Tavaszi történet: Tizennegyedik történet

A kertemet alaposan megöntözte a tavaszi eső, az elhanyagolt gyep szépen zöldellt, a pasztellszínű, fodros szélű tulipánok, a tűzpiros muskátlik, a kirobbanó rózsák követelőzve hajladoztak a lemenő nap sápadt viaszfénye felé. A távoli horizonton ezüstfény villant, aztán irtózatos robaj hasított a fülembe, újabb vihar közeledett.
Az egyik bokor alól valami furcsa, oda nem illő tarkaság kandikált ki, akár egy szivárvány kibomlásának kezdete. Óvatosan, vigyázva a tövisekkel, közelítettem meg a cserjét, de erre igazán nem számíthattam: egy méretes, színes kerti törpe hevert az ágak alatt, mint aki esernyő hiányában oda húzódott. Felkaptam őkelmét. Úgy festett, akár egy grönlandi melegburkoló: élénk, piros sapkája, szürkésfehér szakálla, narancsos ruhája, barna lábbelije a nyári Mikulást idézte. Alantas ötlettől vezérelve hátsón billentettem: a magatehetetlen bábú leperdülve a lábamról az egyik koszos tócsában landolt, de akár egy macska, talpra esett.
–Nesze neked, te ronda dög! Mit vigyorogsz, azt hiszed, csak úgy beköltözhetsz ide?
– Még hogy ronda, nézz a tükörbe! Így belém rúgni, megalázni, sárba tiporni. Ilyen még sohasem fordult elő velem, talán csak háromszáz éve, amikor a hercegnő a kastélyban először megpillantott… épp ilyen képpel bámult rám, pont mint te.
Meg sem lepődtem a hang hallatán, annyiféle zaj hallatszik egész álló nap, igazából fel sem tűnt a mennydörgés közepette.
–Vegyél már ki innen, még megfulladok! – tüsszögött a bábu, facsarta valami az idétlen, orrnak igencsak jóindulattal nevezhető testrészét.
Könyörgőre fogtam:
–Menj innen, akárki is vagy! Távozz… – de egy közeli durranás belém fojtotta a szót. A törpe nagy, kerek bíborszemei rubinként szikráztak a villámlásban, ám a vigyor csak nem akart eltűnni szája szegletéből. Tekintete éhes farkasként itta be a látnivalókat.
–Na, most meg mit bujkálsz ott, mint egy félős kisgyerek? Nem vagyok holmi szörny, nem is eszek embert, pláne egy ilyet…
A gnóm provokációja egyelőre lepergett rólam, fürgén járt az agyam, mialatt le nem vettem róla a szemem, nehogy megtámadjon, de amaz ott a vízben megelőzött:
–Mit bámulsz? Tudom, hogy pecsétes az ingem.
–Hogy tudsz te egyáltalán beszélni, ki irányít?
A kicsi úgy tett, mint aki nagyothall, majd jót nevetett. Felbőszülten kimerészkedtem a biztonságot adó fenyő mögül.
–Ez valami játék, egy jó kis mulatság, ahol csak én nem értem a poént? Legyen hát vége az ünnepnek, kiálts április bolondját! – esdekeltem, miközben lemostam piszkos „bőrét” a kerti csapnál, vadul tapogatva egy rejtett hangszóró után.
–Furcsák vagytok, ti modern halandók! Amíg nem leselkedik rátok közvetlen veszély, legalábbis amit ti úgy éreztek, addig egymáson köszörülitek csípős nyelveteket, hogy ne mondjam, még bele is rúgtok a másikba – nézett jelentőségteljesen felém. De ha valaki váratlanul visszakérdez, és szembesít a gonosz tetteitekkel, menten elbújtok a felelősség elől. Volt olyan gazdám, aki azt hitte, képes eltűnni a világ szeme elől, mert feltalálta a láthatatlanság orákulumát. Aztán mégis belebetegedett hatalmába, mert nem maradt elég szerény, a mindenséget akarta bekebelezni, éppen mint te is, amikor ott feküdtem árván a bokor tövében, tele csúf bogarakkal, milyen nagynak és sérthetetlennek képzelted magad, aztán pedig megijedsz egy ártatlan törpétől.
–Ó, befejezted végre ezt az öntömjénezést? Amilyen kicsi vagy, olyan nagy az arcod. Inkább azt mondd meg, ki készített, és melyik gyárban?
–Micsoda?
–Valld már be nekem, hogy csak egy előre beprogramozott műtörpe, egy szoftverrel felszerelt robot vagy!
Szegénynek mintha vörösebbé vált volna a feje, bár lehet, hogy csupán a villámok okozta fény hamisította meg a valóságot. Egyre indulatosabb lett, egyre jobban hasonlított egy emberre:
–Az ilyen hitetlen, a legcsekélyebb képzelőerőt nélkülöző alakoktól kapok kiütéseket, akik még a szemüket sem arra használják, amire való. Te is csak azt látod, amit te szeretnél, amiben te hiszel, pedig amiről nem tudsz, azért az még létezhet. Hú, ha mesélni tudnék… Én is hús-vér vagyok, és cseppet sem illúzió. A törpe nem hülye, csak alacsony.
