KARÁCSONYI CSODA – ÖTÖDIK TÖRTÉNET

A hó, fehér fényével tört be az ablakon, a kis szobába. Juli, amikor kinyitotta a szemét, először csodálkozott, majd gondolkodás nélkül kiugrott a meleg dunyha alól, és ámulva nézegette az ablakon kinyílt jégvirágot. Színt játszva ragyogott az ablak, csipkésen. Olyan szép volt, mintha mesét látna. Kint vakító fehér volt minden, és táncoltak a levegőben az óriás, összeölelkező hópelyhek, majd eltűntek a földet borító hó dunna tetején.
A kislány kinyújtotta a nyelvét, és rátapasztotta az ablakra, hogy megnyalja a jégcsipkét. Fájdalmas, szúró érzés járta át a nyelvét, ahogy elvette az üvegről. Borzongva hátrált el a jeges ablaktól. Ahogy följebb emelte a tekintetét az ablakon, elfelejtette a jégvirágot, és elámult a kinti látványon. Közben hálóingjében toporogva, és hajladozva dúdolgatott. Újra meg újra ismételve az első sorokat, megtoldva mindig egy újabbal.
– Julika mit csinálsz ott? Megfázol! – szólalt meg álmos rekedtséggel a bátyja, akit a dúdolás hangja hívogatott ki az álmából. Jó ideje hallgatta becsukott szemmel a kishúgát, míg a versike végére nem ért.
– Kitől tanultad ezt a mondókát?
– Attól – bökött ki az ablakon túl, a fenyőfa felé.
Az előző nap még szépen zöldellő fenyőfát betakarta a hó. A fiú is kilépett az ágyból, és kilesett az ablakon. A kislány tovább folytatta a mondókát, közben belehuppant újra az ágyába, és a meleg dunyha alá bújt, mert már nagyon fázott a hálóingben.
Oh, hahó, óh, hahó!
Hull a hó, hull a hó!
Hó anyó, hó anyó
Párnájából hull a hó.
Oh, hahó, oh, hahó
Subát varrt a Hó Anyó.
Fenyőfára rárakta
Nem fázik a fenyőfa
Fején van a hó kucsma
Hó subája takarja.
O h, hahó, óh, hahó
Hullik, hullik le a hó.
– Oh! – ámult el a fiú – tényleg olyan mintha subája, és kucsmája volna. Tényleg mondd meg, hogy ezt a verset kitől tanultad?
A kislány, akinek csak a nagy szemei látszottak ki a takaró alól, felhúzta a vállát, és kidugta a karját, kimutatott a fenyő felé.
– Tőle! Oh, hahó, oh, hahó. Hull a hó, hull a hó- kántálta újra, majd hirtelen felült.
– Te Pityu! Szerinted megmarad a hó Jézuskáig?
– Hát nem tudom! Lehet.
– Hányat kell még aludni addig?
– Hármat. Még ma, meg holnap van iskola és utána karácsonyi szünidő lesz.
– Hurrá szünidő és akkor te egész nap itthon leszel. Elviszel szánkózni?
– Hát persze, ha elenged édesanya, és Gyuri barátom odaadja a szánkóját.
Juli nem szerette, ha a testvére iskolában van. Olyan jó volt, mikor meséket olvasott neki, meg jókat játszottak a merklinvonattal. Aznap is egy órára ment a bátyja iskolába, akkor is már egész magas volt a hó, és még mindig esett és esett. Juli a három hónapos kis húga ágya előtt üldögélt a sámlin, két kezével markolta az ágy rácsait, nekitámasztott fejjel bámulta az alvó kisbabát. Annyira tetszett neki, amikor időközönként a kisbaba szájában lévő cumi le-fel kezdett mozogni, ahogy a baba álmában szopta. Nagyokat kuncogott ilyenkor. Édesanyja a fotelben kötögetett valamit. Kellemes idilli nyugalom volt a szobában, ahogy a tűz pattogott, majd duruzsolt. Néha mocorgás hallatszott a kályha belsejéből, ahogy a fák égés közben egymásba roskadtak.
