KARÁCSONYI CSODA – NEGYEDIK TÖRTÉNET

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét hegyeken is túl, volt egyszer egy ország. Olyan volt, mint a többi ország, se nem túl kicsi, se nem túl nagy. Hegyes-völgyes, dimbes-dombos, síksággal, folyókkal szabdalt. A tél hideg, a nyár meleg volt. Falvakban, városokban laktak az emberek már évszázadok óta, hol békességben, hol egymással torzsalkodva. A fővárosban kellemes zöld parkokat telepítettek; a néhol poros, néhol pedig sáros utcákon lovak húzta omnibuszok, konflisok, postakocsik zörögtek egész álló nap.
Ezen az szenvedélyektől túlfűtött helyen éldegélt a tizennyolcadik szülinapját váró karcsú leány, Jenny. Rém banális, ám mégis szép gyerekkora volt.
Fejében azok a csodálatos, elérhetetlennek tűnő ábrándok, a naiv álmok már egészen fiatalon felkergették a számára tiltott, kacatokkal teli padlásra egy-egy egyedül töltött estén. Meg is lett az eredménye: a sok limlom között egyszer egy mesebeli, idő rágta könyvre bukkant, benne a kifakult képeken csupa ismeretlen figurával találkozott: koboldok, tündérek, sárkányok, jó és rossz boszorkányok lepték el a pókhálós padlást. A cirkalmas írású, rég elfeledett oldalak varázslatos világba kalauzolták.
Csak barátjával, a hasonszőrű Bill-lel osztotta meg féltett titkát. Együtt tervezgették az egyszer talán egybeforró jövőjüket. Ilyenkor a fiú önkéntelenül is Jenny szőkés barna, selymes hajába fúrta kezeit, simogatta hamvas bőrét, mély barna szemébe nézve bátorságot öntött a félénk lányba. Sajnos, ez az idill nemsokára befejeződött, Bill-t tizenhét évesen a szomszéd országgal vívott háború a csatatérre szólította, aztán a harcok olyan sokáig húzódtak, hogy már senki nem tudta, vajon miért is hadakoznak egyáltalán. Nemcsak a házak, a kapcsolatok, a jövőt szövögető álmok is romba dőltek. Jenny hol a papájának segédkezett a főtéren lévő kis asztalos műhelyben, hol a mamáját támogatta házi munkával. Szerencsére az öldöklés a városon kívül rekedt.

Ebben az évben különösen zord fagyokkal köszöntött be a karácsony. A késő őszi időt reggelre felváltotta a tél: vastag hópalást borította be a cseréptetős házakat, az ódon macskaköveken kutyaszánok futottak, zúzmara fagyott a földszinti boltok kirakataira. Egy óriási hógömbbe burkolódzott a város. A tereket, épületeket, parkokat díszítő karcsú szobrok megannyi hósipkás, vállas óriássá nőttek. A szökőkút csüngő jégcsapjai arcátlanul a szemekbe villództak, a főutcát szegélyező fiatal fenyők alsó ágait a suliból hazafelé szökellő gyereknép lebbentette meg, dermesztő hókása zúdult a gyanútlanul korzózó dámák és urak nyakába. Nem elég a férfiakat elragadó háború, a természet is ellenük fordult, vagy tán evvel fizette meg az őt ért tapintatlan bánásmódot?
Csak Jenny nem tudott sehogy sem örülni az első hónak. A vőlegénye a hadszíntéren küzdött, barátainak egy része már mind megházasodott, kevés beszélgetőtársa akadt. Esténként elővette hát legendás könyvét, ami főhelyet kapott szerény, ám annál barátságosabb hajlékában.
Pislákoló olajmécses mellett, az ágyában lapozgatta az ünnepi részt, áhítattal habzsolta a sorokat:
„December havának legelején, Szent Miklós napjára pucold ki lábbelidet. A szent napon helyezd el ablakodban vagy az ajtód előtt, mire felvirrad, csodás dolgokra lelsz. Ha elrontottál valamit addigi életedben, ha bánatos vagy vigasztalanul, ha visszatérnél a tegnapba, semmissé téve a gondokat, esetleg segítségre van szükséged, úgy olvasd el Miklós atya édesbús történetét, rakd a cipődbe a segítségkérő amulettet, és várj türelemmel. Jézus születésének éjszakáján, amikor felzúgnak az éji harangok, eljönnek érted az angyalok, és elrepítenek a felhők mögé. Bíznod kell benne, és rendbe jön minden gondod.”
