Utazás – ÖTÖDIK TÖRTÉNET – 1. helyezett

1960-1970 – es évek között szinte törvényszerű volt a tömegközlekedés.
A szürke pöfögő faros buszok, a zöldre festett mozdony és a sárga villamos, melyek még nem a gyorsaságukról, és a kényelmükről voltak híresek, de ugyanakkor volt valami nosztalgia, valami magával ragadó ebben az időben.
Szüleim ide Zsámbékra az 50-es évek környékén kerültek fel, Kisújszállásról.
Így az én összes rokonom ott lakott az Alföldön, csak kevesen költöztünk ide Pest megyébe.
Apai nagyszüleim minden évben szeretettel láttak vendégül a nyári szünetekben.
Talán úgy 5-6 éves lehettem, emlékszem, mert a kicsi tesóm még pólyás volt, de nekem már ekkor voltak teljesen önálló gondolataim, cselekedeteim.
Úgy gondolok vissza erre az időre, hogy nagy izgalom közepette pakoltunk össze egy kicsi bőröndbe, az én kicsi ruhácskáimat.
Csak engem hagytak ott minden év nyarán anyukámék egy vagy két hétre.
Kora reggel készülődtünk, édesanya a legszebb ruhámat (ünneplő) a piros-fekete kockás szoknyámat a piros kötött rövid ujjú pulóveremet, és persze a fehér térd zoknit adta rám. Ilyenkor vehettem föl a kopogós fekete cipőmet is.
Sötétbarna hosszú hajamat két lófarokba kötötte édesanya, melyet két piros selyemszalag díszített.
Puccosan álltam a buszmegállóban, fogva anya kezét, és mosolyogva néztem föl hol anyára, hol apára.
Apa a kis tesómat fogta a karjában, és a kicsi bőröndömet is ő vitte. Az Öcsikéből innen lentről semmi nem látszott csak a pólya.
Aludt, ő mindig aludt. Nagy izgalommal vártam a buszt, ami hamar meg is érkezett. Felugrottam a buszra, mert imádtam utazgatni.
Anya ölében ülve utaztam, mert amúgy nem láttam volna ki az ülésből, nem láttam volna hogy szaladnak a fák….
Beértünk a Széna térre. Ott átszálltunk gyorsan a 4-6-os villamosra, ami mindig olyan szépen csilingelt, nem úgy mint most, akkor a lelkünket is megsimogatta ez a hang.
Imádtam ezt a sárga döcögőset, bár elég lassan ment, de ez pont kapóra jött nekem, mert így láthattam a csodálatos boltokat, ami otthon nálunk, nem is volt.
Emlékszem a villamoson mindig hangoskodtam, a szüleim nem győztek csitítani.
Imádtam a játékboltok kirakatait, és azokat a hatalmas bábukat melyek ott álltak a nagy áruházak kirakat ablakaikban.
Az volt az érzésem, hogy ők az én barátaim, akik engem néznek, és integetnek nekem. Szóval… anyu szerint én Pesten nem tudtam viselkedni. Megállt a villamos a Nyugati- Pályaudvarnál, és mi ott le is szálltunk. Átmentünk a zebrán ahhoz a hatalmas épülethez.
Valamiféle elvarázsolt épületre emlékeztető jellege volt ennek a nagy építménynek, ahol még a felnőttek is törpének látszottak.
De én ezt nagyon szerettem és élveztem. Büszkén kopogva a lakkcipőmben, feszítve mentem, miközben azért anya kezét szorosan fogtam. Édesapa beállt a jegy árusítóhoz a sorba, ahol igen sokan voltak. Mi édessel elmentünk a női WC-be, mert anya nem szerette, ha a vonaton használtuk az illemhelyet. Mi már régen készen voltunk, de apa még mindig a sorban állt, nem igazán voltak az emberek udvariasak, hiszen a kis Öcsi bömbölt nagyon mint akit nyúznak. Ekkor anya elengedte a kezemet , és átvette a tesómat, én meg mint aki jól ismeri ezt a helyet, elindultam egy bácsi után. Úgy véltem ez a jegy kezelő.
