A gomb

A nap furcsa játékos, incselkedik, szikrát szór az ablakon keresztül. Ára van ennek a nagy kegynek, nagy ára, mert a hirtelen jött barátkozás égető, szúrós fájdalommal tölti el, amint bátran belenéz.
— De gonosz vagy — mondja, majd mindkét öklével elkezdi kidörzsölni az égető érzést belőle.

Szelíd, kellemes tekintetű, korosodó asszony térdel alázatosan az ágya előtt. Kezét összekulcsolva mormolja reggeli imáját, s kéri az Úristent, segítsen rajta, hogy végre megkapja férje után járó nyugdíját, mert épp eleget éhezett az elmúlt időszakban. Nem mondja senkinek sem, hiszen ez nem tartozik másra. Van pár tyúkja, terménye talán még vagy két évre is elegendő. Jól kibabrált vele az élet! Hiába üti a templomóra a delet, s hívogatja haza a napszámosokat ebédre, az ő kapása már soha többet nem tér haza, neki már nincsen szüksége e világi táplálékra. Míg élt, jó életet éltek, volt földjük, s bár az megmaradt aranytartaléknak, az asszony nem tudja megművelni, ahhoz, hogy kiadja napszámba, pénz kellene, így bizonytalanul áll parlagon az is.
Az egykor jó sorsban élő parasztasszony, akinek a párja a világon mindent megtermelt, ma betegen, kiszolgáltatottan várja a postást, hátha hozza végre-valahára a beígért nyugdíjacskát. Nagyon keveset számfejtettek, hiszen alig ment még pihenőre a férje, máris elvitte a szíve. Se öregen, se fiatalon, szégyenszemre kellett végigkuncsorogni az orvosokat, bizonyítandó, hogy ő már nem képes arra, hogy 57 évesen munkába álljon. Még szegénységi bizonyítványt is be kellett szereznie. Fél év egyetlen fillér nélkül… borzalmas időszak áll mögötte, s most, hogy tudja, már bármelyik napon érkezhet a pénzecskéje, ami egyszeri, de nagyobb összeg lesz, mert visszamenőleg megkapja az egészet, türelmetlenül sétál a háztól a kapuig, és vissza. Hasa hatalmasra dagadt, hús és zöldség híján a sok főtt tésztától, amiből viszont van elég. Nem tudhatja meg senki sem, azt a szégyent ő nem élné túl. Imája végeztével, még egy ideig ott térdel az ágya előtt, nincsen miért sietni, nincs kiért korán kelni.