Bár Jenny kinőtte már a babaruhát, istenfélő lévén hitt a leírt szavakban, a mondákban, őszintén bízott a mesék valóságtartalmában.
Szaporán telt az idő, már el is feledte azt a napot, amikor becsempészte amulettjét a csizmájába. Napokig szörnyen szégyellte magát gyermeteg viselkedéséért. Titkolta is becsülettel. Lábbelijéből mégis eltűnt a talizmán a kívánságlevélkével együtt. Kereste mindenfelé, hátha máshová rakta, de rá kellett döbbennie: nyilván álmodta az egészet.
Egyre többször nyitotta fel a varázskötetét, szinte magától pattant fel a megfelelő résznél, élvezte a megható, ünnepi meséket:
„Egyszer az ősi végtelenben, a messzi északon, egy kicsiny falu tiszteletese, a vén Miklós atya maga köré gyűjtötte gondtalan segítőit, a vele együtt élő aprónépeket. Egy macskakaparással írt levelet mutatott nekik, amit egyenesen neki címzett egy távoli helyről egy boldogtalan kislány. Megtudhatták belőle, miként vesztette el oly tragikusan szüleit, akiket nagyon, nagyon szeretne viszontlátni karácsonykor. Az atya sokáig tépelődött, miként enyhíthetne fájdalmán, végül döntött:
− Szóródjatok szét a világban, jusson el mindenkihez üzenetünk, hintsétek el mindenhol a szentenciát, amennyiben szüksége van bárkinek is gyámolításra, az írja meg az év utolsó hónapjának hatodik napján, az én napomon, majd tegye ki ablakba, ajtóba, kapuba, és Jézus születésekor eljő a segedelem!”

Szent karácsony napján leugrott apja asztalosműhelyébe. Útját végigkísérte a frissen vágott fenyők kellemes gyantaillata. Hamisítatlan adventi hangulat oldotta az utca fagyos csikorgását, könnyezett a cudar szélben. Apja, akit a városban csak Gepettóként emlegettek, éppen akkor zárta be a boltot. Jenny még megnézte az általa faragott kis „Pinokkiót”, megállapította, van még csiszolni való rajta bőven, majd elindultak haza az egyszerű, de finom ünnepi vacsorára, azután pedig őszinte kíváncsisággal bontotta ki ajándékát, édesanyja örömteli munkájának gyümölcsét. A szépen csomagolt doboz legalább annyi örömöt okozott neki, mint a meleg gyapjú pulóver.
Így is rátört az ünnep legnyomorultabb érzése, a magány. Rettenetesen hiányzott Bill, vajon hol lehet, mikor láthatja már viszont, gondol-e ő is ugyanígy rá? Megannyi szívszorító kérdés. Szobájában kellemes melegséggel duruzsolt a kályha, jólesett az utcai csengettyűk zengő muzsikája. Elbódította a dióval, mogyoróval, tobozzal díszített fenyőfa szédítő illata, a szájában érezte a nagyi gesztenyés tortájának krémes ízét, könyve lecsúszott gyerekkori babája mellé, Jenny-t meseszép álom reménye várta…
Piciny neszre lett figyelmes. Felülve fülelt, az ablakon áthatoló szűrt fénynyaláb ide-oda pásztázott a falakon. Lélegzet visszafojtva hallgatózott, szíve majd’ kiugrott helyéből, egy nagyon vékony hangfoszlányt hallott:
− Jenny, ne ijedj meg, öltözz hamar, mielőbb menjünk!
Miután nem ért célt, a hang bővebben beszélt:
− Mi vagyunk az angyalok, érted jöttünk, te hívtál minket, nem emlékszel? Az amulett.
− Angyalok… amulett, de hát… milyen angyalok? – dadogta. − Ki az? Hová… minek menjek?
Csendes suhanás jelezte, az ablak kinyílt, legalábbis résnyire biztosan. Kiment az álom a szeméből, eszébe jutott a levél, de rég is volt. Egy belső sugallatra, szorongva bár, de öltözni kezdett. Megbabonázták? Talán ez is egy új játék, az ünnep része.
