Mozaik: Tizenegyedik történet

Mozaik

Vírus helyzet ide vagy oda, a hagyományt követni szeretnénk. Egy jó kultúros pedig mindenre képes. Szakkörökkel tölti meg a kistermet, és ha lehetősége van a színházként funkcionáló régi mozi terembe invitálja a hallgatóságot. Minden a jó szándékon és a lehetőségen múlik. Az év első mozaik kockája nem más, mint a környékünkön lévő amatőr és képzett festők felkeresése. S az öt művész, Melinda, Attila, Ferenc, Zoltán és Mihail ráállt, sőt örömmel fogadták a megkeresést. Hogy a kiállítással milyen eredmény várható? Azt az érdeklődők döntik el. Az elgondolást tett követte. S a képek szépen sorjában felkerültek a kisterem falaira. S a tér csodák palotájává változott. Minden festmény önmagáért beszél. Mindegyikben van valami, ami megérinti a látogatót. Hihetetlen könnyen vezetett ecsetvonások, vagy az aprólékosan kidolgozott ábrázolás, ami visszaadja az alkotója képzeletvilágát vagy éppen azt, amit akkor a lelke sugalta ecsetvonások után ott marad a vásznon. A keretbe zárt fájdalom, az önarckép, a csendélet, a téli táj, a nagymama képe, vagy egy mosolyra fakasztó mesebeli történet stb. ábrázolása. S a képek mozaikonként az alkotók saját palettájává állnak össze. Ott állnak előttünk és megpróbáljuk elraktározni a fejünkbe. Némelyik megszólalásig tükrözi vissza a valóságot, másik a képzelet világába repít, vagy maga után hagy egy kis űrt, ami elgondolkodtatásra késztet. Mihail alkotásai beszippantják a lelkemet. Elgondolkoztat és elvarázsol. Mintha a régmúlt festő ecsetvonási nyomán keletkezett volna. De az, akit a képzeletem a festőállvány elé állít, már nincs az élők sorában. Amit most látok, az a mai valóság. A képről árad felém a festék illata. Valkov Mihail mesél önmagáról és a képeiről, s én vele együtt repülök a képzelet világába. Egy kicsit mást mond számára is és számomra az előttem álló kép. Egy lány, akit körülvesznek az évszakok. Akit magába zárt a jelen. Aki örökké hófehér áttetsző selyemruhában, fehér kalapját átfogó fátyollal, fekete hajával és a messzeségbe révedő két szemével üzen. Lelke vízen és égen át repülve adja hírül, hogy szép az élet és az elmúlás után is van remény. A kezdet és a vég. Igen mert feltárul előttünk minden, amit az életünk során megéltünk, vagy ami még vár ránk. Mozaik kockák sorakoznak. Nincs semmi tévedés. Egyediek vagyunk, s egy kiállítás erejéig összetalálkozunk és megpróbáljuk egymás mellé tenni a saját magunk állal elképzelt és a festményen rögzített mozaikokat. Sikerült? Nem is kérdezzük meg egymást, csak állok a kép előtt és az agyam egymásután rakja össze, a vonalak, a színek és az ecsetvonások által alkotott képet. Képzeletben ott látom a szobám falán a festményt, a lányt egy keretbe zárva, mert ma még szabadon van, még csak alig hagyta el a festőállványt.

“Mozaik: Tizenegyedik történet” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Jó kis írás, tetszett. Ritkán nyilatkozik meg valaki a festészet hatásáról.

  2. Kedves Éva és Rita!
    Köszönöm szépen, hogy elolvastátok az első kockát ,ami elkezdi a mi kis falunk közösségi életének 2022-es mozaikjait kibontani. Én is nagyon szeretem a festményeket, a zenét és minden fáradságomat kisöpri a testemből és a lelkemből a kertészkedés. A Jó Isten ege alatt töltött órák és a természet elbűvölő és örökké megújuló csodái minden évszakban lenyűgöznek.

  3. Kedves Karola! A művészetek közül talán a festészet az, ami engem is leginkább elbűvöl. Persze a zene, és az irodalom is, de azok kicsit mások. Hatalmas ajándék lehet, ha valakiben megvan ez a véna, hát még ha él is vele. Szeretettel: Éva

Szólj hozzá!