Segítő kéz

Összébbhúztam magamon a vékony széldzsekit, ezzel is próbálva melegen tartani magam a hideg ellen. Az általános iskola előtt állva a szülőket figyeltem, akik a meleg kocsiban ülve várták gyerekeiket, mások pedig dohányozva ácsorogtak a korlátnál és a hétvégi farsangról beszélgettek, hogy ki milyen süteményt fog készíteni. A különféle finomságokat hallva a gyomrom éhesen görcsbe rándult, orromba bekúszott a frissen vásárolt fánk illata, ami a táskámba pihent, várva a sorsára. Vagyis, hogy az öcsém megegye őket. Ma az egyik vendég nagyon lelkesen adott borravalót az étteremben, így az első utam azonnal a boltba vezetett és megvettem a legszükségesebb dolgokat, amikre szükségünk lehet. Az utolsó forintokat elköltöttem a fánkokra, mert eszembe jutott milyen vágyakozva szokta figyelni őket Bence. Szerettem volna meglepni őt, hogy jó napja legyen, ezért vettem neki annyi fánkot, amennyi kifutotta a maradék pénzből. Tekintetem a táskában lapuló fánkokról újra a szülőkre vándorolt, és könnybe lábadt szemekkel figyeltem, ahogy egy kislány odaszalad a szüleihez. Bencére is megérdemelte volna, hogy az anyja és az apja várjanak rá az iskola előtt! Megérdemelt volna egy normális gyerekkort, rengeteg játékot, azt a szeretetet, amit más gyerekek megkapnak a szüleiktől. Normális életet érdemelt volna, nem egy olyat, mint amiben most él. 10 éves létére nem azon kellett volna aggódnia, hogy lesz-e vajon elég pénzünk befizetni a csekkeket, hogy vajon ki tudjuk-e húzni addig, míg megjön a fizetésem. Nem úgy kellett volna minden este lefeküdnie, hogy attól fél, másnap talán nem lesz hova hazajönnie, mert elveszik a házat a fejünk felől. Házat? Inkább csak egy lerobbant kis egérlyuk, amit nagy küzdelmek árán sikerült csak megszereznem és bár értettem a lakberendezéshez, volt ízlésem, de nem dobálhattam kedvemre a pénzt, így arra kényszerültem, hogy mások kidobott holmijai közül válogassak, és azokkal díszítsem ki a lakást, hogy egy kicsit otthonosabb legyen. Düh áramlott végig az ereimben. Mindenről ők tehetnek! Minden a szüleink hibája! Miattuk élünk nyomorban lassan 8 éve, miattuk kellett már 12 éves koromban egy 2 éves gyereket nevelnem, miután egyik napról a másikra leléptek mindenféle magyarázat nélkül.
– Lisa! – kiáltotta a nevemet az öcsém, mire mosolyt varázsoltam az arcomra és kitártam a karom Lucas felé.
Ő kacagva ugrott a karomba, arcát az arcomnak nyomta, karját a nyakam köré fonta, aztán adott egy puszit az arcomra és mélyen a szemembe nézett.
– Sikerült!
– Nem mondod – nevettem fel boldogan. – Sikerült bejutnod az országos versenyre?
– Igen. A tanárbácsi nagyon büszke rám – bólogatott hevesen.
– Nem hiába. Az én kis öcsém vagy! Mi vagyunk a sportolás koronázatlan királyai és királynői – kacsintottam rá. – Hoztam neked valamit – nyúltam bele a szatyorba és előhúztam a fánkos zacskót.
Lucasnak a fánkok láttán azonnal felcsillant a tekintete, és a zacskó felé nyúlt, de aztán visszahúzta a kezét és a szemembe nézett.
– Mennyi volt?
– Nem olyan drága! Ma jó napom volt és kaptam sok borravalót. Be is vásároltam, ma meleget vacsorázunk. Arra gondoltam, hogy lesz egy kis pörkölt. Farhátból. Megfelel? – fogtam meg a kezét és sietősen elindultunk a busz felé. – Ráadásul elmentem arra az állásinterjúra, amire te küldted be az önéletrajzomat. Nem fűzek hozzá sok reményt, de hátha. A férfi, akivel beszéltem, elvileg a főnök fia, de iszonyatosan helyes. Aranybarna haja van, csokibarna szeme, gödröcskés mosolya és az a jóság, ami a szemeiből sugárzik és pont ettől lesz helyes. Mert egyszerre jóságos és vad – áradoztam.
– Akkor megvan az állás?
– Azt mondta jelentkezni fognak, amennyiben enyém – válaszoltam.