Hosszú imát mormolt maga elé, ebből merített erőt, majd kimászott a földszinti ablakon. Nem látott senkit, csupán a gázlámpák halvány fényei mozogtak a néptelen utca befagyott tócsáin. Hűvös lehelete könnyedén úszott az ereszről lógó jégcsapok felé. Nem szerette az éjszakát, mindig olyan szigetre vágyott, ahol egész nap cirógatja fehér bőrét a langyos napsütés. Békés, megelégedett nyugalom szakadt a városra, a túlsó ablakból még egy utolsót pislákolt a karácsonyi mécses aranysárgás lángocskája, végsőt tisztelegve az elmúló ünnepnek, majd ellobbant fénye.
Jenny a két lidérc után lépkedett, világos selyemruhájukban olyanok voltak, mintha egyenesen Liliputból pottyantak volna ide. – Angyalok szárnyak nélkül? – hüledezett, de így álmatagon is követte őket. Fülében saját csengő-bongó karácsonyi dudorászása visszhangzott, a muzsika hangja egy szempillantás alatt mély kábulatba ejtette.
Idegen ágyban, puha dunyha alatt ébredt. Pislogva tekintett körbe, selymes szőrű, fekete cica szendergett a fekhelye végében, smaragd radarszemei gyanakodva kémlelték. Nyakában színes szalag fityegett, gömbölyű pofája puha mancsán pihent. A lány tüstént felpattant, félrerántotta a függönyt, a látványtól tátva maradt a szája. Szemközt az égig érő hegy hófödte csúcsa a felkelő nap bíborsugarainak párafüggönyébe olvadt, majd vibráló ékkőként tört keresztül az árnyékon, és ömlött be az ablakon, pompázatos reggelt kínálva.
Kikívánkozott a szabadba. Kinyitotta a tömör faajtót, bebocsátást nyert egy sajátos világba. Szemei kápráztak a világos hófalakon meg-megcsillanó verőfényben. Csillogott-villogott minden, mint egy tükörteremben, milliónyi dérkristály szóródott ruhájára, hajára, gyöngyként díszítve azt. Hirtelen lármás, furcsa lények tódultak köré. Zajos viháncolással vizsgálták, fogdosták új ruháját, boldogan ugrálták körbe, mintha egy friss játékkal gazdagodtak volna.
− Hát ti kik vagytok? − szólalt meg a lány értetlenül.
− Mi vagyunk a koboldok – üdvözölték kórusban a zöld és barna ruhás, tarka sipkás törpék.
− Mi pedig a tündérek – sipítozták a narancs árnyalatú, tűzfényű szoknyácskákban tipegő leányok.
Jenny-nek ezer kérdés tolult a fejébe, ám a kicsik pergő nyelvvel csacsogták a magukét. Miközben beléptek egy égszínkék szobába, elhadarták neki: ők a Mikulást segítik, itt laknak vele az üvegpalotában. Keskeny rés nyílt a sokadalmon, mintegy sorfalat alkottak az új belépőnek. Egy aggastyán csoszogott végig köztük, áhítattal lesték őt a picik. A lány egy fehér, tömött szakállú, arctalan embert látott ütött-kopott, földig érő, piros palástban, faragott bottal kezében. Nyögdécselve ült le a cifrázatlan, széles támlájú faszékre. Senkit sem zavart az öregúr puritánsága, és a terem pazar ragyogása közötti óriási ellentét.
− Légy üdvözölve, Jenny! – kezdte rekedtes hangján.
A lány megszédült. Időbe tellett, míg összeszedte magát valamelyest.
− Honnan tudja a nevemet? − kérdezte.
− Elfelejtetted? A Mikulás vagyok. A mi feladatunk itt, az északi sark déli kirendeltségén, hogy évente egyszer kielégítsük az emberek óhajait, ezért kaptuk a varázserőnket, ezért vagy itt te is, lányom. De úgy látom, valamit elvétettünk, mintha megnőttél volna, nem vagy már éppenséggel kisgyerek.
„Pontosan, mint az otthoni könyvemben” – gondolta Jenny, és csak állt ott megilletődötten, akárha maga Jézus ülne a trónuson. − És most, hogy jutok haza?
