Imola

– Szia Laci! Hogy vagy? – szólt egy ismerős hang a telefonba.
– Imola! – kiáltottam fel szinte, meglepetésemben.
– Hét végén megyek Vásárhelyre, szakmai konferenciára. Össze kellene fussunk, amikor neked is megfelel. Elkészítettem az elemzésed, és elmagyaráznám – mondotta. – Mit szólsz hozzá?
Mit szólhattam volna? Egy ilyen régi és jó Barát meghívásának nem tudok ellenállni.
– Jó – mondtam hirtelen, szinte a szavába vágva.
– Majd egyeztetünk. Minden jót kívánok! Szia – s azzal eltűnt valahol az éterben.
– Rendben – mondtam még.
Nahát, Imola… Jólesett hallani a most is magabiztos nő hangját. Abbahagytam a munkát és elmerengtem a múlton. Ha jól számolom, tizenöt éve ismerjük egymást, újságíró koromból. Ő akkor falun dolgozott, s a közeli városban élt, ahol én laktam. Már az első találkozás vele megváltoztatta az életem. De erre csak most jöttem rá, a napokban. Akkor csak örvendtem az ismeretségnek, az új arcnak, amely felbukkant életemben.
Már akkor természetgyógyászattal is foglalkozott. Nekem ez a téma még új volt, és lendülettel vetettem bele magam. Néha felmentem hozzá, és ezotériáról beszélgettünk. Ő lelkesen magyarázta, én tátott szájjal hallgattam a számomra új dolgokat.
Végül a Grand Szálló előtt találkoztunk kedd délután. A hagyományos pusziváltás után helyet foglaltunk egy közeli padon. Elővette jegyzeteit, megmutatta, majd magyarázni kezdett. Elnéztem ezt az örökifjú nőt, aki az évek alatt semmit nem változott. Most is lelkes-lendületes, fiatalos-mosolygós, akárcsak akkor, amikor legelőször fogtam vele kezet. Az idő hamar eltelt, mire befejezte és megértettem az új természeti gyógyászati módszerrel kapcsolatos kis bemutatóját.
Hazafelé menet elgondolkoztam. Két és fél év után jólesett újra találkozni és beszélgetni a Barátommal. Jó volt ennyi idő elteltével elmesélni egymásnak, még dióhéjban is, mi történt velünk, hogyan boldogultunk, boldogulunk ki-ki a saját életében.
Kilenc nappal később írtam Imolának egy SMS-t a terveimmel. A válasz rövid, határozott és csodálatos volt:
– Jó az elképzelésed, csináld. SOK PUSZI.

Dávid László,
Marosvásárhely,
2012. október 3.

Szólj hozzá!