Hiába tudtam, hogy úgysem engem választanak, azért mégis reménykedtem. Lucas a tudta nélkül tett nekem jót azzal, hogy elküldte az önéletrajzomat az építészeti és lakberendező cégnek, akik új titkárnőt kerestek a kisfőnök, tehát a korábban megismert helyes férfi mellé, aki Daniel néven mutatkozott be nekem. Daniel. Még a neve is férfias. Felszálltunk a buszra kerestünk egy szabad helyet és a rövid úton hazáig megengedtem magamnak, hogy álmodozzak. Ha megkapnám azt az állást, fél év után megengedhetném magunknak, hogy egy nagyobb lakást vegyek, ami jobb környéken van, és ahol lenne Lucasnak külön szobája, nem pedig egy kanapén kéne nyomorognunk, a konyhába. Ha engem választanának, tudnék ruhákat venni Lucasnak, megvenném neki azt a biciklit, amiről folyamatosan áradozik, és kapna egy telefont is, hogy ne piszkálják, amiért neki még nincs. Újfent a sírás környékezett, a gondolatra, hogy ha nem sikerül, ha nem engem választanak, akkor továbbra is nyomorba fogunk élni. Továbbra is pincér leszek, továbbra is egy éjszakai klubban kell énekelnem, mert a pincéri fizetés nem elég arra, hogy fizessem a csekkeket, a lakbért és még kajára is maradjunk. A tanszerekről nem is beszélve, amiket muszáj volt beszerezni szeptember előtt.
– Lisa! Kik ezek a bácsik? Ki fognak lakoltatni? – jutott el a tudatomig Lucas rémült hangja.
Sápadtan kaptam fel a fejem és a lépcsőházban várakozó nagydarab férfiakra néztem, aztán megjelent közöttük egy újabb alak, akit ezer közül is felismertem volna. Daniel Marshall állt a mackós alkatú férfiak között és minket fürkészett.
– Elizabeth? – kérdezte kedvesen, majd az öcsimre nézett. – Szia! A nevem Daniel Marshall. Hallottam, hogy neked köszönhetően találkozhattam ma vele!
– Nos, igen. Ilyen az, ha valaki nem bízik a saját tehetségében!
– Igen, az nagy probléma – vándorolt rám Daniel tekintete.
– Mit keresnek itt?
– Bemehetnénk? Odabent kényelmesebb lenne – intett a lakás felé.
Nagyot nyelve néztem hol rá, hol pedig a csukott ajtóra, de semmit se tudtam felhozni indok gyanánt, hogy miért nem jöhetnek be. Lesütött szemmel vettem elő a kulcsomat, elléptem mellettük, megpróbáltam beletenni a megfelelő kulcsot a zárba, de az kiesett a kezemből és a földön landolt. Daniel a segítségemre sietett, felkapta a kulcscsomót és a zárba illesztette, aztán belökte az ajtót és rám nézett. Egész testembe remegtem, levegőt alig mertem venni és a sírás kerülgetett, ahogy beléptem a lakásba és beengedtem a többieket is. Lucas idegesen nézett hol rám, hol pedig az idegenekre, majd a szemeiben megszületett az elszántság.
– Kérnek az urak esetleg kávét? – kérdezte.
– Nem köszönjük – mosolygott rá Daniel.
Az arcára szegeztem a tekintetem, ő pedig állta a pillantásom. Biztos voltam benne, hogy ha a szemeiben felfedezem az undornak vagy a szánalomnak a legapróbb jelét is, úgy kipenderítem a lakásból, hogy a lába sem éri a földet. Minket senki se sajnáljon, és semmiképpen se ítéljenek el, úgy, hogy fogalmuk sincs arról, hogy min mentünk keresztül. Ők csak azt a részünket ismerik, amit látnak, de, hogy mi van, mögötte az már nem érdekli őket. Mert mindenki, csak a látszat alapján ítélkezik, könnyebb a felszínt látni, mint erőfeszítést tenni és megismerni az egész történetet.
– Azért jöttem el személyesen, hogy elmondjam tiéd az állás! – nézett a szemembe Daniel.
Lucas boldogan felkiáltott, karja szorosan körém fonódott és ez tartott vissza attól, hogy a földön kössek ki, a lábaim ugyanis elgyengültek, és a szoba forogni kezdett velem. Enyém az állás! Megkaptam az állást! Hamarosan már nem kell nyomorban élnünk! Hamarosan minden jóra fordul! Megkönnyebbülten sóhajtva hunytam be a szemem, arcomon könnycseppek folytak végig, amiket gyorsan letöröltem. Nem akartam Daniel előtt sírni, hogy lássa rajtam mennyit jelent, hogy megkaptam az állást.
– Viszont, mivel nagy cég vagyunk, az újság is előszeretettel szaglászik körülöttünk és az alkalmazottjaink körül… – folytatta. – Nem engedhetem meg, hogy itt maradjatok!
– De… nekünk nincs hova mennünk – bámultam rá leforrázva.
