Utazás – NEGYEDIK TÖRTÉNET

A vihar a tengeren legalább olyan hirtelen támad, mint amilyen gyorsan tűnnek el a porcukros szilvás gombócok a családi vacsoraasztalokról. Mire elkezdődött, én már ott gubbasztottam a hajó orrában. Próbáltam megvetni magam valami biztos ponton, nehogy lesodródjak az ingatag fedélzetről. Az imént még a szelíd fodrok között lubickoltam, most meg átkozottul nyikorgott alattunk az öreg bárka, melynek fateste – kifigyeltem az elmúlt napokban – éjszakára mindig összehúzódott, kinyújtózott napközben, és visított minden porcikája.
Szárazföld mellett jártunk, komor sziklák suhantak el a közelben: bőszen ellenálltak az erős, tarajos hullámoknak, melyek sisteregve csapódtak a forró falnak, majd lecsendesedve vonultak vissza, teret hagyva a következő rohamnak. A hajónk körül tajtékozott a tenger, hánykolódtunk a hullámhegyek, vízvölgyek szorításában. Az égbeszökő vitorla ropogva dőlt alá, rajta a vásznat szétszabdalta a tomboló, nedves forgószél. Az árbockötelek irtózatos pörölycsapással zuhantak a világos fapadlóra, vízisiklóként tekergőztek szerteszét.
A legénység, mit sem törődve velem, csak az egyetlen csónakban bízott, nagy nehézségek árán leeresztették a vízre, majd a kapitánnyal az élen vad üvöltések közepette hajmeresztő ugrásokkal vetették utána magukat valamennyien. De én képtelen voltam megtenni. Amazok rám se hederítettek, bezzeg még a vihar előtt az izzó napsütésben, amikor az utazás kezdetekor csak úgy porzott ladikunk után a víz, még a kegyeimet keresték: a kreol lány fekete-fehér ruhám simogatta, egy vehemensebb ifjú nem átallotta csókokkal hinteni testemet a többiek furcsa, átható pillantásaitól kísérve. Vadalmaként vigyorogtak, amint a közelségemet érezték.
Szédelegve dőltem a hajókorlátnak, de a förgeteg elragadott, szinte felfordult a gyomrom, pörögve szántottam a levegőt. Odalenn egymással párbajoztak a zúgó örvénytölcsérek, ami arra tévedt, mind beszippantották, mint az éhes oroszlán az ártatlan prédát. A szárazföld fölé sodródtam, a sötét földdarab igen aprócskának tűnt, sziget volt az istenadta. Nekiütődtem egy magas fának, susogása elárulta, szerencsére nem egy tűlevelű fajtán landoltam, nem szúrnak ki velem tüskéi. Csúcsáról éppen a hajónk haláltusája látszódott: a végzet nekivágta az egyik part menti éles sziklának, mely apró darabokra zúzta, alatta a víz kisebb zuhatagokat képezve fortyogott a kövek közti mélyedésekben. Megkapaszkodtam az ágak, levelek rengetegében, és ahogy alábbhagyott a szélvihar, lejjebb és lejjebb ereszkedtem, végül a homokos talajra pottyantam. Úgy tűnt megmenekültem.
Hemzsegtek körülöttem az elpusztult bárkából származó partra vetett kacatok: kisebb-nagyobb fadarabok, törött szilánkok, foszladozó kötélszálak, tenyérnyi vászonmaradványok, semmi ép holmi. Úgy tűnt teljesült régi óhajom: igaz teljesen egyedül maradtam egy lakatlan szigeten, remény és bizakodás nélkül, de végtére is szabadon!
Volt épp elég időm gondolkodni. Rég megelégeltem már sanyarú sorsom, mindenáron ki akartam törni az otthoni monoton napokból. Meguntam a megaláztatásokat: folyton csak rugdostak, dobáltak ide-oda, előfordultak ütlegelések is, és mindezt egész nyáron át viselnem kellett, a tűző napon, a tengerparti puha homokban vagy éppen a selymes vízben fuldokolva, pedig igazán nem számítottam még se kivénhedtnek, se löttyedtnek, reméltem van még bőven hátra karrieremből, bár az idő nem vesztegette az idejét.
