Szappanbuborékok


Beleremegett a ház, piciny elemeire robbant szét a táj, zörögtek a repedt zsalugáterek.
– Már megint nem hallok semmit! – dühöngtem, de a kiáltást elnyomta a fülsértő kakofónia. – Ez az átkozott monstrum.
A magnóm kopottas távszabályozója bemondta az unalmast: – Hiába nyomogatom ezt a vacakot, semmi decibel.
Egyedül ültem az ablak alatti kerti padon a lángoló tavaszi virágok illatfelhője közt, melyek e sajátos, mesterséges zajszimfóniára különös, hajlongó táncot lejtettek.
A repülőgép óriási árnyékot hasított ki a napfényből, elhűlve néztem robusztus ezüst hasát, villogó piros szemét, két sötét bocskorát. Irtózatos ereje megriasztotta a fákon bágyadtan csüngő, még éretlen gyümölcsöket, szinte leborotválta az eddig szelíden bóbiskoló akácok koronáját.
Keresztül repült a vakító égbolton, fémtestén megcsillant a délutáni nap narancssugara. Egy csipkés szélű, kövér felleg csücsült egy pillanatra rideg szárnyának ölébe.
Bosszúsan néztem utána, ám… elképedtem, egy tündért láttam a szomszéd házból. Ott lebegett az ártatlanság kék fényében egy óriási szivárványos szappanbuborékban, mintha a fák csúcsait lovagolná. Meg sem lepődtem: na persze, hogy a vörös hajú Kriszta az, az a szeleburdi különc lány, az a sugárszemű, csakis ő tehet ilyesmit. Kecsesen csapdosott kezeivel, fura melódiát dúdolt, vékony hangja megrezegtette az átlátszó hártyát.
Összerezzentem, mint akit rajtakaptak egy gyerekkori csínytevésen. Lopva körülnéztem, de szerencsére pusztán én csüngtem tekintetemmel fenn az égen; lestem a lány fonott haját, vibráló, két apró gödröcskében rejtőzködő arcát. Talán csak kívántam látványát, számomra mégis a Menny legbájosabb angyala szállt fenn egy lágy dallammal ajkán.
Jobb kezem még mindig görcsösen markolászta a távirányítót, integettem újra és újra, hagytam, hadd csalogasson az égi tünemény. Rémlett, rám kacsintott, vagy csupán a fűszeres fény gyöngyözött szemeiben? De mégis, mintha… igen… szédülök… már fenn vagyok… a magasban…
Lassan hagytam tova a biztonságot adó földet. A forró háztető szinte égette a talpamat, a szélkakas furcsán biccentett felém, majdnem áthatolt leheletnyi védőburkomon.
Először észre sem vettem, hogy társra leltem odafenn. A sugárszemű Kriszta közeledett, akár egy romantikus délibáb. A két gömb finoman egymáshoz simult. Kinyújtottam kezemet felé, meg akartam érinteni hamvas bőrét, de a remegő, rózsaillatú buborékhéj megbénított. Mosolyogva repültünk egymás mellett, hogy mielőbb utolérjük, aztán meg is előzzük azt a tüzesen izzó korongot előttünk, mielőtt tovább gurulna a dombok mögé. Sodort minket a könyörtelen idő valahová a titokzatos ismeretlenbe. Élveztem, nagyon is élveztem, hogy súlytalan vagyok.
A susogó szélben, mintha szárnyunk nőtt volna. Lent dobogott a hektikus város megfáradt szíve, a keskeny, girbegurba utcák hálózata egyetlen folyammá olvadt. A hatalmas bazilikát, mint kotlóst a csibéi vette körbe a kifakult épületek erdeje, rajtuk csupán néhány galamb és egy kéményseprő totyogott tétován. Enyhe árnyék csurgott le az ereszek mentén a földre.
A szappanhab-gömböcskéink szembetalálták magukat a nyurga kémények ontotta fekete füsttel. Megküzdöttek egymással, a füst szinte felfalta őket. Egyenként foglyul ejtett, de egy hirtelen, friss szellő mégis kiszabadított az áthatolhatatlannak tetsző csúf felhőből.
– Nézd, egy óriási, tarka papírsárkány! – mutatott lefelé a lány.
– Mit ér az ott a földön? Semmit, neki szállnia kell, méghozzá könnyed, légies szárnyalással – suttogtam.
– De ahhoz szél is kell, hogy aztán megszépítse a szürke egyhangúságot, és színekkel töltse meg a levegőt, melyet aztán szétfröcskölhet az égbolton.