− Az még ráér, nézz csak körbe! – mutatott a sarokban pihenő járműre. Ott az a csodaszarvas húzta szán, avval visszajuthatsz a múltadba, hogy megváltoztasd egész életedet. A kicsik elkísérnek majd, de mindössze egy napig lehetsz távol, aztán vissza kell térned a múlt világából a jelenbe, különben ott ragadsz örökre – mondta gépiesen, mint egy rossz színész a betanult szöveget.
− Hogyhogy a múltba? – hebegte a lány.
− Varázslattal, gyermekem, varázslattal! – folytatta sejtelmesen az aggastyán, arcán egy pillanatra kisimultak a ráncok, az ég felé emelte botját, mint aki menten használni is fogja azt.
A tündérek és koboldok ijedten hőköltek hátra, pusmogva figyelték „atyjukat”.
− Úgy hallottam, hiányzik a kedvesed, a barátaid, a nagyszüleid. Hát találkozz velük újra. Rajtad áll, miképp használod ki a nagy lehetőséged − fejezte be, majd begombolta piros kabátját és homlokára húzta sapkáját. Ropogó csontokkal állt fel, görnyedten indult útjára, a tündérek gondjaira bízta a merengő lányt.
− Ó, drága Jenny! Milyen boldogság téged viszontlátni! − üdvözölte a háta mögül egy ismerős hang. A lány nyomban egy piruettet csinált. Az összes vér leszaladt a lábába, ájulás környékezte, az előtte álló katonaruhába bújt délceg fiatalember, maga Bill volt. Alig ismert rá a megemberesedett ifjúra, támolyogva keresett egy biztos pontot, vőlegénye erős karjaiban lelte meg azt.
A következő óra csupa boldogság volt a számukra, semmi se zavarta a csodás románcot, nem érezték az idő múlását. A fiú csak hallgatta menyasszonya panaszait, alighanem a legjobbkor érkezett, a lány mostantól már számíthat Bill segítségére.

Jenny ettől kezdve sokkal vidámabban közlekedett, bejárta az épületeket, a szobákban kisebb-nagyobb gyerkőcök játszottak, csúsztak-másztak a kikopott szőnyegeken, barátkozni akart velük, közéjük térdepelt. Kedves lényét többségük hamar befogadta, könnyű csevegésbe elegyedtek.
A bőbeszédű Johnny mesélte, hogy az iskolában decemberben gyakorta volt téma a piros kabátos, fehér szakállú ember a szánhúzó szarvasokkal együtt. Csúfolták, olykor még el is fenekelték, mert ő váltig hajtogatta, hogy az ajándékokat éppen ez a kéményen leereszkedő fura bácsi hozza. Fejből tudta az összes szarvas nevét. Azt is elárulta: a papa otthagyta a családot, a testvérét is magával vitte, így csak ketten maradtak a mamával. Ezért kérte a Mikulást, hozza haza őket mihamarabb.
Jenny vigasztalta az életunt fiút:
− Nemsokára viszontláthatod őket, újra együtt lesztek, ha ügyes leszel, csak most haza kell menned, otthon már biztosan aggódik érted a mamád. A suliban pedig… nos, vidd ezt a csillogó követ a társaidnak, ilyen csak az északi sarkon található – csúsztatott a megszeppent kisfiú markába egy tündöklő kristályt.
A kócos Anna somfordált a közelébe, rejtett bizalommal ült le mellé, és némi unszolásra mesélni kezdett. Kialvatlan szemeiből, lesoványodott arcáról könnyen kiolvashatta a szegénységet, a nélkülözést. A kicsi könnyezve emlékezett egy korábbi karácsonyra, amikor még volt a fa alatt sok-sok minden. Ma már nem telik fára sem, reményvesztetten íratott egy levelet a Mikulásnak.
− Én is sokszor sírtam, Anna. Kiskoromban nem lehetett új ruhám, évekig kellett hordanom ugyanazt a holmit, elég szegényesen éltünk, de azért mindig volt étel az asztalon, mígnem az egyik ősz végén a folyóparton sétáltam, és találkoztam egy fiatal fiúval, aki koszos gatyában, ing nélkül ült ott fázósan, és egy hosszú, vékony fadarabbal próbált meg halat fogni. Rettentően elszégyelltem magam, ráterítettem az agyonhasznált, utált, de meleg kabátkámat. Hát ne kenődj el! Becsüld meg, amid van, mert vannak még náladnál is szomorúbb gyerekek! – nyugtatta a pityergőt kislányt.
