Vattacukor

Fodor Gyöngyi – Vattacukor

Amikor a távolban megjelent a hatalmas óriáskerék, Zefirino erősebben megszorította anyja kezét. A gyerek izgatott volt. Gondolataiban azt képzelte, hogy fehér paripán lovagol, és lengő körökön ugratja át a lovát, majd a célbadobáló sátornál a legmagasabb pontokat éri el, amivel hatalmas mackót nyer, felül a csodák kerekére és felülről nézi a világot. Biztos volt benne, hogy az osztálytársai is ott vannak a vidámparkban azon a vasárnap délután. Ahogy közeledtek, a zaj és a zűrzavar egyre élénkebbé vált, és a zene egyszerre keltette a melankólia és az öröm érzését.
– Siessünk! – mondta az anyjának, és felgyorsították a lépteiket. A nő mosolygott, mert különleges nap volt. Eredetileg odahaza akart ünnepelni, meghívni a fia barátait is, de Zefirino azt mondta, hogy nem akar otthon bulizni, inkább a vidámparkba akar menni, amely csak három napig vendégeskedik a városban.
– A Luna-parkba?
– Igen, oda! Olyan lesz, mintha az egész várossal buliznék, és mégsem kell senkivel se lennem, azt csinálok, amit akarok. A nő gyengéden nézte a fia arcát és végül beleegyezett.
– Jól van, Zefi, akkor elmegyünk a vidámparkra, ha ezt akarod!
A gyerek tapsolva ugrált örömében. És most ott álltak mindketten a felhajtón, amely egyenesen a vidámpark bejáratához vezetett egy kapun át, amely valami fantasztikus lény hatalmas szájára hasonlított, ami felfalja az érkezőket. Amikor beléptek, Zefirino szeme elkerekedett.
– Anya, ez valami csodálatos hely! – mondta lélegzetvisszafojtva. Lenyűgözte a színek sokasága, és az emberek sokasága, akik jöttek-mentek a vidámpark utcáin.
Ez volt a hetedik születésnapja.
Egy nap, amelyre mindig emlékezni fog.

***

Két órája bolyongtak már, és a gyerek három kört is megtett a lovas körhintán, ugyanannyit a rakétán, és felült a hatalmas óriáskerékre is. Nem volt fáradt, de most inkább élvezte a bódék látványát, ahol mindent árultak, és hihetetlennek ígérkező előadásokra is be lehetett ülni igen alacsony áron.
Anya és fia bementek az egyik sátorba, és szótlanul álltak egy férfi előtt, aki kettéfűrészelte a feleségét, akinek mindkét része mozgott utána is, és vidáman üdvözölte a közönséget. Amikor a bűvész megkérdezte, ki akarja megpróbálni, Zefirino azt javasolta édesanyjának, hogy vegye át a nő helyét, és megígérte, hogy mindkét felét hazaviszi, és ragasztóval összeragasztja.
– Zefi, mi jár a fejedben? – nézett a nő a fiára nevetve.
Kimentek és hagyták magukat sodorni a látogatók tömege által. Színek, hangok, kiabálások, hangos csevegés, nevetés vette őket körül. Nem tudták, hány óra van, és azon a napon úgy tűnt, hogy az idő megállt. Kéz a kézben sétáltak, mindig mosolyogtak, s ujjaikkal mutogattak valami érdekes újdonságra, majd rohantak, hogy elsőként léphessen be a titokzatos kinézetű sátorba. Végül elérkeztek a vidámpark legtávolabbi zúgába, ahon különleges édes illat terjengett a levegőben, amit Zefirino nem tudott semmihez sem hasonlítani, de azonnal érezte, hogy azt a finomságot fel kell fedeznie. Erősen megszorította anyja kezét, és húzta maga után, követve az ellenállhatatlan illatot, amely az álmaira emlékeztette.
Egy férfi egy nagy rézszínű üstben kevergetett valamit, és mint egy varázsütésre finom rózsaszín és fehér pamutszálak tekeredtek egy hurkapálcára, vékonyabbnak tűntek, mint a fogselyem. Zefirino még soha nem látott ilyen varázslatot, és tátott szájjal nézett az anyjára, anélkül, hogy megtalálta volna a megfelelő szavakat, hogy megkérdezze, mi az a puha felhőre hasonlító valami, ami egyre csak növekedett a hurkapálcára tekeredve.
– Vattacukor – mondta az anyja, aki megértette a fiú kimondatlan kérdését, majd elmagyarázta neki, hogyan működik az a csodálatos gép, amely egy egyszerű cukros porból képes illatos és ehető vattát készíteni.
Zefirino ámulattal figyelte a férfit.
– De tényleg meg lehet enni ezt az izét ? – kérdezte, és észre sem vette, hogy beszélt. A pultnál nem voltak vásárlók, és a gyerek egy pillanatra azt hitte, hogy a férfi saját magának készíti azt a finomságot.
– Ehetek egyet, anya? – kérdezte Zefirino, aki egyre kíváncsibb volt a vattacukor ízére.
– Ehetsz belőle, de el kell fogadnod, hogy azzá válsz, amit eszel – válaszolta rejtélyesen az árus, és furcsa fény villant a szemében. A nő rábólintott.
– Egyet kérünk. Mennyibe kerül? – kérdezte a férfit.
– Személyes ajándék, hölgyem – válaszolta az.
– Ó, köszönöm, tényleg – mondta az asszony, és elpirult ettől a váratlan kedvességtől. – Zefi, köszönd meg az úrnak!
– Köszönöm! – mondta a gyerek, és már akkor beleharapott a furcsa ragacsos édességbe, amikor még csak feléje nyújtotta a férfi. Az letépett róla egy darabot, majd visszanyomta, mutatva a gyereknek, hogyan kell enni. A fiú el volt ragadtatva mindettől.
– Aki megeszi ezt a vattacukrot, az vissza fog jönni hozzám – jegyezte meg az árus még rejtélyesebben, mint korábban.
Anya és fia rámosolyogtak, elköszöntek tőle, és elindultak a vidámpark közepe felé.
Eközben a délután a naplemente felé száguldott, a nap fénye elhalványult, és az égen olyan kopott felhők jelentek meg, mint Zefirino édessége, amit kis darabokra tépkedve a szájába rakott.