Sajnos, a hosszú téli hónapokban a napszítta, feszes bőröm petyhüdtté olvadt. Semmittevésre voltam kárhoztatva. Szörnyű volt. Pedig minden szerénytelenség nélkül mondhatom, fiatalon igencsak mutatós alakom volt, valamikor ezekért a gömbölyded idomokért bolondult a nyaralók egy része; pompás, csíkos ruhám a legfrissebb divatot idézte. És a mozgásom… nos, az minden kényes igényt kielégített, ha kellett nyílegyenesen, ha kellett ide-oda kacsázva haladtam kedvem szerint. Sokan, sokszor lesték mérhetetlen izgalommal mozdulataimat, sorsok függtek tőlem, mely büszkeséggel töltötte el légies lelkemet. Aligha mondhatták rám, hogy micsoda piti, pipogya pancser vagyok. A könnyed étkezések egyhangúságát, melytől csak felfújódtam, feledtette a folyamatos játék öröme: gyakran cikáztam az esetlen lábak, kezek között, olyan darabosak voltak, mint a tavalyi őszbarackbefőtt. Kergetőztem velük, pedig azok rohantak utánam becsülettel, hátha elkaphatnak, megesett sikerült is valamelyiküknek, sajgott utána minden porcikám, miközben körülöttem a moraj szinte elviselhetetlenné fokozódott.
Tehát, most akkor boldognak kellene lennem! Csakhogy ezen a kietlen földön képtelenség lesz örömöt vagy bánatot szerezni. Pedig a lételemem boldogságot és szomorúságot okozni, különösen élveztem, ha egyszerre mindkettőt. Csak ehhez értek, ezért születtem, bebújtam inkább a céltalan jövőm elől egy bokor tövéhez, pihennem kellett egy cseppet.
Parányi, nem épp ideillő zajfoszlány riasztott szendergésemből. Körülnéztem. Káprázatos fény robbant a zeniten, ragyogó piciny csillagokká tört, hirtelen szívta fel a gyenge harmatcseppeket, a tengert kobaltkék paplanként fedték be nyugodt hullámai. Lubickolt a friss élet az égbolt alatt. A fák árnyai mögül egy angyali, rózsaszínbe bújt teremtmény lépett a fényre, rugalmasan szökkent a bódító virágok között. Megbabonázva figyeltem formás, kerekded alakját, amint mellém huppant, éreztem, ez lesz életem legemlékezetesebb nyara. Váratlanul született meg bennem az ösztönös vágy, feledve a józan ellenállás maradék morzsáját, együtt léptünk be a gyönyör szentélyébe, saját boldogságom a másik lüktetésében öltött testet. Szálltunk a beteljesedés felé.
Meglepő, de gyerekzsivaj zavarta meg a légyottot, néhány fürge emberpalánta kergetett minket, majd nevetve magukkal vittek mindkettőnket. Mégis csak volt élet a szigeten, de még milyen!
Rövidesen tucatnyi, rózsaszín és fekete-fehér csíkozású aprócska utód, megannyi varázslatos, színes gömb ugrándozott szerte a szigeten, élvezték, ahogy játszottak velük a gyerkőcök, én inkább egy terebélyes platán hűs árnyékát választottam. Büszke voltam, hogy én, a menő strandlabda most már mennyire fenemód szabad vagyok, miközben egy jókora csattanósat kaptam, a mezítlábas rúgástól messzire repültem, süvített körülöttem a levegő, éreztem kerek aurámban Teremtőnk, a nagy Labdaisten jelenlétét: ő tudja, mit miért csinál, és mi a szándéka velem. Mindenesetre, ez a legcsodálatosabb utazásom, vagyis az eddigi egyetlen csodás utazásom, sőt, tulajdonképpen az első utazásom ez idáig.

Írta: Szántó László