Megnyíltak az ég csatornái, sűrű, langyos eső áztatta a kertet, a közeli harangzúgás világvégi hangulatot árasztott, menekülőre fogtam, önkéntelenül is magamhoz szorítottam őtarkaságát, a házban aztán, miután letörölgettem a nedvességtől, leállítottam az ebédlőasztal mellé. Láthatólag új területre tévedt, forgatta a szemét, akár egy reklámmacska, bekebelezte a látványt.
–Na, mi a véleményed? – kérdeztem, abban a biztos hitben, hogy dicsérni fog.
–Ugyan, hol van ez attól a római palotától, melynek kertjében én voltam a fő attrakció. Az volt ám a fényűző császár, és én gyógyítottam ki a bajából – kérkedett a furcsa vendég.
–Hogyan… mi?
–Nagyképűségében majdnem felbomlott a nagy birodalom, de én…
–Te viszont rendkívül szerény vagy, és annyira okos, hogy képes lennél elszámolni akár a végtelenig oda-vissza, te… te…
–Spam, a nevem. Spam XII.
Egy óra sem telt még el e rendkívüli találkozás óta, és lassan már el is felejtettem kivel beszélgetek tulajdonképpen, első ijedtségem köddé vált. Most ezt a mitugrász, koboldszerű figurát elnézve és hallgatva, nem állhattam meg nevetés nélkül. Annyira utópisztikus, hogy itt áll a szobámban egy apró teremtmény, és hihetetlen bölcsességekkel bombáz, mintha valóban ezer éves lenne, és mindennek a tetejébe ez az ostoba név is. Ilyen csakis a mesében létezhet.
–Hogy is mondjam, tudod mifelénk ennek a szónak inkább negatív jelentése van.
Amaz kissé megsértődött:
–Nálunk viszont éppen hogy megtiszteltetés tizenkettediknek lenni.
–Miért, merre van az a nálatok?
Fülsiketítő zaj vegyült az időjárás robajába, egy repülőgép zúgott el valósággal a kéményt súrolva, a szürkületet lassan felváltotta a sötétség. Spam megrezzent. Ott feszengett az asztal mellett, olyan kifejezéstelen tekintettel bámultuk egymást, akár a díszhalak az akváriumban. Magabiztosságát mégsem lehetett megingatni, akárha egy hegedű virtuóz játszana a regisztereken. Szemrehányón közölte:
– Mondd hangosabban!
– Szóval, honnan jöttél, Spam XII?
–A múltból, a jövőből, innen-onnan. Nem mindegy?
–Nem! – fortyantam fel, mert szemlátomás élvezte, hogy ennyire nélkülözhetetlen ember… akarom mondani törpe lett.
–Kapcsolatban állok a múlttal, a jövővel, a földönkívüliekkel – hadarta. Szerencsére ők sokkal értelmesebbek, mint ti. Itt a jel! – mutatott hitetlenkedő képembe egy csíkos, halvány pecsétet a hátsó vállán.
Olyan volt, mint valami áruházi vonalkód. Érdeklődve tudakoltam:
–Nos, akkor vajon miért nem szállnak le ezek a népek itt nálunk, akárhonnan is érkezzenek, ha már annyira civilizáltak?
–Hát, szerintem éppen ezért.
–Hú, de vicces, te… te troll. Teljesen megbuggyantál, akár a kánikulában felejtett zacskós tej.
Úgy festett, akár egy meztelen szilvás gombóc, jó sok porcukorral meghintve.
–Azt hallottam, a törpék boldogságot hordoznak a szakállukban, csak meg kell simogatni azt. No, lássuk csak!
– Á, kibújt a béka a sapka alól, szóval a szerelem hiányzik? Én is magányos vagyok – sóhajtotta.
– Az a helyzet, a legtöbb ember merő önzésből választ partnert magának, nehogy lenézzék már a haverok, barátnők, és kilógjon a sorból, így a legtöbb kapcsolatnak hamar vége is szakad.
–Éhes vagyok – förmedt rám.
–Minek vagy te itt? Ez nem étkezde. Egyél csigát, van belőlük itt dögivel. Addig is figyelj mindenre, és ne érj semmihez!
–Te azt hiszed, hogy a figyelem olyan könnyen elsajátítható? Hát nem, mert az művészet, mert a megfigyelt dolog és a figyelő személy közt ott áll szűrőként a gondolat, mely akadályoz a figyelésben, eltereli azt.
– Jó! Ha valaki elcsíp egy manót, vagy hívják akárhogyan is, akkor az teljesíti egyik kívánságát. Mondhatom?
Úgy tűnt, Spam ábrázata minden átmenet nélkül gúnyos vigyorba fordult, csak nehezen értette meg, miért akarok a semmiért ajándékot kapni, hiába győzködtem, hogy a mai világ így épül fel, legalábbis az emberek sokasága így próbál érvényesülni, a könnyebb út mindig is járhatóbbnak tetszett. Nézett rám tágra nyílt szemeivel, mint homár a sült langusztára.
