Mankó


Amatőr firkászként általában az élet apró történéseiről szoktam írogatni, valós személyekről ritkán. Lehetőleg csak akkor, ha ismerem az illetőt.
Egyszer a helyi újságtól kaptam egy felkérést, hogy készítsek interjút egy Mankó nevű emberrel.
– Mankó? Milyen ember visel ilyen nevet? – nevettem el magam.
– Nem ez a valódi neve – tájékoztatott a kolléga. – A Mankó név csak ráragadt. Tudod, ő mindenkinek segítő kezet nyújt, mindenkinek ad egy esélyt. Sokan támaszkodnak rá.
Hát ennyit tudtam Mankóról, amikor a találkozóra igyekeztem. Az agyamban persze volt már egy képzelt kép róla.
A találkozó helyszínén összefutottam egy ismerőssel. Palit még a középiskolából ismertem, de régen láttam. Meglepett, hogy kerekesszékben ül és ennek ellenére milyen vidám.
– Hogy vagy nagylány? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
– Kösz jól. Veled mi történt? – szólaltam meg zavartan.
– Volt egy balesetem, de megúsztam – mosolygott, és rendelt két kávét.
Jól jött, hogy amíg Mankóra várakozok, velem van. Az idő csak úgy repült.
– Mivel foglalkozol? – érdeklődtem.
– Pszichológus vagyok. Jelenleg olyan gyerekekkel dolgozom, akiket valamilyen trauma ért születésük előtt vagy közben.
Ez a téma nagyon érdekesnek tűnt, egészen belemerültünk.
– Tudtad, hogy egyáltalán nem mindegy hogyan születünk? Mert ha valakit nem várnak, az olyan, mintha mankót adnának egy olyan embernek, akinek nincs keze.
Éreztem, hogy minden, amit mond egészen mélyről, legbelülről jön.
– Személyes tapasztalat? – tértem a lényegre.
– Igen. Anyám a születésem után, ott hagyott a kórházban. Intézetbe kerültem, majd nevelőszülőkhöz. Mikor a saját lábamra állhattam volna, akkor jött a baleset, húsz éves voltam.
– Mégis volt erőd végigcsinálni a főiskolát. Mi vitt a cél felé?
– Szerencsére anno feltalálták a kerekesszéket. Ez vitt előre, és az akarat.
Már vagy két órája beszélgettünk, de Mankó nem volt sehol. Kezdtem ideges lenni. Ekkor támadt az ötlet, hogy ez a történet is megér egy cikket, sőt. Palinak feltűnt, hogy kissé feszült lettem.
– Ne haragudj, hogy ilyen sokáig feltartottalak. Csak vártam valakit, aki nem jött, úgyhogy ideje lelépnem – szabadkozott.
– Ó, miattam ne érezd magad kellemetlenül – mentegetőztem. – Csak azért lettem ideges, merthogy interjút kellett volna készítenem egy fickóval, aki nem jött el. Arra gondoltam, mit szólnál, ha a kettőnk közt elhangzottakról írnék egy cikket a Hírmondóba.
– Ez furcsa, éppen egyik kollégájukat vártam – lepődött meg Pali.
– Nekem azt mondták, hogy egy Mankó nevű fickóval kell beszélgetnem.
– Hát akkor nincs semmi baj. Én vagyok a te embered! – nevette el magát Pali. Bennem teljes volt a zűrzavar, s csak néhány másodperc múlva esett le a tantusz, hogy egész idő alatt Mankóval beszélgettem.

2011. január 21.

Írta: Kondra Katalin

“Mankó” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Drága Keni!

    Köszönöm. Véleményed erőt ad az íráshoz.

    Köszönöm mindenki véleményét és, hogy olvastatok.

  2. [b][color=#0099cc][center][u]Drága Katalin ![/u][/center]

    Csodálattal olvastam, amit most írásban letettél ide elénk.
    Egy váratlan találkozás azzal akit régről ismertél és a váratlanból valóság lett a végére.. Nagyon frappáns csattanó és lélekmelegítő történet…
    Nagyon örültem, hogy itt is és most olvashattalak ..
    Hálás vagyok érte és tudod rólam , hogy ígéretesnek tartalak őstehetségedért !!!

    [center][u]Szeretettel ![/u][/center]

    -keni -[/color][/b]

  3. Kedves Katalin!

    Mennyire igaz, hogy ha képes vagy másokon segíteni, ha van az életben célod, értelme az életednek, az mindennél fontosabb. Csak a "lelki-betegek" szenvednek, az ő életük sajnálatra méltó, szánalmas és keserves.
    Írásod kapcsán Teréz Anya csodálatos írása "Adj valakit, hogy szeretni tudjam" jutott eszembe, az elejéből idéznék:
    "Uram, ha éhezem, adj valakit,
    akinek egy darab kenyér kell,
    ha szomjazom, küldj valakit,
    akinek egy pohár vízre van szüksége,
    ha fázom, küldj valakit,
    hogy felmelegítsem,
    ha szomorú vagyok, küldj valakit,
    hogy megvigasztaljam,
    ha keresztem nehézzé válik,
    add, hogy megoszthassam
    valakivel a sajátját."…
    Ne haragudj, hogy ezt most ideírtam, ez az üzenet még folytatódik, s azt hiszem Te pontosan erről írtál.
    Gratulálok! Sok szeretettel Eszter

  4. Kedves Katalin!

    Nagyon szép és megható történetet írtál. A vége felé sejtettem, hogy mi lesz a befejezés!
    Ki is tudna a legjobban a másik sérült ember segítségére lenni mint az, aki maga is megsérült és mégis teljes életet él. Igen sokat mondó és tanulságos az írásod!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):)

  5. Kedves Katalin!
    Nagyon szép, tanulságos történetet írtál. Irigylésre méltó a férfi elhivatottsága. Bár lehet hogy épp saját gyerekkori tapasztalata, majd balesete segítette elhatározásában. Ehhez viszont szerencsés, optimista természettel kell hogy szülessen valaki.
    Gratulálok, nagyon tetszett!
    Szeretettel: Titanil

  6. Kedves Katalin!
    Nagyon életszerű a történeted.Micsoda véletlen, hogy éppen az interjúalanyoddal "akadtál" össze, ha ez véletlen egyáltalán. Az élet fura dolgokat produkál, olykor a legképtelenebb történetekbe sodor bennünket.A főszereplő tényleg nemeslelkű ember, első látásra azt gondolhatnánk, hogy ő szorul támogatásra, erre kiderűl, hogy ő a támasza, a "mankója" más, elesett embereknek.Nagyon figyelemfelkeltő kis írást hoztál.
    Üdvözlettel.H.Gábor Zsike

Szólj hozzá!