– Éppen ezért szeretném, ha átmenetileg hozzám költöznétek. Van egy hatalmas házam, amiben teljesen egyedül élek. Tudom, hogy nem akarod elfogadni – nézett a szemembe. – de nincs más megoldás. A te ötleteid tetszettek a legjobban, téged szeretnélek magam mellé, és ezt csak úgy tehetem meg, ha segítek neked! Nem maradhattok itt! Költözzetek hozzám, mindent megkaptok, amire csak vágytok, és ha nagyon ragaszkodsz hozzá, amint összeszedted magad akkor vissza adhatod!
Már épp készültem volna vitatkozni, amikor a tekintetem Lucasra vándorolt, aki reménykedve figyelt engem. A könnyektől a szemében, nekem is sírhatnékom támadt, szorosan magamhoz öleltem a kis öcsémet, arcomat a fürtös szőke hajába fúrtam és vettem egy mély levegőt. Daniel ajánlata túlságosan csábító volt. Még csak most ismertem meg őt. Miért akarna segíteni mikor nem is ismer engem? Létezik, hogy van még olyan ember a földön, aki nem ítélkezik előre, hanem segít, mert megengedheti magának? Vettem egy mély szaggatott levegőt és Daniel nézve bólintottam. Csakis az öcsém miatt döntöttem úgy, hogy vele tartunk, miatta mentem bele abba, hogy hozzá költözzünk, úgy, hogy még nincs 24 órája, hogy ismerem. Ki tudja? Az is lehet, hogy egy szélhámos, hogy belesétáltam egy csapdába, de ezek a gondolatok kitörlődtek a fejemből, ahogy a tekintetem találkozott Daniel nyílt barna szemeivel.
Hiába próbált felkészíteni minket Daniel az otthonára és, hogy mire számítsunk, a leírása egy kicsit sem hasonlított arra, ami ebben a pillanatban elénk tárult. Lámpásokkal szegélyzett kocsibeálló, kétszintes, görög oszlopos ház, hatalmas kert, tele növénnyel, mini golf pálya, medence. Minden, amit az ember csak el tud képzelni.
– 1 éve vettem a házat, és nem volt szívem sokat változtatni rajta. Anno grófok lakták, akik imádták a görögöket – intett az oszlopok felé.
– Teljesen egyedül élsz a házban?
– Eltekintve a személyzettől igen. Néha a húgom meglátogat, de amúgy egyedül vagyok.
– Család?
– Nincs családom. Keresem az igazit.
Az ajkamba harapva bólintottam és Lucas kezét szorongatva követtem Danielt be a házba. A látványtól azonnal leesett az állam és tágra nyílt szemekkel körbe néztem a tágas előszobában, ahonnan rengeteg ajtó nyílt és egy csigalépcső vezetett fel az emeletre.
– Nyugodtan nézz körbe öcskös, addig mi Elizabethel beszélgetünk – érintette meg a könyököm Daniel.
Lucasnak kétszer se kellett mondani, miután engedély kérően rám nézett és én biccentettem, már rohant is, hogy minél előbb felfedezze magának az új otthonát. Daniel a könyökömet fogva a nappaliba vezetett engem és a bárpulthoz lépve töltött magának valamit.
– Kérsz?
– Nem köszi – ráztam meg a fejem azonnal. – Nem is ismersz minket.
– Alaposan utána szoktam nézni, hogy kit veszek fel. Bár rengeteg a homályos rész, úgy döntöttem kockáztatok. Szeretném, ha megbíznál bennem Elizabeth.
Én is szerettem volna megbízni benne. Szerettem volna megosztani vele az igazságot és hagyni, hogy megvédjen engem. Hagyni, hogy a gondoskodásával és a törődésével begyógyítsa a lelkinken ejtett sebet. A barna szemeibe nézve, elsírtam magam és leroskadtam a kanapére. Fogalmam se volt, hogy miért érzem, úgy teljes mértékben megbízhatok Danielben és elmondhatom neki a legnagyobb titkomat. Alig ismertem mégis most arra készültem, hogy kitárom neki a lelkemet, és teljesen csupaszon elé állok. Talán a kisugárzása tette, a jóság, ami belőle áradt, az első pillanatban bizalmat fakasztott belőlem.