Sárika nehezen szánja el magát, hogy felálljon a kanapé elől. Furcsán mozog új testében, mások csont sovánnyá fogynak, ő meg alaposan kigömbölyödött a hirtelen jött gyász ideje alatt. Megrázkódik, hiszen eddig a dunna alatt nem érződött a szoba fűtetlensége, de ahogy ott térdelt, észre sem vette a múló időt, alaposan átfázott. Magára teríti, hatalmas fekete kardigánját úgy siet ki a konyhába. Ott egy széken szépen összehajtva mackónadrágja, felhúzza, meleg gyapjú zokniját is, belebújik az öreg mamuszba és gyorsan kimegy a fáskamrába gyújtóst hasogatni. Le kellett volna engedni a vizet a rendszerből, mondja halkan magának, amikor megpillantja az előszobában csöpögő radiátort. Ezt a feladatot sem tudja, hogyan kellene elvégezni. Felhasogatja a gyújtóst, majd igyekszik vissza a nyári konyhába, ez a ház legapróbb helyisége, a baj csak az, hogy sehogyan sem fér el benne az ágya. Bár elférne, akkor fel se menne a nagy-házba, olyan jó meleget csinál a sparhelt benne. Talán, ha majd rendszeresen megkapja az özvegyit minden másként lesz… talán… de egyáltalán nincsen meggyőződve arról, hogy az biztos megélhetést fog neki nyújtani. Az első gyufától azonnal életre kell a láng, akár a zsír, úgy pattog az őszre kiszáradt szilvafa törzse. Nem sajnálta kidönteni, hiszen amúgy sem termett az már évek óta. Ha teremne sem volna rá szükség ebben a házban, itt már nem lesz keletje a levének. Lekvárt amúgy is leginkább csak barackból főz, abból meg van bőven a kamrában, legalább 3 évre való. Befőttel is tele a kamra, savanyúság is lett bőven, ha kitavaszodik, tud majd veteményezni a konyhakertben, utána beindul az élet, csak ezt a telet tudja még kibírni valahogyan. Levág egy szelet kenyeret, megzsírozza, picit fintorog tőle, mostanában semmi mást nem reggelizett, csak zsíros kenyeret, este lekvárosat, egy kevéske keserű gyógyteával. Ebéd rántott leves, vagy babbal, vagy némi lencsével, a krumpli jó másodiknak, ha már unná a sok gyúrt tésztát. Előveszi Lajos fényképét, megcsókolja, mint minden reggel, köszön neki, de már nem sír, elapadtak a könnyei.
Egyszer megszólal a kapucsengő. Pattanásig nő a feszültség benne, gyorsan magára teríti kardigánját, lábai rutinosan ugranak a nagy mamuszba, talán még a férje lábmelengetője lehetett, neki nagy, bár kit érdekel ez ebben a hidegben? Végre megérkezett a pénze, számolja, ossza, szorozza, ad egy százast a megváltást hozónak. Mint, akinek ötös találata van a lottón, úgy megy diadalittasan vissza a kis konyhába. Pedig ej, de kevéske alamizsna az! Csak akkor tudatosul benne, amikor elkezdi a számlákra szétosztani. Nem elég, vagy ezt, vagy azt, de a villanyszámlát ki kell fizetni, inkább ismételten lemond arról a pár csirkéről, amit meg szeretett volna vásárolni. Majd jövő hónaptól már rendszeresen kapja a nyugdíjat, talán akkor megengedheti magának.
Már több mint 8 hónapja nem volt templomban. Azelőtt minden vasárnap ott ült az első sorban, még drága Lajosa is elkísérte néha, de olyan, hogy nélküle kezdődne el az istentisztelet, elképzelhetetlen lett volna. Most is vágyik, csak sehogyan sem tudja kigazdálkodni a perselypénzt. Anélkül nem mehet, mit szólnának hozzá a többiek, ha ő rendszeresen elmenne a persely mellett? Így csak odahaza olvassa kedvenc könyvét, a Bibliát. Mit tehetne mást a szegény ember? Ahogy ott üldögél a sparhelt nyitott ajtajánál, egyszer csak megszólal a láng:
– Miért keseregsz Sárikám? – visszahőköl, megbolondult volna? Azonnal felismeri férje bársonyos, kellemes hangját.
– Lajos! Lajcsikám!
– Sárikám! Ne keseregj, ott van a szekrényben a sok ingem…
A hang, amilyen gyorsan jött, úgy tűnik el. Sárika piszkavassal próbálja felcsiholni a parazsat, hátha megszólalna újra, végül feladja, elkönyveli magában, hogy csak képzelgett. De attól fogva elkezd motoszkálni egy ötlet a fejében…
Egyből felsiet a nagy-házba. A hálószobában kinyitja a dupla szekrény robusztus ajtaját, s tényleg… tele van az Lajos ingeivel. Elkezdi számolni a gombokat. Szép kerek korongok, középen két, némelyiken négy lyukkal. Mennyi kincs! Hirtelen megszépül minden körülötte, felhúzza a redőnyt, hadd árassza el néhai boldogsága színterét a fény, alig várja a hétvégét, ismét rendbe teszi a haját, felöltözik régen elfeledett ruháiba. Egyre kiegyensúlyozottabb, lassan még özvegységébe is beletörődik. Tavaszra sikerül befizetnie az összes elmaradt számlát. Még a híg móring is pazar eledellé válik, a krumplileves ünnepélyes lakomává. Az asszonyok felkarolják a gyülekezetben, örülnek neki. A tavasz gyorsan múlik, a nyár kellemes fuvallattal tör be életébe. Szépen teremnek gyümölcsfái, rendre befőzi az utolsó szilvát is, a napok peregnek, lejár a gyászesztendő, ismételten előveszi színes ruháit. Észre sem vette hogyan, de visszaállt régi súlya is.
Az ősz esős, a szeptember szokatlan hideggel köszönt be, megkezdődnek újra a nélkülözés napjai. Egyre fáradtabban ébred reggelente. Elgémberedett ujjaival nehezen áll neki a fa felfűrészelésének, pedig férfi híján muszáj lesz.
Karácsonyig egészen szépen kihúzza abból a kevéske özvegyi nyugdíjból, akkor döbben rá, hogy ebből ünneplésre nem telik. Mi tévő legyen, nekilát kukoricacsuhéból babákat formázni. Az első még eléggé idétlen, de ahogy szaporodnak a kis kosárban ezek a furcsa szerzemények, egyre szebbek, egyre színesebben, a kamrában felejtett rozsdamaró is megteszi hatását, van belőle elég, abba áztatja a kislányok ruhácskáinak szánt darabokat. Nem csak hasznos időtöltés, örömét is leli az alkotásban. Egy idő után szalmával is kísérletezget, formásra fonja a frissen áztatott, hasított szálakat. Az egyháznál akad vevő bőven, ahogy közeledik az ünnep, megtelik a pénztárcája is.
Advent negyedik vasárnapján, szépen felöltözve igyekszik a templomba. Az istentisztelet után szeretetvendégséggel ünnepelnek. Felemelő hangulatot teremt a prédikáció, utána mindenkit behívnak egy forró teára, pár szelet süteményre az imaházba. Olyan finom illatok terjengenek, mohón vesz mindenből, nem bír a csodás, már-már elfeledett ízekkel eltelni. Ahogy sorba kóstolja a süteményeket, nekidől a szomszédos asztalnak, de a hirtelen mozdulattól leesik róla a tartalék persely, amit csak ritkán használnak. Tartalma mind a lába elé gurul.
– Szentséges Isten! – kiáltja el kétségbeesetten magát – Lajos! – A sok gomb betakarja bal lábfejét, ott van mind, amiket az elmúlt hónapokban dobott a perselybe. Megszégyenülten ejti el a tányért, szaladna ki az imaházból, de lábai fogságban tartják. Most minden szempár rámered, úgy érzi, ezt ő nem éli túl, ekkora szégyent még életében nem érzett… keresi azt a tárgyat, ami mögé-, alá, bárhogyan is elbújhatna. Gyomra összerándul, szíve a torkában dobog, pillanatok alatt lepereg előtte egész, sokszor megalázóan nevetségesnek vélt élete. Mintha minden egyes mélyre elásott sebe egyszerre szakadna fel, vulkánként tör fel belőle összes addig eltemetett siralma, őrjítő zokogásba kezd. A döbbenet keveredik a gyűlölet keserédes ízével, száját elönti az epe. Körülötte minden tárgy és minden ember furcsa lebegésbe kezd, egyre többen forognak a hirtelen jött képben, táncol a pap, a papné is ugrál felette, még vagy tízen, százan… majd hirtelen csend támad és minden korábbi rossz egyből megszűnik. Már csak meleget érez, kellemes meleget.

