Mozaikok
Az életünk apró pillanatokból, sorsdöntő eseményekből, lassan vánszorgó, unalmas hétköznapokból, emlékezetes ünnepekből áll.
Mozaikok. Pillanatok, napok, hetek, hónapok, évek. Mozaikok.
A gyermekkorom csupa szép emlékeket idéz. (Vagy csak azokat őrizte meg az emlékezetem, mert voltak nehéz pillanataink is az ötvenes – hatvanas években. ) Ekkor láttam először édesanyámat sírni. A „beadásokról” már sokan, sokat írtak. Nekem nehéz emlék, súlyos teher.
Aztán 1956. Erről is írtam már, miért nem voltam aznap iskolában, amikor a csernyei forradalmárok mindent felforgattak, könyveket, iratokat égettek a kastély udvarán.
Az erőszakos téeszesítés is nehéz idő volt a falu életében.
A középiskolát szinte pénz nélkül vészeltük át. Máig hálás vagyok a sorsnak, hogy a közeli városban akkor nyílt egy gimnázium, így mi is eljuthattunk oda, nem kellett kollégiumot fizetni. A buszbérletek ára még éppen belefért a családi költségvetésbe.
Sok izgalmas, érdekes történetem van a „lövészet”, a közelben levő lőtér lezárása miatt, órákat állt a buszunk a sorompónál, vagy a téli, nagy havazások miatt…
A főiskola csodás élmény volt. De komoly munka is, hiszen nagy hátránnyal indultam a többiekhez képest német nyelvből. Aztán az első munkahely! Összesen kettő volt a negyvennégy munkában töltött évem alatt.
És végül a nyugdíjas kor! Divat lett az írás, így én is újra írni kezdtem. Gyermekkoromtól írok verseket, de sose gondoltam, hogy a barátaimon kívül másnak is megmutatnám. Valahol azt írtam, milyen nagyon szerencsés a korosztályunk, hogy az életünkben nem volt háború.
Aztán lett. Először a természet lázadt fel az emberiség ellen, s hozta ránk a világméretű járványt. Most a szomszédunkban dúl a háború. Embertelen, erkölcstelen, elvtelen.
Az első napon írtam a következő szösszenetet:
Háború van!
(Ima a békéért)
Megyek az utcán. Minden változatlan, autók türelmetlenül tülkölnek, ha valaki lassú a zöld lámpánál. Emberek sietnek, gyerekeket napoztatnak kismamák a gyerekkocsikban, turisták mennek kisebb csoportokban, sor áll a kürtőskalács-bódé előtt, jegyet árulnak a Deák téri templom előtt…
– Háború van!
– Emberek, háború van!- kiabálnám.
Megint a Rém, a Fájdalom, a Halál az úr. Még alig kezdődött el, de már arat a halál. Emberek ezrei hagyják el otthonukat, menekülnek nyugat felé a szörnyűségek elől, szólnak a légvédelmi szirénák, tömve az óvóhelyek Ukrajnában. A szomszédunk. Nem valahol a Föld másik felén, hanem itt a szomszédban.
Szörnyű, borzasztó, rettenetes!
„Istenem, ne legyen még egyszer háború! Vidd azokat, akik ezt akarják. Harcoljanak egymás ellen. Ne az ártatlanok vére hulljon megint mások, a hatalmasok érdekeiért. Ne legyenek háborús árvák, özvegyek, . Ne legyen mérhetetlen fájdalom, szomorúság színhelye a Földünk.
Vidd azokat, akik kitalálták a háborút, akik gazdagodni akarnak a fegyverkezésből, akik uralkodni akarnak a gyengébbek fölött.
Uram, kérlek, legyen béke, legyen meg a te akaratod a békés, becsületes, dolgos emberek javára.
Már a járványból is elég volt, remélem, megtanultuk a leckét.
Legyen a becsület, a munka, a békesség az úr a Földön, vond felelősségre, kérd számon a békétlenkedő hatalmasokat.