***

Otthon emlékezett az édes ízre és a ragacsos formára, arra, hogy széttépte és újra összeillesztette őket új formákat létrehozva. Eljött az este, és Zefirino elméjét annak a különleges napnak az emlékei árasztották el. Még akkor is arról beszélgettek, amikor eljött a lefekvés ideje, és az asszony gondosan betakargatta a fiát.
Zefirino álmában hol az egyik, hol a másik körhintán ült, végiglovagolt a vidámpark utcáin a fehér ló hátán, ami olyan puha volt, mint a reggeli felhő. Osztálytársai a nevét kiabálva futtak utána, de ő nem hallotta őket, ő csak ügetett a vattacukros felé, ahol a férfi az üstben forgatta a botot és fehér illatos gomolyagokat húzott elő.
– Ez a felhőgyár – mutatta férfi a gyereknek és az ég felé emelte a vattacukrot. Jött egy széllökés és elfújta, az egész cukros massza elszállt, mígnem egy extra felhő jelent meg az égbolton.
– Én is ki akarom próbálni – mondta Zefirino, leszállva a lováról, és az üst felé közeledett. Fogott egy botot, és forgatni kezdte benne, a másik kezével pedig szórta bele a cukrot. De amikor fújt a szél, ő volt az, aki felrepült az égre, és onnan a magasságból látta az egész világot. Azt is látta, hogy az anyja a vidámpark utcáin bolyong és őt keresi. Kiabálni akart neki, de a felhőknek nincs hangja, ezért sírva fakadt. Könnyei úgy záporoztak le a földre, hogy volt, akinek esernyőt kellett nyitnia. Amikor az anyjára hullot az édes eső, aminek vattacukor íze volt, az anyja megértette, hogy az ő Zefije ott van fenn, a felhők között, és soha többé nem lehet vele.

***

– Nem kelsz fel ma reggel?
Zefirino felismerte a hangot a zavaros képek közötti elméjében, és felébredt. Pislogott, ásított, megdörzsölte a szemét és az anyjára nézett.
– Milyen furcsa álmom volt – mondta. – Felhővé váltam.
– Minden álom furcsa – mondta az asszony. – Gyerünk, kelj fel, kész a reggeli – tette hozzá, és megfogta a kezét, hogy kisegítse az ágyból.
A kis Zefirino szótlanul figyelte, ahogy a keze levált a testről. A nő ösztönösen visszatette, mintha egy húsvéti tojásban található összerakós figura lenne. Nem tudta, nem is értette miért, de ez volt az első dolog, ami eszébe jutott és meggondolta volna, mit csinál.
– Anya – mondta a fiú, aki most úgy hadonászott, mintha mi sem történt volna. Talán még mindig álmodom, gondolta, és megpróbálta kinyitni a szemét, hogy felébredjen.
– Zefi – mondta a nő, és alig érintette meg a kezét, amikor az újra levált a testről, majd ismét visszatette a helyére, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– De hogyan csináltad? – kérdezte a gyerek az anyját.
– Nem tudom, én… – válaszolta a nő, nem tudta, mit mondjon.
– De lehet, hogy álmodunk, anya!
– Nem, Zefi, mit mondasz? Nem álmodom, reggel van és iskolába kell menned. Gyerünk, kelj fel! – és elkezdte húzni. Ekkorra a kezei már az előző nap elfogyasztott vattacukor darabkáira hasonlítottak.
– Mi történik velem? – sírta el magát és a könnyei kis göndröket hoztak létra a vattapamacsra hasonlító arcán. Az anyja ismét visszaillesztette a gyerek kezét, s Zefi abbahagyta a sírást, mert bár vattacukorból voltak az ujjai, de tudta mozgatni őket.
– Mi van, ha az iskolában valaki levesz rólam egy darabot, és soha nem adja vissza?
– Ma nem mész iskolába, Zefi, elviszlek orvoshoz – mondta az asszony. Meglátod, lesz olyan gyógyszere, amitől azonnal meggyógyulsz – viszont egyáltalán nem volt meggyőződve erről.
– Ez a vattacukor hibája, anya?
– Mi köze ehhez a vattacukornak?
– De láttad, mi történt? Olyanná váltam, mint az árus által készített cukor.
Az asszony elgondolkodott a gyerek szavain. Tenni akart egy újabb kísérletet. Kinyújtotta a kezét, és megfogta Zefi orrát, majd épp csak meghúzta, és leeset az orra.
– Anya – panaszkodott a gyerek. – Most hogy kapok levegőt?
A nő alig odaérintette az orrot a helyéhez, az máris odaragadt.
– Tessék – mondta, hogy megnyugtassa a gyereket. – Nem, ne menjünk orvoshoz. Inkább keressük meg azt az urat a vidámparkban!