A simogató szélben egyre feljebb vitorláztunk, fénylő porszemek voltunk a nagy mindenségben.
A messzeség kopár hegyoldalán barna szerpentin kanyargott, akár egy cérnaszál, ormán a hatalmas sziklák összezsugorodtak, ha ráfújnánk a darabkákra, akár a könnycseppek, smaragd gyöngyzuhatagként hullnának alá. Alant keskeny ezüstcsíkot húzott a surranó patak. Sóhajtoztunk a gyönyörtől, érzéseink egymásba olvadtak. Álomszerűnek tűnt a látvány.
Csodáltuk fentről a mezőt, a virágos színcsodát, a dombon pöffeszkedő várat, a parkban a boldog piknikezőket, a bátor toronydaru-kezelőt, a villák kertjeiben szundikáló napfürdőzőket, az árnyékban megbúvó macskát. A stadionból özönlött a nép. Odébb a termékeny földeken a parasztok verítékcseppjeiből sarjadt már a búza, a sárga napfény aranyporral hintette be a repcét. Éreztük a távoli hegyek hósipkás csúcsainak hűvös leheletét, meg a vasárnapi gőzölgő húsleves szédítő erejét. Hallottuk a bővizű patak kövei közt lubickoló halak csobbanásait, a rohangászó kamaszok sivítását, a csecsemők édes sírását, a villamos fémes kattogását. Gyönyörködtünk a kávéházak teraszain italukat szürcsölgetőket védelmező napernyők, ponyvák bámulatos színkavalkád mintáiban, melyek, mint egy szégyenlős aktra borulnak a belvárosi utcákra. A kertek sudár tujái közül a tunyán gubbasztó kis kápolnából harangszófoszlányok érkeztek. Beleshettünk a puha zöld kertekbe, a virágos udvarokba, az üres játszóterekre, az elárvult sportpályákra, mint megannyi pergő kép suhant tova a város.
Csordultig telt a lelkünk. Bennem őrült láng ragyogott…

