Tavaszi történet: Tizenharmadik történet: Az örök tavasz

Az örök tavasz

Jól emlékszem arra a tavaszi napra, amikor a férjem 76. születésnapját ünnepeltük. Egészséges volt és örült, hogy körülveszik az unokái. Mesélt a múltjáról és eljátszott a jövő gondolatával.
– Kemény és küzdelmes éveket hordtak a szüleim a vállukon. Dédmama és a dédpapa korán árvaságra jutott. Mostohaszülőkkel nőttek fel. Huszonévesek voltak, amikor összeházasodtak. 8. évi házasság után születtem. Tavasz volt, a szüleim számára a legszebb tavasz. Sütött a nap és ott volt körülöttük a Húsvéti ünnepkör, a maga csodájával és egy kékszemű szőke kisfiúval. Tudjátok az ember gyermekkora, olyan, mint egy sóhajtás. Gyorsan elszáll és már is felnőtté is válunk. Nekem sem volt könnyű az élet. Nem gondoltam arra, hogy egy ilyen szép kort fogok megérni. Ma annak örülök, hogy ti fogjátok a kezem és reményt sugároztok. Bízom abban, hogy tovább viszitek mind azt, amit nagyanyátokkal és a szüleitekkel elkezdtünk. Előttem a tortán a fellobbantak a gyertyák. Mit kívánok? Legyetek becsületes és boldog emberek. Én pedig, még egy ideig hallhassam a ti kacagásotok, ami boldogsággal tölti el a szívemet.
Az ünneplés után elindultunk a temetőbe. Az egyik kertben a liliomfa, alig bontott még néhány virágot. Megálltunk előtte.
– Nagypapa milyen lesz ez a fa, ha megnő?- kérdezte az egyik unokám.
– Csodás és a virágpompával fogja hirdetni a tavaszt.
– Akár hóvirág, a tőzike és a tulipán?
– Igen.
Az unokánk belefúrta a levegőbe az orrát, hogy beszippanthassa a tavasz csodálatos illatát. Hagytuk, hogy elragadja a varázs. A templomba annak idején a nagyszüleik szekérrel érkeztek, most autók sora szállítja a megnyugvást kereső lelkeket. A dédszülők sírján meggyújtottuk a kegyelet mécsesét. A nárcisz kelyhében áttetsző szárnyával ült egy méhecske. Az árvácska állta a tél leheletét. A fák lassan bontogatták a rügyeiket. Hazafelé a verőfényes napfényben sétáltunk. A csendet a rigó hangja törte meg. Kerestem, hogy honnan jön a trillázás. Egy pillanatra megálltam. Az áldott nap beragyogta a földet, le sem vettem a szemem a tündérvarázsról. Ébredt a természet, akár csak ma, amikor kinyitottam az ablakomat. Mély lélegzetet vettem és belehajoltam a langyos levegőbe. Az ablakommal szemben mosolyognak a fák. Túl a fákon, a halastó vizén a tavaszi szellők kergetőznek. Olyan a fű, mintha halványzöld selyemből volna. A fűzfabokor tetején bomlik a barka. A tó melletti fás liget langyos avarszaggal teríti meg a levegőt. Madarak reppenek ide-oda. A rigók hangosan fütyörésznek, olyanok, mint egy zenekar, aki hangversenyre készül.
A délelőtti napfény kicsalogat a mi kis tavunk partjára. Leülök a villámsújtottafa tönkjére. Elgondolkodom. A szemem előtt, a kispatak mellől, a szántás felől földszagú párát csal ki a meleg napsugár. Apró virágok törnek a fény felé. Mindenféle testben megmozdul a vér. Végig gondolom a hátam mögött hagyott évszakokat. Szép a nyár, amikor a tó kék vize felett elterül a napsugár. Az ősz, amikor hullnak a fákról a levelek. A télen is szép, amikor minden hófehér ruhában ötözik. Az ember szíve ebben az évszakban elnehezedik, mert a tél folyamán rájövünk, hogy az életünk nem is olyan egyszerű. Talán ilyenkor számot is vetünk vele és belenyugszunk abba, hogy egyszer majd mindenek vége lesz. A tavasz, az egészen más, az a lelkünké. Megöntözhetjük hitünk virágait is. S ha meghalljuk a lelkünkben a csendet, döbbenve kutatunk a miértek után. Indulnom kell. Mint annyiszor, amikor a szívem és a lelkem kívánja. Bemegyek a templomba. Lehajtom a padra a fejem. Imádkozom. Nem kérdezem, hogy meddig tehetem. Elődeink sem kérdezték soha, hogy mikor fog értük is megcsendülni a lélekharang. Az ő földi éltükben is a fagyos, rideg sötétséget újra és újra felváltotta a tavasz. A sírokon akár a templomhoz vezető úton felém köszönnek a tavasz virágai. Meggyújtom a kegyelet mécsesét, a fellobbanó tűz olyan akár a liliomfa virágának a színe, sárgás- vörösen hirdeti az örök életben vetett reményünket. Hazafelé számba veszem az időt. Eltelt jó pár esztendő, amikor az unokám azt kérdezte- Nagypapa milyen lesz ez a fa, ha megnő? Ma már ő tizenhat éves. S ahogy akkor remélték, a tulipánfa színpompás virágaival hirdeti majd a tavaszt.
2022. április 02.
Nagyapa ma lenne 84 éves. 8 évvel ezelőtt még az eszembe sem volt, hogy erre az időre, akár a szülei, kint a templom mögött alussza az örök álmát. Ha lehunyom a szemem, látom a szemében a fényt és hallom a kacagását. Arra gondolok, hogy az ő lelke már meglelte az örök tavaszt.