Egyre többen sereglettek köréjük, egymás szavába vágva ujjongtak a játéktól kipirultan, úgyhogy csendre kellett inteni őket. Egy különösen eleven, kamaszodó srác lógott csak ki a sorból. Jenny kivárta, amíg elfáradt kissé, maga mellé ültette a pihegő fiút.
− Te miért írtál levelet?
− Én nem is… az a húgom volt – jött a válasz erőtlen felháborodással. − A papa mindig csak megvert, ezért mentem világgá, és nem is megyek vissza oda soha – mondta fájdalmas arccal hátsóját tapogatva −, de előtte ellopom a törpék varázsvesszejét, hogy mindenem meglegyen, mire nagy leszek. És különben sem érdekel holmi karácsony.
− Hogy lehet szomorúnak lenni ott, ahol mindenki örül, nézz csak körbe! Így sok keserűség fog érni, senki sem szeret majd igazán, nem úgy, mint a szüleid, még ha ki is kapsz tőlük alkalomadtán. Jársz templomba?… Nem? No, nem baj! Nekem is mindig egy varázsszó segít amikor baj ér, ha ezt hallom, vagy magamban mondogatom, egy csapásra minden megoldódik.
Most először tűnt fel az érdeklődés piciny szikrája a fiú tekintetében.
− Milyen szó?
− Ez titkos, de azért neked elárulhatom: az én szavam a „kenyér”. Ilyen egyszerű szó. De neked mást kell kitalálnod.
A gyerekek a tündérekkel, koboldokkal játszottak, a játék hevében sorra levetették sipkájukat, öltözéküket. Aranyos leányok, kedves ifjak bújtak ki az álarcok mögül, Jenny egyik ámulatból a másikba esett.
Az ajtó kivágódott, egy középkorú, rút, vörös sapkás férfi tolt maga előtt egy kis kerekes asztalkát. Jó pincér módjára a hancúrozó sokadalom előtt megállt, de aztán megpillantotta a kivetkőzött törpéket, arca hamuszürkévé változott, mint aki nem hisz a szemének, feléjük ordított:
− Rögtön felöltözni, indul az időgép!
Ijedten szedelődzködtek mind, a férfi nyájasan fordult az utazók felé, és az üvegpoharakban gyöngyöző borsózöld nedűt kínált nekik. A kimerült apróságok jóízűen hörpintették fel. Csupán Jenny húzta el a szája szélét a kóstolás után, nem kedvelte a mentolos ízeket. Úgy érezte, nincsenek rendben a dolgok, például ki ez a hamisnak tűnő, cseppet sem szimpatikus ember, csakúgy a semmiből.
Miután a férfi mogorva tekintete a lányra tévedt, majd pöffeszkedőn elhagyta a termet, Jenny a nyomába eredt. Talán kicsit elővigyázatlanul. Alig tettek pár lépést, az ismeretlen a zsebébe nyúlt, lopva körültekintett, és elhajított egy apró tárgyat a havas bokrok közé. A lány egy vastag fa mögül észlelte merre esett, rá is talált a hó tetejébe süppedve. Szörnyülködve vette a kezébe az eldobott üvegcsét, címkéjén egy igen hatásos altatószer neve szerepelt; ismerte, a szülei is ezt szedték álmatlanság ellen, ez volt a legolcsóbb a patikában, gyakorta ő hozta el onnan. Aggódva rohant visszafelé, harsányan csikorgott alatta a jeges hó. Csak nem altatta el a gyerekeket az üdítővel, de miért, és mit tehetnék most én? – tanakodott.
