Karácsonyi történet: Hetedik történet

Összes megtekintés: 95 

Anyó lakása nagyon picike volt, épp csak egy kis szobácska egy kis főzősarokkal, meg egy kis mosdó WC-vel. Nem meglepő így, hogy a karácsonyfája sem volt nagy, mindössze egy alig 25 centiméteres kis műkarácsonyfa, amit igazán nem tellett sok időbe feldíszíteni. Nem mintha nem lett volna ideje, rengeteg ideje volt, hiszen egyedül volt, és tudta, hogy nem jön senki. A lánya a férjével meg az unokájával elutaztak valahova. Már évek óta minden évben így csinálták, és ő minden évben egyedül töltötte a karácsonyt. Tulajdonképpen az év többi napját is, de karácsonykor ez fájdalmasabb volt, mert a tévében, a rádióban, a templomban és az utcán, szóval mindenütt, már hetek óta csak a szeretet és a család ünnepéről beszéltek.
Szeretet és család. Azoknak a kisgyerekeknek, akik békés, boldog családban nőnek fel, azoknak igen, biztosan ünnep a karácsony, de a többieknek? Akik az utcán élnek, és nem tudják hová húzódjanak be a hideg elől? Akik gyermekotthonban élnek, és kapnak valamilyen szeretetszolgálattól egy ajándékcsomagot, amely fájdalmasan emlékezteti őket arra, hogy nekik senkijük sincs? És az öregek? Az otthonban, ahová néha bejárt, volt egy asszony, aki egy tucatnyi gyereket nevelt fel, s lám, öregkorára egyik se vette magához. Maradt az öregek otthonában karácsonyozni.
Akkor már inkább egyedül, gondolta magában. Elfogyasztotta kevéske vacsoráját, amelynél az az egy gondolat töltötte el jó érzéssel, hogy lám, elmúlt nyolcvan éves, és még mindig tud magának főzni. Utána üldögélt egy kicsit a fácskája mellett. Meggyújtott egy mécsest, még a temetőlátogatásból maradt. Istenre gondolt. Nem, nem imádkozott, gondolatban fordult Istenhez, úgy beszélt hozzá, mintha ott ülne mellette a a parányi szobában.
Nem ilyen világot akartál, én tudom, nem kell mondanod. Szomorúan nézed te is, mit tettek az emberek ezzel a te teremtéseddel. Te sem láttál már régóta egy boldog embert sem, akárcsak én sem, igaz?
Isten nem felelt, de ő a hallgatását egyetértésnek vette. Így üldögélt még egy darabig, aztán gyengének érezte magát, és hamar lefeküdt aludni.
Nem volt zaj odakint, a karácsony volt a csendes ünnep a nagy szilveszteri zajongás előtt. Mégsem tudott hamar elaludni, de ez már az öregkorral járt, már egy jó tíz éve, hogy szinte mindennap kínlódott az elalvással.
Istenem, nem akarsz magadhoz venni engem?
Talán ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elaludt. És talán Isten meghallotta ezt a kérdését, mert arra ébredt, hogy egy angyal áll vele szemben.
-Üdvözlégy – köszöntötte őt kedves hangon az ismeretlen.
Anyó nem tudta, mit feleljen. Rengeteg kérdés támadt fel benne egyszerre. Ki vagy te? Hol vagyok? Most már meghaltam? Hogy ítélt Isten rólam?
Szerette volna ő is köszönteni az angyalt, egy kedves üdvözlő szóval, de mintha egy hang se jött volna ki a torkán. Az angyal arca megnyugtató volt, csendesen szótlan, békés. Ugye, velem maradsz, gondolta Anyó. Vagy már nem is Anyó a jó név nekem, merült fel benne a kérdés. De erre válasz nem jött.
Hirtelen hallani lehetett egy közeli templom harangját. Egy kiscsecsemő születését köszöntötte a harangszó.
Karácsony, az ártatlan kisgyerek. Övé a jövő, övé az élet. Reá kellene vigyáznunk jobban, mindenkinek.

“Karácsonyi történet: Hetedik történet” bejegyzéshez 6 hozzászólás

Szólj hozzá!