Tavaszi történet: Negyedik történet: Tengerparton

Boldogan igazítja magán május a tarka ruháit. Arany ingében ragyog a tavaszi napsugár. Sétálok a tengerparton, bokám lágy hullámok nyaldossák. Apró kavicsok, kagylók díszlenek át a tiszta vízen.

Egy régi mese jut eszembe: Fiatal fiú séta közben a tengerparton kis zsákot talált. Tele volt apró kavicsokkal. A fiú unalmában ezekkel a kövecskékkel dobálni kezdte a víz fölött röpködő madarakat. Addig-addig dobálta őket, míg a zsákban csak egyetlen egy kődarabka maradt. Ezt belecsúsztatta a zsebébe és hazavitte. Otthon a tűz fényénél elővette, s akkor vette észre, hogy egy szikrázó gyémántot tart a kezében. Óh, én buta, ostoba, mit tettem? Szaladt, szaladt vissza a tengerhez, de a meggondolatlanul, könnyelműen eldobált gyémántkövek mind a tenger mélyén feküdtek. El-eltűnődöm sokszor e történeten. Ezek a gyémántkövek a mi életünket jelképezik. Istentől, szüleinktől kaptuk, s rajtunk múlik, hogy megbecsüljük-e ezt az ajándékot, vagy pedig könnyelműen bánunk vele, mint az a fiatalember a tengerparton. Eldobáljuk meggondolatlanul a gyémántköveket, életünk értékes napjaival ostobán bánunk.

Csendesen lépegetek a tengerparti puha homokban. Eszembe jut egy újabb legenda. Egy tudós a sivatagba ment felfedező útra. Felfogadott egy arab kísérőt is. Naplementekor az arab földre terítette imaszőnyegét, hogy elvégezze esti imáját.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte szemrehányóan a tudós.
– Imádkozom.
– Kihez imádkozol?
– A világ Urához.
– Láttad már őt valaha, találkoztál már vele?
– Nem Uram, még sohasem láttam, és nem találkoztam vele.
– Akkor meg, hogyan lehet, hogy hozzá imádkozol. Te nem vagy eszednél!
Aztán aludni tért a két férfi. Reggel elsőnek a tudós lépett ki a sátorból, s megijedt, mert nyomokat fedezett fel a homokban. Rémülten szaladt a kísérőjéhez.
– Veszélyben vagyunk. Itt valakik jártak az éjjel.
– Láttad őket – kérdezte az arab.
– Az embereket nem, de itt van a lábnyomuk a homokban.
Az arab a felkelő Nap felé fordította arcát és így szólt kioktatóan a tudós felé:
– Nézz föl, látod a Napot? Az ott pedig az Isten lábnyoma.

Sétálok tovább a tengerparton. Mindenfelé víz és homok. Egyszer csak egy piciny szigetet fedezek fel szemeimmel. Édesapám sokat mesélt legendája jut eszembe. Egy rosszindulatú ember a sivatag oázisában megpillantott egy kis pálmacsemetét. Mivel irigység töltötte el minden iránt, ami reményteljesen indul, el akarta hát pusztítani a fiatal pálmafát. Vett egy nehéz követ és a fiatal fa koronájának közepébe tette. A pálma le akarta rázni magáról a követ, de nem sikerült neki a terhet ledobnia. Úgy határozott, hogy megpróbál együtt élni ezzel a teherrel. A gyökereit mélyebbre eresztette a földbe, hogy ágai elég erősekké váljanak a nehéz kő hordozására. Évek múlva az emberünk visszatért, hogy örvendezzen a megnyomorított fának. Hát hiába kereste a csonka fát. A pálma időközben az oázis nagy fájává erősödött. Bizony a nehézségek megedzenek minket!

Sétálok a tengerparton. A májusi napsugarak emlékekkel, legendákkal körülfonják pihenni vágyó testemet. A hullámok, a vízcseppek, a kavicsok, homokszemek jelentéktelennek tűnhetnek, de mégis, mégis különös értéket, szép emléket hordoznak.