Visszatérve, két krémszínruhás leány ragadta kézen, és a szánhoz vonszolta. Kalapáló szívvel heveredett a gyerekek mellé. Elsötétedett a körülöttük lévő világ, éj-feketébe olvadtak a falak. Elhatározta, semmiképp sem fog elaludni, még jó, hogy csak a nyelve hegyét dugta bele abba a borzalmas, altatós löttybe. Látnia kell a rejtély kulcsát. Most már felelősséget érzett a kis lurkókért, először életében fontosnak tekinthette magát. Az orráig se látott, csupán a metsző, fagyos szél süvített az arcába. Akaratlanul is összébb húzódott az ülésen. Bill izmos karjaiba képzelte magát, az ölelő, védő melegségbe. Állapota rohamosan megváltozott. Aludnia kellett, muszáj volt aludnia, bolyhos, simogató paplan várta, becsukódtak szemei, érzékszervei eltompultak, még próbálta összeszedni magát, de egy elsöprő vad hullámmal zuhant az álomtengerbe…
Amikor felébredt, körös-körül minden fehérben úszott: hófehér falak, tejfehér ablaküvegek, vakító ülések, még a padló is világított. A lány, mintha bárányfelhőkön lebegne ég és föld között. − A mennybe jutottam? − rebegte. Elérzékenyülten emlékezett Bill bókjára: „Te egy angyal vagy, kulccsal a mennyország kapujához.”
Kinn az ösvényen egy pokoli arc vigyorgott szembe vele. Elébe rontott az a gyanús, vörös sapkás férfi. Habzó szájjal, hadonászva akarta feltartóztatni őt, és színlelt felháborodással utasított el minden szemrehányást és vádat a lány részéről.
− Ki a csuda ön?
− Annak a vén szenilis, szakállas pojácának vagyok a titkára, de már nem sokáig, az biztos – felelte ingerülten, mialatt a karamellszín homokágyat borító fekete és fehér apró kavicsok közt matatott. Jenny két sötét színű darabot pillantott meg a markában, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Legnagyobb elképedésére ajánlatot kapott:
− De ha már itt vagy, egyetlen esélyt kaphatsz. Íme itt a piros kalapom, benne egy fekete meg egy fehér kavics. Egyet végy ki! Ha a fehéret húzod, mehetsz Isten hírével a gyerekekkel, ellenben ha a feketét, akkor én fogom diktálni a feltételeket. Értetted?
− Rémes, több tucatnyi gyerek életét színes kavicsokra bízza?! − háborgott a lány.
− Most húzol, vagy nem húzol? − türelmetlenkedett rángatózó ajakkal.
Jenny mereven tekintett a talajra, aztán váratlanul felélénkült, gyors mozdulattal kivette az egyik darabot a fejfedőből, mielőtt azonban megláthatták volna a színét, az a finom kezéből az ösvényre pottyant, egybeolvadva ezernyi világos és sötét társával.
− Jaj, de ügyetlen vagyok, úgy sajnálom! – sütötte le szemét a dühödt férfi előtt. − De sebaj, hisz a másik darab még bent van a sapkában – vette elő a maradékot most már sokkal óvatosabban. Széles mosolya elárulta, a fekete kavics került a kezébe. A győztes önbizalmával közölte:
− Ha ez itt a fekete, a másik, amit ténylegesen választottam, csakis a fehér lehetett ugyebár, tehát én nyertem. A titkár elvesztette türelmét, elszántan indult a lány felé, a hókristályok csillogásában megvillant a kezében egy rövid markolatú kés széles pengéje, szeme bíborban izzott, gonoszul vigyorgott. De mielőtt gyilkos agresszivitása célt ért volna, valahonnan hátulról egy jókora, kemény hólabda találta telibe tojásfejét, megtántorodott, erre aztán nem számított. Még egy hógolyó érkezett a fa mögül, erre átesett egy kiálló gyökérzeten, egyenesen bele a méteres hóba. Jenny hátra sem nézett, csak futott, futott az életéért. Szíve a torkában dobogott, délibábként tűnt fel előtte a megmentő épület. Rémisztő képzetek uralták agyát: mi lesz, ha zárva találja az ajtó, hová menekülhetne?
Bill mosolyogva követte tekintetével, kezét gondosan letisztította a hógolyó fagyos maradékától. Még látta, hogy a lány eléri a főépületet, és feltépi a bejárati ajtót.
Arról szó sem lehetett, hogy lerázza csizmájáról a havat, feldúltan cuppogott az előtérben, mit sem törődve a padlón hagyott sár- és hónyomokkal.
− Mi ez a hangzavar… ki az? − kérdezte két krákogás között a Mikulás „civilben”. − Á, Jenny… te vagy? Mi történt, hogy így lihegsz, jöjj, ülj ide mellém?!