Ámen.”
Budapest, 2022. 02. 25.
Kedves Éva, Kedves Rita!
Köszönöm az olvasást, a véleményeteket.
Egyetértek veletek, és magam is szomorúan és aggódva figyelem az eseményeket , a háborút a szomszédunkban.
Rita, a gyermek- szülő kapcsolatban a nagyhatalmú politikusokra gondoltam, és a nevelés fontosságáról és hatásosságáról elmélkedtem, de ez “munkaköri ártalom” nálam még mindig, pedig már 10 éve nyugdíjas vagyok.
Vigyázzatok magatokra, ölellek Benneteket szeretettel:
Erzsi
Kedves Erzsike! Életem 60 évében én is azzal “dicsekedtem” hála Istennek, hogy nem éltem át háborút. Amikor azt látod, hogy emberek az út szélén menekülnek, gyermekeiket húzgálják a szíved megszakad. Igaz, hogy az életünk éveiben vannak olyan emlékek amelyeket megőrzünk, és vannak olyanok, amelyeket elfelejtünk. Csak azon imádkozhatunk minél kevesebb ilyen időszak legyen mint ez az utóbbi! Szeretettel: Éva
Kedves Erzsi!
A gyerekeinket nem tudjuk utasítani semmire se, még az is lehet, hogy mindenről másképp gondolkodnak, mint mi. Kell az élettapasztalat ahhoz, hogy az ember jobban lásson. Én is sok mindent másképp gondoltam fiatalon, mint a szüleim és később láttam csak be, hogy nekik volt igazuk.
Szeretettel: Rita🌷
Kedves Rita!
Köszönöm, hogy olvastál. Egyetértünk a háború és a béke kérdésében. Én még azon is gondolkodom nagyon régóta, hogy az édesanyák megakadályozhatnák a háborúkat, ha “rendre utasítanák” felnőtt, hatalommal bíró gyermekeiket. (Persze magam is tudom, ez csak álmodozás, de olyan jól esik elképzelni, ha megvalósítható lenne… )
Ölellek: Erzsi
“akik gazdagodni akarnak a fegyverkezésből, akik uralkodni akarnak a gyengébbek fölött.”
Jól írtad. Miattuk van háború. A háborút sohasem a kisember okozza, mégis ő az áldozat. Akik fegyvert adnak, azok nem a békében érdekeltek. Olajat öntenek a tűzre. Tárgyalással megakadályozható lett volna a háború, de van akinek/akiknek ez nem érdekük. Azoknak sem, akik támogatják, miközben arról beszélnek, hogy mennyire együtt éreznek velük. Álságos és hazug az egész. Addig jó, amíg ki tudunk maradni belőle és humanitárius segítséget nyújtunk, mert azt tesszük napról napra és az emberek szívesen segítenek. Nem is olyan régen vonult ki csúfosan Afganisztánból a NÁTÓ. Úgymond azért rohanta le őket, mert tömegpusztító fegyverrel rendelkeznek, miután kiderült, hogy nem, még húsz évig maradtak. Mindig van egy “ellenség”, akit le kell rohanni, Amerika ebben élen jár. A mi magyarjainkat pedig bíztatták 56-ban, hogy tartsatok ki, jövünk, de nem jöttek, hagyták had pusztuljanak el a fiatalok, abba se avatkoztak bele, hogy bejöjjenek a szovjet csapatok és leverjék a forradalmat. Egyik nagyhatalom kutya, a másik meg eb. Nekünk csak a békében lehet érdekünk, mert senkinek nem fáj a bennünket ért veszteség, ahogy a történelem során ezt tapasztalhattuk. Sem a németek, sem az oroszok, sem az amerikaiak nem állnak mellettünk. Az ő harcuk, maradjunk ki belőle, akkor járunk jól.
Szeretettel: Rita
Szeretettel: Rita🌷