–De én azt gondoltam, hogy… – kezdtem volna, de közbevágott:
–A képzeteid hasonlítanak arra az öreg ingára, amit a vagy száz éve láttam egy ódon kastély előtt, amikor éppen kilakoltatták a grófot. Előre és hátra lendült, vagyis a múlt és a jövő között. Ugyanis a gondolataidat mindig a múlt befolyásolja, maga az emlékezés vetül át a jelenbe.
Spam nem sokáig hagyta, hogy megemésszem a mondandóját:
–Azt tapasztaltam az évszázadok alatt, hogy az eszmék és érzések nem azonnal, hanem pillanatnyi késéssel érkeznek vissza az agyba. Így a dolgok még azelőtt megtörténnek, mielőtt felfoghatnánk azt, és bármit is tehetnénk ellene.
–Honnan tudsz te ilyeneket?
–Egyszer egy filozófus kertjében díszelegtem, ott kiáltotta világgá és vetette papírra elméleteit, míg bele nem őrült szegény. Tőle tanultam, miként láthatok be az ilyen gyenge elmékbe. Amióta itt vagyok, egyfolytában harcolsz a múltaddal, képtelen vagy szabadulni tőle, pláne a rossz emlékektől, ezért sosem fogsz tiszta fejjel gondolkodni és dönteni.
–Szerintem, én szabad vagyok!
–Hoppá, most már aligha! Most, hogy kimondtad, megint a tudatod foglyává váltál. Minden a múlthoz, ahogy te állítottad a történelemhez láncol, a valódi romlatlan gondolat észrevétlen marad.
–Mit jössz folyton a régi dolgokkal? Ha annyira értelmes vagy, akkor tüstént vigyél vissza a múltamba, hadd változtassam meg egy parányit! – pendítettem meg legfőbb vágyaim egyikét.
–Ha, ha, ha… azt nem lehet megváltoztatni, az életet még én is csak előre tudom leélni, csupán újra élheted a részleteket, anélkül hogy bármit is tehetnél ellenük.
–Hogy is van ez? Mármint a gyakorlatban – kérdeztem, mialatt őkelme a chipses zacskóra vetette pillantását.
–Már mondtam, miképp tudod újra leélni életed bizonyos periódusait, ha annyira akarod. Ám úgysem bírsz olyan gyorsan gondolkodni, mint ahogy a hihetetlen sebességű idő halad. Nos, akarsz menni?
Spam a hízott hasát tömve nyugtatott meg afelől, hogy mindeközben a jelenben számomra az idő egyszerűen megdermed, nem mozdul. Nincs miért aggódjak, ami pedig a tárgyakat illeti, a múltban minden olyan marad, mint anno, semmi más nem lesz érzékelhető, mintha kívülről nézném egykori önmagamat. Bizarr! Olyan, mintha nem is léteznék. Hihetetlennek tűnt ez az egész, varázslattal felérő álom. Nem habozhattam sokáig, az időutazás, még ilyen képtelen formában is egészen új távlatokat nyithatott meg bennem.
–Az ókorba nem mehetnék vissza? Csak úgy, mint egy külső szemlélő – kíváncsiskodtam, bár sejtettem a választ.
–Nem lehetséges! Érd be a saját életeddel, a mohóság rossz tanácsadó.
–Na, ne mondd!
–De mondom!
–Akkor hova lett a vacsorám?… És te addig mit csinálsz?
–Várok.
–Mire?
–Arra, hogy megbánva tettedet, kisírjad bánatod.
–Ritkán sírok, én férfi vagyok.
–Ah! Inkább belül emészted magad.
–Kissé unalmas lehet mindig ugyanazt látni körülötted.
–Te sosem szoktál unatkozni?
–Dehogynem!
–Úgy látom, te is társtalan vagy, mint én.
–Tévedés! Az egyedüllét még nem biztos, hogy a elhagyatottsággal párosul, legfeljebb lázadok valami ellen, vagy csak nem jött össze az igaz szerelem. Az a magányosság, amikor már nem esik jól, hogy keresztbe fekhetek a franciaágyon, unom a rendetlenséget a szobában, és nincs szennyes a parkettán. Ezért is jó, hogy velünk él a múlt, csak vissza kell érte nyúlnunk az emlékezetünkben, és máris lesz társaságunk – néztem mereven a csinos, napbarnított bőrű lány fotójára a polcon. – Szeretett nagyapám mondta egyszer, eljön az az idő, amikor majd másban fogok feltétel nélkül megbízni; lehet, hogy eddig ezt hajszoltam, és most jött el az idő?
Spam váratlanul kapta el a tekintetemet, én pedig hipnotizáltan láttam magam alatt az újra verőfényben úszó tavaszi, döngicsélő kertet, a bimbózó virágoktól roskadoztak az orgonabokrok, méhecskék uralták a sziromfürtöket. Lebegtem az űr felé, a múltam felé, a jövőm felé…