A lány alig ismert rá: − Hogy mi történt? Ezt én kérdem.
Amaz sokáig habozott, végül csak hozzáfogott: − Vártam már, mikor jön el ez a pillanat, de mentségemre szóljon, nem így képzeltem az egészet, sajnos egy kicsit kicsúszott a kezeimből az irányítás – válaszolta megadóan a galambősz férfi.
− Mit irányított idáig, a gyerekeket? De ők nem fabábok!
Az öreg fásultan, végtelen tétovázás után folytatta: − Ezen a helyen árvaház működött egykoron, de pénztelenség miatt egyik napról a másikra megszüntették, a gyerkőcöket pedig szélnek eresztették. Én itt éltem a városban, akkoriban egy jelentős örökségre tettem szert. Az én gyermekeim csecsemőkorukban meghaltak. Az asszony is követte őket rövidesen, ezért adta magát a lehetőség, vagy inkább a sors, hát megvettem az épületegyüttest a kerttel, és a szétszéledt kölykökből, csavargókból létrehoztunk néhány jó emberrel egy új árvaházat.
− És a Mikulás?
− Unalmunkban létrehoztuk a csapatot: a Mikulás, a kobold és a tündér figuráját, hogy támogathassuk a boldogtalan fiatalokat, mert nemcsak az árváknak lehetnek gondjaik. A temérdek örökséggel úgysem tudtam volna mit kezdeni. Azután a kicsik elkezdtek ajándékokat készíteni, ha láttad volna végtelen örömüket.
− Az az alávaló titkár, hogy került ide?
− Alkalmazni kellett egy szakértőt, aki eligazít a pénzügyekben, meg ilyesmiben. David jó megoldásnak tűnt, kiváló referenciákkal rendelkezett. Kérsz egy kis szörpöt?
A lány iszonyodva húzta el a száját. − De a gyerekek elrablása. Ez bűn, nem fél Istentől!?
− Nem értettem sem a befektetésekhez, sem a pénzhez, sikerült is tönkremennem. Könnyen jött, könnyen ment. David szép lassan elsikkasztotta a vagyonomat. Tettem volna a fiaimat az utcára? A város nem segített semmit, mintha leprások lettünk volna. A gyermekek – inkább fogalmazzunk úgy – idecsábításával szerettünk volna pénzt kicsikarni az árvaház létéhez, evvel próbáltuk a figyelmet felhívni kilátástalan helyzetünkre, és ha mégsem sikerülne, legalább egy parányi időre kiszakíthattuk a kicsiket kesernyés életükből, sokuk lelt itt barátra.
− Na, de a karácsony szentségét felhasználni pénzszerzésre − csóválta a fejét Jenny.
− Ezt is David eszelte ki. A kapzsiság bűnébe esett. Nem voltam valami jó emberismerő, tudom, szánalmas.
− Ezek a picik még nem tudnak védekezni semmi ellen sem, bíztak önben, hittek a Mikulásban, az is lehet, hogy örökre elvette tőlük ezt az örömöt. Ők mit fognak majdan átadni az ő gyerekeiknek?
− Mikor kezdtél sejteni valamit, leányom? − nyögte az apó.
− Emlékszem egy hasonlóra, amikor vásárnap a főtéren a gyógyvizes ember hajhullás elleni csodaszert árult. Egyszer aztán tökfödőjét lefújta egy isteni szél, és mindenki megrökönyödésére előbukkant csúf, kopasz, gonosz feje. De végtére is Bill nyitotta fel a szememet. A drága, Bill. Bár, hogy milyen módon talált rám, nem tudom. Bácsi, azt hiszem, lesz mit meggyónnia a papnak.
− Nézd, leányom, én már vén vagyok, mint azok óriástölgyek fenn a hegyen, nekem elhiheted, az életünket csakis visszafelé érthetjük meg, de csakis előrefelé tudjuk leélni, sajnos. Sose felejtek el egy nagyon régi, emlékezetes karácsonyt: drága apám egy olcsó nyakláncot testált anyámra, és aztán minden karácsonykor egy-egy apró függővel toldotta azt meg, és ez így ment évekig. Persze mindannyian már jó előre tudtuk, hogy mi lesz apám ajándéka, mégis mindig ez volt a legnagyobb pillanata az estének. A „varázsnyaklánc”, íme itt lötyög – mutatott ráncos nyakára.