A kórházban rendszeresen látogatják a gyülekezet tagjai, nem hagyják magára.
– Isten áldja Sárika – köszönti a pap egyik reggel – végre hazajöhet, egyeztettem az orvosával.
– Jaj, olyan rosszat álmodtam – kezd el sírni.
– Ne gondoljon többet semmi rosszra, csak álom volt.
Másnap előkészítik a hazamenetelre. A gyülekezet asszonyai elvállalják az ápolását.
Még, ha járni nem is tud, de ülni már megtanította a gyógytornász. Picit még szédül, a bal kezével segíti az ápolót, amint felsegíti az ágyból és átteszi a székbe, majd szorongó szívvel hagyja, hogy beültessék a falu kisbuszába. Otthon, az udvarban többen is várják, ölelik, puszilják.
– Rosszul van? – kérdi aggódva az egyik alkalmi ápoló, amint észleli hadonászását.
– Nem, csak boldog vagyok – mondaná, amikor is újra kezdődik az a pokoli dübögés, táncol a nap, táncolnak az asszonyok, ő maga is pörög-forog a székében, táncoltatja Lajosa azzal a biztos kezével, most is egyedüli támasza, különben kiesne abból a borzalmas ülőalkalmatosságból. Jöjj, kedves — szólongatja — jöjj, nézd mily szépek a jázminok…. a jázmin volt Lajos legkedvesebb virága, ültetett is belőle egy egész sort, az szegélyezi a belső udvart teljes hosszában. Halványsárga, zöld, lila karikák ölelkeznek egymásba, úgy röpködnek, akár a kiéhezett fecskék nyár elején. Bőre elsápad, nyirkos, hideg-verejtékes lesz a másodpercek töredéke alatt. Furcsán rángatózik szája szeglete, egy hatalmas örvény kezd tátongani mellette, s tudja, minden egyes fordulattal egyre közelebb kerül hozzá. — Lajcsikám, fogj meg — hörögi önkéntelenül, ne engedj el! Beleesek, húzz vissza! Kérlek! Kérlek! Majd ismét az a kellemes meleg, ahol nincsenek színes karikák, dübörgő hangok, csend, békés csend.

Lassan tudja csak kinyitnia a szemét, s csodák-csodája a saját ágyában fekszik. Megtapogatja maga mellett az üresen hagyott helyet. Otthon van. Talán Lajos sem halt meg, csak kiment a fürdőszobába?
– Hol vagy? – kérdi ösztönösen, mire egyik kedves asszony ismerőse hajol felé.
– Itthon, Sárikám.
– Lajos? Hol vagy Lajcsikám? Az ingeid! – kezd el egyre nyugtalanabban hánykolódni. Az asszony simogatja, próbálja enyhíteni gyötrelmeit, de ő csak nem bír megbékélni.
– Lajcsikám! Ne haragudj, visszavarrom mind…
– Mit varrsz vissza Sárikám?
– A gombok… az ingek… Lajosom…
Az asszony kinyitja a szekrény ajtaját:
– Nézd Sárikám! Itt vannak az ingek!
– A gombok…– nyögi ki.
– Itt vannak mind – mondja, majd megmutatja a ruhadarabokat. Kiveszi, odaviszi, Sárika végighúzza mindegyiken az éppen maradt kezét, megsimogatja őket, megfogdossa a gombokat. Megnyugszik.
– Lajos… Lajcsikám – nyöszörgi, s békésen hajtja rá fejét a mellé helyezett ünneplő, fehér ingre. Bal kezével görcsösen markolja a mandzsetta szép, csontszínű gombját. Egy idő után kénytelen az engedni, s a markába csúszik.