Mozaik: Első történet: Erdei varázslat

Erdei varázslat

A közeli erő csendjében bandukoltam, amikor egy kis mókus ugrándozására lettem figyelmes. Bámulatos mutatványokat hajtott végre. Hosszú farkával ügyesen egyensúlyozva a fák koronái között, hívogatott az erdő sűrűjébe. Annyira magával ragadott a kis jószág jókedvű tánca, hogy nem vettem észre, az útra dőlt vastag fakérget, amelyen átestem. Elsötétült a világ, de nem csendesült el. Tisztán hallottam az erdő zsivaját. Értettem a fák beszélgetését, a cserjék pletykáit, és a megannyi bábeli koktélból hamarosan kirajzolódott egy hétvégi verseny programja. A szereplőkről nem tudtam meg sokat, de úgy tűnt, nem minden a terv szerint történik. A főszereplők környezetében történt változás felborította a rendet. Néhány öreg fa kihalt, De az erdő nagy része megmaradt.
– Örülök, hogy a vendégem vagy – szólított meg a kísérőm.
– Mókus Márton vagyok, az idei szépségverseny hivatalosan felkért versenybírója.
– Rőzse Júlia – nyújtottam felé a kezem, – kedves Márton, szólíthatom így? Tudna segíteni, hol vagyok és miért kerültem ide?
– A város széli Kerek Erdőben a rendes évi szépségversenyre készültünk, amikor néhány ős fa elköltözött a körünkből. Átrendeződtek a terepviszonyok, és a kedvező feltételek kialakulásáig, várakozunk a verseny indításával.
– Mégis, mit jelentenek a kedvező feltételek és én mit tehetek ezért?
– Sétáljunk, bevezetlek az erdei életbe – monda Márton, a mókus, – gyere velem!
Elindultam utána. Elérkeztünk a verseny színhelyére. A láthatatlan páncélos atkáknak csak a hangjukat hallottam, az ormányos bogarak rövid taktikai tanácsokkal irányították a munkát. Segítették a talaj születés és elmúlás tápanyag egyensúlyának kialakulását.
Felsorakozott a kórus. A szopránt a rigók énekelték, a középszólamot a szarkák kerregése adta, míg a bariton és a basszus a varjak károgó hangján szállt a magasba. Kakukk szóló színesítette az előadást. Pacsirta Panna, a karnagy elégedett volt a hangzással. Én is szívesen hallgattam volna tovább a díszes társaságot, de Márton három hátizsákos érkezőt mutatott be. Egér Endrét, Mókus Mórt, Szajkó Szilviát.
– Ők is a helyreállítási munkára érkeztek A kereskedelmet segítjük az erdőlakók között – fontoskodott Szajkó Szilvia.
– A tölgy, a bükk váratlanul lepotyogott olajos magvainak szállítását szervezzük – vette át a szót Egér Endre, – kiépült vonatközlekedés is van az erdőben, de a nem várt esemény miatt nehezen állítanak be plusz szerelvényt. A Szél-sebes vonat nem jut el mindenhova. A szállítmány fontos, a felelősségünk nagy – bizonygatta tovább Szilvia. Az állatok téli eleségének egy részét jelenti.
Mókus Mór hagyta barátait beszélni, de minden mondatukat, kijelentésüket kontrolálta. Igazi főnökként viselkedett.
– Mókus Mór a barátod? – kérdeztem Mártont.
– A testvérem. – válaszolta, – talán, már érted, miért hívtalak meg. Segíts az igazságos bíráskodásban.
– Teljes figyelmemet adom. – válaszoltam.
Lassan helyreállt a rend. Gyülekeztek a kisebb-nagyobb erdőlakók. Mindenki elfoglalta a kijelölt helyét. Erdeink királynői, a fény és meleg kedvelő tölgy, az állandóan diétázó bükk, a magaslatokat kedvelő fenyő versenyeznek egymással a koronáért. Így már érthető volt a tölgy körül tüsténkedő cserjék sürgés-forgása, hiszen mielőbb biztosítani szerették volna az először versenyző fiatal nyugalmát. Ne, hogy megsérüljön a sudár tölgy koronája, a ráncmentes sima kérge. Nehéz felvenni a versenyt a bükkel, akinek az ezüst szürke kérge 200 éves koráig is sima marad. Az erdeifenyő gondterhelt. Tudja milyen nehéz ellenfelei vannak, hiszen sok áldozatot kell hoznia felszíne megújításáért. Talán ezért is nyugtatja magát ősei intelmével: egyéniség vagyok, a ráncképződés, pedig örökölt hajlam.
A csíz lelkesen közvetít, le ne maradjon senki, amikor elkezdődik a versenyfutás a napfényért. Az erőtől duzzadó bükk terjeszkedik, gyönyörű koronáját csodálják az erdőlakók. A visszaszoruló tölgy fárad, levegő után kapkod, szinte haldoklik. Ám téved, aki azt hiszi, hogy a tölgy puhány alak lenne. Az évek múltával a tölgy vastag, mély ráncokat növeszt. Ettől kezdve nem versenyezhet a bükk sima szépségével, de cserepes kérge, az első számú védelmezője, aki távol tartja a külső ellenséget, biztosítva számára a hosszú életet. És hát végtére is mi a fontos? A szépség vagy a szép élet?
Nehéz döntés előtt állt Márton. Minden versenyző bizonyított. Szépek, erősek és élettelik. Táplálnak és védelmeznek. A megmérettetés a közeli erdőben zajlik. Ezen, és csak is ezen a helyen a pillanatnyi győztes a bükk. Minden vetélytársat kiszorít a versenyből, hiszen túl nő a legszebb fakoronán is. Az erdő lakói azonban ismerik a bükköt, szeretik és változtatnak miatta a földi életterük megteremtésében. Ezt teszi a fenyő is, hiszen a levegőért, a fényért bárhova elmegy, bármilyen magasan, vacogva, mostoha körülmények között is gyökeret ver. Bízik a tűiben tárolt illóolajok fagyvédelmében. Az erdő közösségének szüksége van minden lakójára. A nézők állva tapsolnak.
Arra eszméltem, hogy a fejemen koppant valami. Ahogy kezdtem visszanyerni a tudatom, észrevettem a hol mellettem, hol felettem ugrándozó mókust. Egy újabb koppanás. Felnéztem, hogy számonkérjem a tettét, de látva fickándozását elfelejtettem a haragom. Lassan újra észleltem a mély csendet, az erdő távolodó zaját és nagyokat szippantottam az erdei levegőből. Próbáltam felidézni a történteket, az álmot. Azonban a mellettem heverő három makkocska tükrözte a valóságot. Tényleg szavazni hívott az erdő életközössége?! Megtiszteltetés ez számomra és a három makkot egymás mellé téve, bizonyítva az egyenlő voksomat, búcsút intettem Mókus Mártonnak. Boldogan poroszkáltam haza felé.

Gárdony. 2022.