***

Kimentek, lassan sétáltak, megfelelő távolságot tartottak az emberektől, mielőtt az autóhoz értek. A nő el akarta kerülni, hogy valaki felismerje őket, hogy megölelve üdvözölje Zefirinót, és esetleg egy darab a kezében maradna a vállából, vagy a fejéből. Kínos lett volna, főleg megmagyarázni.
A nő attól tartott, hogy a pizsama levételekor a fia több helyen széttörik, ezért óvatosan ráterített egy pillekönnyű plédet és örült neki, hogy nem esett az eső, mert elolvadt volna a fia, mint a szájban a vattacukor.
Megérkeztek a vidámparkra. A kapu nyitva volt, és látni lehetett, hogy az emberek jönnek-mennek odabenn, és dolgoznak. Szó nélkül jutottak el a furcsa fickó bódéjához, aki olyan kedves és titokzatos volt előző nap. A bódé előtt ült, és az üstöt tisztította. Amikor meglátta őket, az arca felragyogott.
– Te… – kezdte a nő, és ujjal mutatott rá, de nem tudta, hogyan tovább. Nem mondhatta el neki, hogy a fiát most széttéphetik és visszahelyezhetik a vattacukor miatt.
– Tudom, miért vagy itt – mondta a férfi, és megdörzsölte a kezét. – Most a fiad már nem olyan, mint a többi gyerek. Már nem húsból és vérből van, hanem tündérgyapjúból.
– Mit… ez mit jelent? – kérdezte a nő, hangja remegett a haragtól és a kétségbeeséstől. – Add vissza a fiamat!
– Figyelmeztettelek benneteket, kedves hölgy. Emlékszel a szavaimra?
A nő az előző nap eseményeire gondolt. Mit mondott az a férfi, amikor megérkeztek a standjához?
„ Ehetsz belőle, de el kell fogadnod, hogy azzá válsz, amit eszel „ s ő fel sem fogta a szavak jelentését, a gyerek meg boldogan ette meg a vattacukrot, és most az lett belőle. Nem tudta elhinni. Hülye vásári viccnek gondolta.
„Aki megeszi azt a cukrot, visszajön hozzám” , és ők azon a reggelen visszaszaladtak hozzá.
– Anya – szólalt meg Zefirino, aki addig hallgatott. – Ez az úr meggyógyít?
– Gyermekem – szólt közbe a férfi –, téged teszlek a vidámpark fő attrakciójává. Minden körhintán annyit mehetsz, amennyit csak akarsz, fizetés nélkül. Mert mostantól ez lesz az új otthonod. Mostantól ez lesz az új életed, kis Zefi.
– De miket hord itt össze ? – támadt rá a nő hangosan.
– Kedves hölgy, esélyt adok a fiadnak, hogy éljen – válaszolta a férfi a homlokát ráncolva. – Vagy inkább azt szeretnéd, ha a Zefi véletlenül elveszítene egy darabot, esetleg a fejét, örökre? Vagy beleesik egy tócsába és elolvad?
– Az… az nem… azt, azt nem… és összetörve, könnyes szemmel elfordult.
– Anya, ne sírj! ‒ szólt utána a gyerek, de mintha még azt sem hallotta volna.
– Körhinták, Zefi – folytatta vidáman a férfi. – Egy életen át körhintázhatsz, és nincs több iskola és könyv. Csak szórakozás és játék. Örök nyaralás, cserébe néhány óra munkáért itt velem. Lesz egy szép lakókocsink meg egy bemutatósátrunk, és a fél világ eljön majd megcsodálni téged. Téged, a cukorból kipörgetett vattagyereket. Mit mondasz rá, Zefi?
Zefirino pár percig gondolkodott, majd vattaöklével mosolyogva a levegőbe csapott.
– Ujjééé!

***