Sötétkék ruhája, sapkája, a nyakában lógott bőr táskája amiben a munka eszközei volta, a jegyek a lyukasztó, amivel én nagyon szerettem volna megismerkedni. Minden vágyam az volt, hogy egyszer én is kalauz leszek. Tudtam hogy biztosan ez a bácsi az aki már lyukasztott nekünk jegyet mikor voltunk a nagyiéknál tavaly. Mentem a magas ember után, de az egyik pillanatban ő gyorsan bement egy ajtón.
Már majdnem utolértem mikor eltűnt. Nem mertem benyitni utána, hanem odaálltam az ajtó mellé és mikor már eltelt egy kis idő, a bácsi még nem jött, kutatni kezdtem a szemeimmel a szüleimet.
De sajnos nem láttam sem anyát, sem apát. Pánikba estem és zokogásba kezdtem. Zöldes szemeimből csak úgy potyogtak a könnyek, és elcsukló hangon hívtam apukámat. Sírtam…
A fal mellett elgondolkodtam azon, hogy milyen buták is a felnőttek, nem segítenek nekem, észre sem veszik hogy egyedül vagyok.
„Akkor most én elvesztem.” – tudatosult bennem ez a gondolat.
És ekkor kinyílt mellettem az ajtó, ami szintén zöld volt, és ki lépett ki rajta?… Hát a jegyellenőr bácsi. Ő bezzeg megtalált hála isten..
mert lehajolt hozzám és megkérdezte.
– Ó te kicsi lányka hát miért sírsz? Hol vannak a szüleid?.. Én meg csak sírtam tovább úgy válaszoltam neki..
– Nem tudom!!! Én a bácsi után jöttem, hogy megmutassa nekem a lyukasztóját… – mondtam szipogva, és megfogta a kezemet
– A nevedet megmondod nekem? Ha tudatod velem, hogyan hívnak akkor megmutatom neked mi is lapul az én táskámban..
– Hát persze hogy megmondom! – néztem rá… és már nem féltem.
Egyszer csak hallom, hogy az én nevemet mondják hangosan az egész Pályaudvaron. …és nem telt bele pár perc már édesék jöttek is Mit jöttek? Szaladtak. Édesapa kapott fel a karjaiba, és ölelt csak ölelt, azt hittem el sem akar engedni.
Nem kaptam ki… De nagyon jó érzés volt anyáékat megtalálni, azt leírni sem lehet, hogy mennyire.
A kalauz bácsi megkérdezte apát hova is utazunk. Mikor kiderült, hogy ő lesz a mi kísérőnk, azt mondta nekem.
– Gyere te kis piros-masnis fogd a kezem és mehetünk Kisújszállásra. Én meg kicsit még megszeppenve néztem anyára, hogy tehetem-e, mert azért azt tudtam, hogy nem jót cselekedtem mikor elmentem mellőlük.
Anya mosolyogva bólintott.
S ezután vigyorogva néztem föl a magas bácsira, és nyújtottam a kezemet, a meleg kezébe.
Olyan peckesen, olyan büszkén kopogtam vele, én voltam a legboldogabb kislány.
Együtt szálltunk fel a vonatra.
A jegykezelő megengedte, hogy a saját jegyeinket én lyukasszam ki. Az érzésemet nem tudom leírni.
Mikor végeztem, ő mosolyogva azt mondta.
– Vigyázz a kicsi Öcskösre nehogy ő is elcsámborogjon!!! Adsz egy puszit?… és én boldogan adtam.
Apáék megköszönték a kedvességét, és én vidáman álltam fel az ablaknál az ülésen, és amíg csak láttam a kalauz bácsit addig integettem neki.

Majd vidáman, arcomat az üvegre nyomva néztem az elszaladó fákat és házakat, a rengeteg tehenet és juhokat.
Kisújszálláson a Nagyiéknál már mindenki csak kacagott a történteken.
De mostani felnőtt fejjel nem szerettem volna végig élni azt az izgalmat, mondhatni félelmet, amit akkor én okoztam a drága jó anyukámnak és édesapámnak.

Írta: Nagy Rozália