdezősködni kezdett, és megtudta a szörnyű igazságot. Szerelme már nincs az élők sorában. Hosszú betegség után, méltósággal, szép csendben elment.
A férfi, aznap hegedült utoljára. Összepakolta kevés holmiját, batyujába tette féltett hangszerét, mely édesapjától megmaradt egyetlen emléke volt, és elindult céltalan, az úttalan, poros utakon. Mintha keresne valakit, vagy valamit. De ő csak az elmúlást várta, nem akart ő már semmi egyebet.

Most a fa alatt üldögélve úgy érezte, eljött az idő. Megszabadul végre szerencsétlen életétől, szíve önként vállalt börtönétől, melynek évtizedek óta ő maga volt szigorú börtönőre.
A madarak zenéje megnyitotta szívét, és úgy érezte, utoljára még játszania kell öreg hangszerén. Batyuját remegő kézzel kibontotta, hű társát kezébe vette, megsimogatta, és óvatosan a vállához emelte. Az ismerős érzéstől szíve nagyot dobbant, lélegzete elakadt, majd remegve felemelte a vonót, és elkezdte játszani azt a szomorú dallamot, amit oly sokszor küldött a lány felé, könyörgő, szerelmes tekintettel.
A madarak, ahogy meghallották a zenét, egyszerre csak elhallgattak, és az előbb még oly hangos madársereg most hálás közönséggé lett. A szél sem zúgott már, ott ólálkodott ugyan, de most restellt fújni. Az öreg arcát sűrű könnye áztatta, ahogy zenéjével utoljára vallott szerelmet halott kedvesének. Szeme lecsukódott, ajkán megbékélt a mosoly, s kezéből a hegedű és a vonó lassan lecsúszott a földre. Mély sóhajtással, utolsó pillantást vetve az erdőre, a vándor lelke szép lassan, méltóságteljesen lépkedve, elindult a Mennyország felé.
Nem magányos többé, már várta őt szerelme. Fáradt, öreg lelke végre megnyugodhat.
Az Angyalok mennyei serege most csak nekik zenél, kárpótolva őket minden elvesztegetett ölelésért, és pillanatért.

A madarak örökre szívükbe vésték ezt a muzsikát, és boldogan osztják meg minden lénnyel, aki hallani szeretné. Ha legközelebb az erdőben jársz, csak nyisd ki a szíved, és figyelj…

Írta: Szála Gabriella

“A Vándor – 1. helyezett” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Szilvi!

    Szóljon ez a novella /és a vers/ a szerelmesekért, akik keresik egymást, bátoritva őket végtelen, nehéz útjukon!!!!
    Szeretettel,

    Gabi

  2. Kedves Ili!

    Nagyon aranyos vagy, köszönöm a szép szavakat.
    A regényhez az én tudásom kevés. Még sokat kell tanulnom, és tapasztalnom, ha szeretnék jól irni. Már ha ez az én utam.
    A kritikák is hasznosak, még ha néha nem is esnek jól, de van bennük valami…

    Sok szeretettel, Gabi

  3. Kedves Prepi!

    Köszönöm, hogy olvastál/írtál!

    El kell fogadjam mások véleményét, hiszen ha őszinte akarok lenni, nekem sem tetszik minden írásom. Hogyan várhatnám el ezt akkor mindenki mástól?

    De nagyon jól estek a szavaid, tényleg, hálás köszönet érte.

    További szép estét,

    Gabi

  4. Kedves Ica és Judit!

    Köszönöm, hogy figyeltek rám, és támogattok!
    Minden szépet és jót kívánok nektek!

    Kedves Gyöngyi!
    Megtisztelő, hogy elolvastad a novellámat! Az hogy tetszett, külön öröm számomra.

    További szép napot, és sok sikert neked is!!

    Kedves László!

    Valószinüleg mindenben igazad van!
    Én úgy írok, ahogy érzek. Ilyen vagyok. Szóljon akkor talán ez a novella az érzékeny lelkeknek, akik kompenzálni akarják a világ, és embertársaik keménységét, a többieknek pedig valaki más hozza el azt, amire szükségük van. Ahogy eddig is.

    Én is olvasgattam tőled, tetszenek az írásaid, és persze köszönöm a véleményedet!

    Sok szeretettel,

    Gabi

  5. Kedves Gabi!
    Jó úton haladsz, de ezt rettenetesen túlírtad. Talán bunkó vagyok ebben az érzékeny női közegben, de ez így túl sok. Nem ébreszt bennem érzéseket, mert túl-túl. Pl, ezt minimum 3-4 mondatban lehet értelmezni:
    [i]Legszívesebben örökre ott maradt volna abban a kiskocsmában, és csak hallgatta volna a muzsikát éjjel-nappal, átadva magát annak a mennyei érzésnek, amikor az ember elveszíti érzékeit, csak az andalító, varázslatos hangokat hallja, miközben lelke végtelen utazásba kezd a boldogság mámorító birodalmába, ahol megszűnik a fizikai lét minden korlátja, átadva helyét a lélek oly nemes, tiszta, és gyönyörűséges táncának, amit földi ember ritkán tapasztalhat meg.[/i]
    Nagyon jó az íráskészséged, szerintem fogsz még kitűnő novellákat írni, de bocsáss meg, ez ne az igazi.
    Barátsággal Urbánszki László

  6. Kedves Emilia, Erika, és Rinka!

    Köszönöm ismerve, és ismeretlenül is a véleményeket.
    Csak annyit szeretnék elmondani, hogy életem második novellája ez, a pályázatban szereplő versem alapján készült pár hete, de engem is megérint minden alkalommal, amikor elolvasom.

    Köszönöm, hogy időt szántatok rám,
    sok szeretettel,
    Gabi

Szólj hozzá!