Éles csengő hangja hasított bele a csendbe. A háziasszony magára terítette a nagykendőjét, és kiment. A kiságyban a kisbaba megrázkódott a hangra, s Juli is felkapta a fejét. Nála a csengő izgalmas hangot jelentett, mert akkor csengettek többnyire, ha kedves vendég jött. Most is valaki jött édesanyjával. Egy férfi lépett be a szobába, sállal betekert nyakából az álla sem látszott ki, és a havas kalap eltakarta a szemét. Hosszú kabátján, még ott fehérlettek a hópelyhek.
– Na, hát nem köszönsz édesapádnak?- szólt a mama, mikor látta, hogy a kislány nem mozdul, csak bámul, és kapaszkodik a kiságy rácsába. Juli kissé tétovázva lépett a férfi felé, aki levette a kalapját, és lehajolt, hogy megcsókolja. A kislány megborzongott, ahogy hozzáért a hideg arc, és érezte a karján apja kezének a hidegét, ahogy megfogta.
– Szerbusz – motyogta az apja.
– Csókolom édesapa.
– Vesd le a kabátod, és ülj le – mondta a háziasszony. A férfi körülnézett, míg levetette a kabátját.
– Pityu hol van?
– Nincs itthon, iskolában van.
– Iskolában ilyenkor?
– Igen ezen a héten délutános. Itt délután is van tanítás.
– És mikor jön haza?
– Nem tudom, az változó. Attól függ, hogy hány órát tart a tanító. Egy órától ötig, hatig vannak.
– Mindegy! – biggyesztette le a száját az apa. Ha megengeded, megvárom. Azért jöttem, hogy megbeszéljem veled, hogy el akarom vinni.
– Elvinni – csattant fel az asszony ijedt hangja – hová?
– Magamhoz! – belenyúlt a belső zsebébe, és egy papírost vett elő. – Itt a bírósági határozat. Megváltozott a helyzetem, meg van a fiam neveléséhez minden jogom.
Az asszony arca elsápadt, ahogy olvasta a bírói ítéletet. Egész testében elkezdett remegni. A kislány csak hallgatta a felnőtteket, és mozdulatlanul állt. Kis idő múlva az édesanyja megszólalt.
– De, hát… hogy gondolod? A gyerek iskolába jár. Itt az otthona. A testvérei – mutatott remegő kezével a kiságy felé.
– Neked itt marad a másik kettő – mondta kurtán, rezzenéstelen arccal – Nagyon jól tudod, hogy a törvény kimondja, hogy válás esetén a fiúgyermek az apát illeti, ha az akarja. Azért jöttem, hogy elvigyem! Én vagyok az apja, és én akarom nevelni! Ti meg a férjeddel neveljétek a másikat.
A kislány kirohant a szobából, és felfutott a hálószobájukba. Össze-vissza keveredtek a gondolatai. Teljesen zavarodott volt, de nem tudta meghatározni, hogy mi az a rossz, amit érez. Pityut el akarják vinni tőle! Nem szereti édesapát. Miért jött ide? Mitől lett olyan feldúlt, és fehérarcú, remegős az édesanyja? Fel-alá járkált a szobában. Nem akart lemenni! Nem akarta látni az apját.
Kis idő múlva az anyja lépett be az ajtón. Sírva, feldúlt arccal. A kezében volt a hócsizma, a kiskabát, sapka, sál. Mikor rá ismert a holmijára, fájdalmasan nézett fel édesanyjára. Eltorzult az arca, összeszorult a torka. Úgy érezte, mintha a szíve megnőtt volna és belül fáj, mintha szét akarna pukkadni. A szemei belenéztek az édesanyja könnyes tekintetébe. – Engem visz el! – hasított belé a gondolat.