De láttuk, már hogyne láttuk volna azt a néhány sötét utcát, a düledező házakat, melyek maszatos ablakain túl, abban a másik, zárt világban a talajtalan, érték vesztett emberek miképp veszekednek, esznek, isznak, játszanak egymással és mások idegeivel naphosszat.
Fanyarul nevettünk az új pláza előtti őrült tolongáson; bámultuk a graffiti rajzolók ijedt, kapkodós munkáját; hallottuk a kocsmából hazafelé támolygó részegek káromkodását és az autósok dühödt tülkölését, a vijjogó mentőautót, és a temetők végtelen zokogását. Éreztük a mélyben erjedő, és mindent elborító szemét gyötrelmes szagát. Néztük a magára hagyott haldoklót az aggok házában, olybá tűnt szegény, akár az a görcsben vonagló katona, aki a csatatéren szenved golyóval a testében.
– Meneküljetek! – kiáltottam ijedten a semmibe. Lent a kiáradt folyó tengerként hömpölygött a gyanútlan tanya felé. Csak az állatok értettek a nyelvemen. Zsongott a fülem a közeli szomorú, elhagyott falu segélykiáltásától.
– Jól érzed magad? – hasított belém a tündöklő tekintetű Kriszta búgó hangja. – Nézz a földre! Milyennek véled? Nézd a szikrázó tavat! Hogy tetszik? Barátságos tekintetével önmagáról ismét a tájra vezette vágyakozó szemeimet.
– Hova tartasz? – még alig fogalmazódott meg bennem a kérdés, de ő máris belém látott.
Kacagástól kigömbölyödött, parázsló arccal válaszolt:
– Ahova csak akarod.
– Sehol nem találom a helyem, talán… itt fenn… ennyi nekem is jár.
– Hát maradj velem! Ennyi meg nekem jár! – felelt most már sokkal komolyabban.
– Mi… miért?
– Kell, hogy szólj valakihez – csacsogta az éles fénytől hunyorogva.
Helyeslően bólintottam, de igazából nem is én, inkább valami más, egy rejtélyes bűverő vezérelte nyakamat.
Ő a zsebében turkált. Előhalászta színes zsinórját, és kibogozta rajta a csomókat. Értetlen, bamba arckifejezésemen jókat kuncogott.
– Ez egy magány elleni varázslat – magyarázta –, most már nincsen rá szükségem. Mostantól ketten fogjuk álmodni ugyanazt, mert tudd meg, egymagunk csak a születésnél és az eltávozásnál vagyunk!
Közben egyre több és több szappanbuborék jelent meg a környéken. Megfontoltan kerülgették az alacsonyan úszó felhőpamacsokat, egy azonosítatlan energia mozgatta a különböző színű és illatú áttetsző gombócokat. Fantasztikus látványt nyújtott az ezernyi változatos gömb, bennük különös lények: sárga, barna, fekete és fehér emberek tátották a szájukat.
– Hát, te hova mész? – kíváncsiskodtam a legközelebbi fiúcskától, de ő gyámoltalanul tárta szét kezeit.
– Fiam, ne állj szóba idegenekkel – kapta az utasítást a szomszéd buborékból –, majd ott fenn találsz barátot!
Méltóságteljesen hagyták el ezt az ezerarcú csodát.
– Azt hiszem, rájöttem – akartam közölni felfedezésemet, miszerint ez a sok-sok felnőtt és gyerek miért is költözik el innen, miért is akarják elszeparálni magukat a többiektől, kitaszítottak-e ők, vagy önszántukból keresnek-e új hazát, de a lánghajú Kriszta hallótávolságon kívülre tévedt. Féltem, nehogy elsodródjon tőlem, de ő nagyon is elemében volt, versenyre kelt a repülő golyókkal, míg azok el nem tűntek a bíborköntösbe öltözött horizonton.
Hamarosan csend ült a vidékre, hazai vizek felé haladtam, közelített a kiszáradt talaj, váratlanul megszűnt a szivárványszín burok körülöttem, nélküle a valóság rögtön hamissá vált. A rövid zuhanásban a szememet félénken eltakart ujjaim között kandikáltam cseppet ki.
– Csak folyton-folyvást repülj, repülj, mert szállni olyan nagyszerű! – hallottam még a lány távoli, biztató hangját, miközben az otthoni kert végi trágyakupac közepébe pottyantam.

Azóta hetek teltek, és én gyakorta gubbasztok sóvárogva akár esőben, akár hidegben kinn a rozoga kerti padon, ingerülten válogatva a harsogó zenék között, hátha újra felemelnek a láthatatlan karok. Ott lebeg a cél, amit az a varázsos lány plántált belém: „Ha ebben a percben meghalnál, a lelked a testembe költözne” – zsibongtak fülemben érett szavai.
„De jó lenne egy hatalmas, átlátszó, elszakíthatatlanul erős gömb, mely körülölelné a Földet, és vigyázna rá, benne a meleg lelkű Krisztával és persze énvelem. Talán lesz majd valamikor…” – ábrándoztam.
Aztán megtudtam: a szomszédlányék elköltöztek. Most egyedül ülök az ablak alatti kerti padon. Egyre csak arra a társai között élő kísérleti egérre tudok gondolni, akit naponta többször is elkülönítenek, mindig fájdalmas áramütéssel sokkolnak, majd amikor szegény előbb-utóbb ráébred, hogy egyedül lenni igen fájdalmas dolog, inkább átmászik a legközelebbi, a macskáktól hemzsegő ketrecbe, csak megszűnjenek végre a gyötrő kínok.
Sivár szívem muzsikáért eped, végre megtaláltam a hatalmas trágyakupac mellett a kopott távirányítómat. izgatottan nyomom meg a lejátszás gombot, többször egymás után… nahát, tényleg, sikerült… újra emelkedem, magához vonz az ég… egyre feljebb, és látom már… igen, abban a színes buborékban velem éppen szemben, a napsugarak tüzében ott mosolyog felém reményt adóan a vörös hajú, sugárszemű Kriszta.

Írta: Szántó László

“Szappanbuborékok” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Timea! Köszönöm!
    Én nem csodálkozom, mert éppen ezért nem adnak ki ismeretlen, új szerzőtől semminemű kiadványt sem a kiadók, inkább a már felkapott neveket favorizálják, legyen az bármilyen dilettáns írás is. Ezen az oldalon pedig éppen ez a helyzet. Sajnos.
    Üdv! Sz.L.

Szólj hozzá!