– 12 éves voltam, az öcsém 2, amikor a szüleink egyik napról a másikra felszívódtak. Nem volt semmilyen átmenet, semmi sem utalt arra, hogy valami rossz fog történni. Reggel anyu elvitt az iskolába, és mire délután hazamentem, a ház teljesen üres volt, Lucas pedig ott sírt az egykori nappalink közepén. Ott volt teljesen egyedül, és amikor berohantam a házba, zokogva totyogott felém. Ki tudja mióta lehetett ott egyedül. Mi van, ha valami baja esik? Nem tudtam mást kitalálni, a szomszédhoz mentünk, aki miután megetetett minket, kihívta a gyámügyet. Árvaházba kerültünk. Eleinte semmi probléma nem volt, naivan abban reménykedtem, hogy a szüleink nem hagytak el minket. Biztos, hogy tanú védelem alatt állnak, ezért kellett elmenniük, de ahogy telt az idő, arcul csapott a valóság. Ha van is igazság a fantáziámba, akkor a kormány gondoskodott volna rólunk és nem hagy minket magunkra, hanem elintézik, hogy a szüleink után mehessünk. Aztán hallottam egy beszélgetést, hogy Lucast örökbe akarják fogadni, bepánikoltam, nem szakíthatták el tőlem! Ő volt az egyetlen kincsem, az egyetlen családtagom! Még aznap este megszöktünk, barátoknál húztuk meg magunkat, laktunk padláson, pincében, kint a garázsban. Idősebbnek néztem ki a koromnál így tudtam diák munkát vállalni olyan helyeken ahol nem nézték az igazolványt. Évekig tengődtünk így, én dolgoztam, Lucas pedig cseperedett. Mindent elkövettem, hogy neki jó legyen, be irattam az oviba, teljes állást vállaltam, azért dolgoztam, hogy neki jó legyen. Hogy az oviban tanuljon, és kapjon meleg ételt, az nem számított, hogy velem mi van! 17 éves koromban végre fellélegezhettem, megismertem egy férfit, szerelem volt első látásra. Kivett nekünk egy lakást, segített új papírokat csináltatni, beíratta Lucast a suliba, két éven át közösen neveltük Lucast, mindenünk megvolt. Esti suliban el tudtam végezni az általánost és megszereztem a pincér szakmát, így már rendes állást tudtam vállalni. Aztán egy éve a mennyországból lezuhantunk a pokolba. Kiderült, hogy Nicholasnak családja van, gyerekei és gyönyörű háza. Egy világ omlott össze bennem és csak Lucas volt az, aki miatt nem adtam fel! A jó életet magunk mögött hagyva újra a nyomorban kötöttünk ki. Két állásban kellett dolgoznom, hogy fizetni tudjak mindent. Nappal egy étterembe robotoltam, esténként pedig egy éjszakai bárban énekeltem. De még így se tudtam megadni Lucasnak, azt, ami jár neki. Annyira szeretne egy biciklit és egy telefont, de soha nem kér semmit! Egyszer sem hisztizett vagy dühöngött, amiért neki nincsenek márkás ruhái. Nála csodásabb gyermeket a föld nem hordott a hátán eddig. Olyan okos és értelmes, többet érdemel ennél! Többet érdemel, annál, mint amit én nyújtani tudok neki!
Daniel karjai, mint egy burok úgy fonódtak körém, én pedig belesimultam a karjaiba, fejemet a nyakába fúrtam, testemet folyamatosan rázta a görcsös zokogás.
– Nem próbáltad megkeresni a szüleidet? – kérdezte indulattól remegő hangon.
– Te megkeresnéd azokat, akik kidobtak téged?
A kérdésem sokáig ott lebegett kettőnk között, a csendet nem tört meg más csak a folyamatos szipogásom, és a szapora lélegzetvételem.
– Nem fér a fejembe, hogy lehettek ilyen kegyetlenek. Ki az, aki csak úgy hátra hagyja a gyerekeit? 12 éves korod óta, hiszen csak egy gyerek voltál, egyik pillanatról a másikra kellett felnőni és még mindig itt vagy! Nem adtad fel, hanem itt vagy és ki tartasz! Erős vagy Elizabeth, a legerősebb ember, vagy akit ismerek! De most már többé nem kell félned! Megkapod azt az életet, ami jár neked és az öcsidnek!
– Miért Daniel? Miért én? Miért vagy velünk ilyen rendes? Miért…
– Elhiszed, ha azt mondom, egyszerűen csak éreztem, hogy ezt nem hagyhatom ennyiben? Hogy amikor elsétáltál tudtam, hogy nem engedhetlek el? Fogalmam sincs mi ez, talán a sors akarta így – nézett a szemembe, én pedig újra elsírtam magam. – Pihenj Elizabeth!
Szorosan hozzá bújtam, szemeimet behunytam és Daniel lassú lélegzetvételére koncentráltam. A folyamatos görcs a testemben fokozatosan oldódni kezdett, amikor eljutott a tudatomig, hogy most már minden rendben lesz. Többé már nem kellett a holnaptól félnem.

“Segítő kéz” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Zsuzsa, Éva!
    Köszönöm szépen! Örülök, hogy tetszett 😊

  2. Szerethető történet, és azt hiszem az a legfontosabb, az olvasó el is hiszi, lehetnek csodák ebben a cseppet sem ilyen világban!

  3. Igazi mai mese, hiszen jól végződik.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!