Az anya látva a kislány ijedtségét, a saját szájára rakta az ujját, jelezve, hogy ne szóljon semmit. Közben sűrűn pislogott kifelé. Leguggolt a kislányhoz, és egy görcsös mosolyt erőltetett a szájára, ezzel bíztatva a gyereket, aki elhátrált nagy ijedtségében. Suttogva megszólalt.
– Kapd a kabátodat, és a csizmát! Fuss az iskolába! – már húzta is a gyerek lábát a csizmába, míg beszélt. – Mondd meg a testvérednek, hogy ne jöjjön haza addig, amíg nem ég a bejárati ajtó fölött a villany. Te is maradj ott vele. Siess kicsim! Vigyázz magadra, okos legyél! – szeméből hullottak a könnyek, ahogy megölelte a kislányt – Ne félj, ügyes legyél! Meg tudod csinálni!
Eltolta magától a gyereket, és a markába adta a kapukulcsot
– Ki tudod nyitni? Próbálkozz! Tudom, hogy ügyes kislány vagy- hadarta suttogva – Ne zárd be kulccsal a kaput, csak húzd be! – közben tolta a gyereket a kijárati ajtó felé.
– Igen, igen, biztos kitudom… – felelte suttogva Juli, és kilépett az ajtón.
– Várj! A sapkád! – rántotta vissza a kislányt, s a gyerek fejébe húzta a sapkát, és könnyes arcát a gyerek arcához szorította – Fuss kicsim! – azzal eltűnt a becsukódó ajtó mögött.
Juli följebb tolta a sapkát, amit édesanyja nagy idegességében az orráig húzott. A kabátja is nyitva volt, a sál meg a kezében lógott a havas lépcsőre. Miután rendbe szedte az öltözékét, lement a lépcsőkön, és ahogy az édesanyja mondta, elkezdett futni, fölfelé a kerti úton a kapuhoz. Ahogy lelépett az útra meglepetésére a csizmája belemerült a hóba. Nem tudott futni, bárhogy akart. Nagy léptekkel indult meg, a neki térdéig érő hóban a kapuhoz. A nagy vaskulcsot a zárba dugta és el akarta fordítani, de nem sikerült. A szeme magasságán fölül volt a zár. Kivette a kulcsot, meg tisztította a hótól a kapu kilincsét, és a zárat. Újra próbálkozott. Most meg eltűnt a zárban a kulcs nagy része, csak forgott körbe, de a kapu nem nyílt. Hátra nézett segítségért –„Úgy-e ki tudod nyitni? Próbáld meg! Ügyes vagy te!”- hallotta lelkében az édesanyja fojtott, remegő hangját.
– Nem tudom, nem tudom – motyogta keserűen. Nyelt egy nagyot. Hirtelen megfordult, s mint a szöcske felugrott a kapu öntöttvas mintázatára, mászott fel rajta, majd átfordult a másik oldalra, és még a magasból lehuppant a puha hóra. Vissza se nézett, nagy igyekezettel megindult a hegyi út emelkedőjén. Furcsán megszélesedett az utca. Minden fehér volt, és nehéz volt a hóban gázolnia. A hajára tapadt hó jegessé vált a sűrűn kapkodott meleg lélegzetétől. Kétszer is meg kellett állnia, míg felért főútra a templomig. Mikor a templomtér előtti feszülettel egy vonalba ért, a levegőt kapkodva megállt, és felnézett a magas toronyra, s onnan az égre. Sírásra görbült a szája, szemeiből ömlöttek a könnyek. Lerogyott térdepelve a hóra, ami így derékig ért neki, és felemelte összekulcsolt kezét az imára.
– Drága jó Istenkém segíts meg! Add, hogy a Pityut ne vigye el édesapa! Jézuska! Nekem nem kell semmi ajándék, csak add nekem ajándékba a testvéremet! – hüppögte, miközben megtörölte az arcát, és az orrát.