A lány zavartan állt fel. Nem tudta, most haragudjon az öregre, vagy büszke legyen rá.
– Mit is mond a Biblia? Ha megdobnak kővel… Ez a pár nap nekik örök élmény marad, hát ne hazugságokkal kövezzük azt ki – mondta végül.
− Én hamarosan végleg elmegyek, akkor pedig az árvák megint a városban fognak csavarogni, lopni, börtönbe jutni, majd meghalni. Remélem, egyszer majd képes leszel megbocsátani nekem.
Jenny a csendben azon vette észre magát, végérvényesen felnőtt, ez a különös út megmutatta neki, mi is lesz a feladata a jövőben. Komoly döntést hozott:
− Én szívesen eljövök ide, mindig is szerettem gyerekek között lenni. A háború miatt egyre több lesz az éhező apróság. Apának van néhány ismerőse a Városházán, sok fabútort készített nekik, majd ő kialkudja a támogatást tőlük, legyen nyugodt!
Az öreg örömmel bólintott. A bejárati ajtó kivágódott, véres fejjel, szabályosan orra bukva érkezett meg David. A hívatlan vendég mögött hatalmas kavalkád, a gyerekek tódultak be a terembe. Körülugrálták a két felnőttet, egymással versengtek, ki üljön az ölükbe.
A kis Anna volt a legélelmesebb: egy összegubózott, csíkos harisnyát nyújtott át Jennynek. − Ez az én tengeri malacom, csak nem tudtam becsomagolni, mert nincs ezüstpapírom. Neked adom… ajándékba – hüppögte.
− „Nem számít semmi, csak a jó szándék a fontos” – mondja mindig a mamám, ha valami nagyon apró figyelmességet tudunk csak adni neki. Az a jó, hogy gondoltál rám, köszönöm. Majd holnap hozok neked csokikrémet tejszínhabbal a tetején, sok-sok édes, fehér habbal.
Jennyi végre hazaindulhatott. A széles bejárati lépcsőn, ahol nem is oly rég még hármasával rohant felfelé, most vigyázva lépkedett, nagyon csúszott a fagyos kő, nem is értette, hogy úszta meg elcsúszás nélkül. Egy erős segítő kéz karolta fel. Tüzes arcuk összeért. A lány mélyen belenézett Bill barna szemébe, amaz jólesően tűrte.
− Hol voltál ilyen sokáig? – nézett kérdőn a fiúra.
− Csatákban, mindig az első sorban.
− De hisz akkor, ott akár meg is hal… hat… tál volna… igen… na, az nem lehet… − sápadt el tátott szájjal már az eshetőségtől is.
Az ifjú mély szomorúsággal nézett kedvese szemébe.
− Pedig pontosan ez a helyzet, drága őrzőangyalom. A háború áldozatokat követel. Mostantól egyedül kell vigyáznod magadra, de te biztosan nem maradsz magadra, te nem. Nekem most mennem kell – közölte, majd kurtán-furcsán, hangtalanul távozott, bakancsa nem hagyott nyomot a hóban, elnyelte a sűrű hóesés, csak az ég felé kacskaringózó hűvös lehelet bizonyította ittlétét.
– Óh, angyal… milyen kétségbeejtő szó, és mennyi rejtélyt takar – sóhajtotta könnyeivel küszködve a lány.

Jenny saját ágyában ébredt, kis asztalkáján kinyitva feküdt H.G.Wells: Az időgép című regénye. Jaj, de gyönyörű, keserédes álom volt – tételezte fel. De akkor Bill is csupán álmában… ment el?
Örömmel, nagyot nyújtózva ült fel, de a kezei megdermedtek a levegőben. Az ágy végében aranyos, ám ismeretlen fekete cica bámult rá, a földön a nagy rumli tetején egy sosem látott, kis zöld sipka csücsült, mellette egy aprócska altatósüveg és egy gyűrött „tengeri malac” hevert. Azon melegében felkapta magára prémkabátját, és sietősen nekiindult a város északi negyedébe, a régi árvaház felé.

Írta: Szántó László