– Felpattant, és ellenkező irányba folytatta az útját. Annyira keserű volt, és annyira egyedül. Senki sem járt az utcán. A nagy hóban még a közlekedés is ritka volt. A nagy feldúltságában nem is figyelte annyira az utat. Már kezdett besötétedni. Ismeretlen volt minden ebben a szürkületben, a mindent eltakaró hó fehérségében. Az egyik lépésnél elkezdett csúszni, és a mély árokban találta magát. Majdnem eltűnt a maga előtt tolt hóban. Nagy nehezen kievickélt, mint egy kis aprócska hóember. Tanulva a történtekből szorosan a kerítés mellett haladva érte el az iskola kapuját. Már elege volt a kapukból, ezt sem tudta kinyitni. Annyi hó esett, hogy hiába nyomta befelé, csak résnyire nyílt meg. Megpróbálta lábával, és hátával feszegetni. Ahogy bepréselte magát, hirtelen beesett a résen, a fennakadó sálja elhasadt. Kiszabadította a sálat, és a földön maga után húzva, sírva nyöszörgött, mikor belépett az iskola csöndes folyosójára. – Biztos kikapok, hogy nem vigyáztam rá. Hiszen most kaptam. Először van rajtam – gondolta, mikor az egyik ajtó kinyílt és egy férfi lépett ki rajta. Elámulva látta a tetőtől-talpig havas, haján jeges csimbókokkal, kipirult arccal kétségbeesetten síró kislányt.
– Hát te? Mit keresel itt? Ki bántott? Mi bajod?- záporoztak felé a kérdések, amikor leguggolt elé a tanár.
– Én a Pityut keresem! Azt üzente édesanya, hogy ne menjünk haza, mert édesapa el akarja vinni magával, és… és…ő, és… és én, nem akarom – dőlt ki a zokogás a gyerekből. Talán éppen azért, mert már elérte a célját és már nem kellett küzdenie, hogy teljesítse az édesanyja kérését.
A tanár bevitte az osztályterembe. A bátya azonnal odarohant és megölelve, szeretgetve, melengetve vigasztalta a húgát. A tanár kikérdezte a fiút, aki csak az első éve járt hozzá. Keveset tudott a családi hátteréről. Kérte, hogy menjen be hozzá a mamája, még másnap. A kislány megnyugodott, és megmelegedve még arra is büszke volt, hogy ő is iskolás lehet, ha csak egy pár órára, de az is csodás dolog. Hát még az, hogy ő mesélte el, hogy mekkora hó van odakinn, és hogyan járta meg az utat. A tanító bácsi megdicsérte, és kapott egy szem jutalom szaloncukrot.
Fél hét volt, amikor a szemben lévő házból lesve meglátták, hogy ég a lámpa az ajtó fölött. Gyuri mamája behívta őket, mikor a fia elmesélte, hogy kint ácsorognak a sarkon a hidegben, sötétben, és lesik, hogy mikor gyullad meg a bejárati ajtó fölötti lámpa fénye.

***

Pár nap múlva eljött a karácsonyeste. Szépen megfürödve, legszebb ruhájukban Pityu és Juli ott álltak a nappali ajtaja előtt, és várták a kis harang hangját, ami azt jelezi, hogy megjött a Jézuska. Bemehetnek a szobába.
– Te nem izgulsz?- kérdezte suttogva Pityu a húgát.
– Nem, csak örülök.
– Minek örülsz, hiszen még nem is tudod, hogy mit hozott a Jézuska?
– De én már tudom.
– Na, ne! Honnan?
– Juli a testvérével szembefordult felágaskodott, széttárta a két karját, és megölelte a bátyját.
– Tudod én téged kértelek a Jézuskától, és az, hogy te itt vagy velünk, nekem az a legnagyobb csoda.
A nappaliból halkan megkondult a kis harang hangja.

Írta: Tátos Gyöngyi