Lovakkal játszó idegen

Kizárólag szabad ménesben tartott kanczákat és méneket sorakoztatott fel Ivor gróf idegen nagybirtokokon. Értékesítésre tenyésztette lovait, és mindig megtalálta nyerítő kincseinek gondos gazdáját. Százas angol telivér állománya úgy szállt szájról szájra, mint az előkelőségek legszebb hölgyeinek névsora. Emellett hobbilovakat is bőségesen nevelt figyelembe véve az érdeklődök igényeit. Közülük került ki az a különleges szépség, Ivor szívének a legkedvesebb palominó kanczája, melynek fenségessége árnyékot szórhatott bármelyik igéző női bájnak tulajdonosára – így vallotta folyton-folyvást Ivor, mint gazdag lótenyésztő-, s értékesítő a Kárpát-medence legkiválóbb grófi úrfija. Kiválósága egyenes beszédű és szabadgondolkodású jelleméből fakadt. Kitűnően űzött különböző sporttevékenységeket, lecsendesített önérzetes felebarátokat, alázatos jóságra nevelte megannyit.​
A versenyszellem vörössé színez céltudatos férfi orcákat vagy éppen kifehérít hamis reményekkel felvértezett és félrevezetett nagymellényű pojácákat. Magát viszi bajba az, ki ostobán figyel – meglékeli önnön fejének lebenységét, hogy alámerüljön a jómodor hiányának és a kínossá válás művészetjének fenekére – emígy szólott Ivor gróf egy hirtelenjében felkapott ifjú versenylótulajdonos tökkelütött gondolatján. A zöldfülű ifjú nemcsak zsokéja, de az alatta irányított versenyló életét is kifuttatta volna sose híres életpályájukból. A stratégiai baklövést követően mégis bezsebelték első győzelmüket. Ivor gróf tudta, hogy a siker megtartásához biztonságos, ám célorientált gyakorlatiasságra érdemes szert tenni, nem pedig forróvérű cselekedetek halmozására, melyen életek hullhatnak el.​
Ivor, emellett azt is megérezte, hogy az ifjú lélek tanítható, és valóban fényes jövő előtt áll, ha a megfelelő kezek által formálódik át figyelmes lógazdává és megfontolt versenyzővé.​
Ivor gróf és az „épphogy” híres ifjú találkozása úgy esett meg másodszorra, hogy az ifjú, kinek neve Emil gróf egy tisztavérű kanczát kívánt megvásárolni a tapasztalt lótenyésztőtől.​
– Szép napot kedves uram. – köszöntette Emil gróf az idősebbet.​
– Sose szebbet ma sem, Emil uram. – Ivor folytatta kedélyittasan. – Az állományom kicsattanó egészségtől, s kíváncsiságtól duzzad, várják, hogy kiválaszthassák új gazdájukat. – Ez a második szabály. Azaz kizárólag a lovak választanak, s nem fordítva. Ivor gróf eltökélten ragaszkodott eme szokásához a ménes jóllétének érdekében. Lovai megérzik mely emberi lélekhez tartoznak igazán. Közülük, ha egy sincs, ki a leendő lótulajdonost választaná, akkor Ivor gróf sebtiben összecsomagolja cókmókját és századmagával hazaüget szülőföldjére. Ebben az esetben sosem bánkódik, szívével értekezik, amazra bízva sorsát, úgy cselekszik. A megfelelő vevők idővel mindig utat találnak hozzá, sose volt ez másképp.​
Emil gróf meglepettséget színlelt. A ló választ, hát legyen. ​
Valójában figyelte a lótenyésztő minden rezdülését. Gondolta, hogy megszerzi tenmagától is az idősebb gróf siker-receptjét, ha belebolondul is. Nincs szüksége hosszadalmas útmutatókkal telefűzött leckékre. ​
Ivor gróf részletes útmutatókkal telefűzött leckéket tervezett átadni az ifjúnak. Még fiatal, van ideje, ha meg idősebb lenne, akkor meg csinál magának. Az időnek adott tanulás hozza meg a legszebb eredményeket. A belefektetett munka ajándéka az odafelé vezető út feldíszítése, emezt lehet élményekkel, érzelmekkel, megállított pillanatokkal tenni. A nebuló dönthet afelől, hogy az előbbinek vagy az utóbbinak ad elsőrendűséget. ​
Mindkét nemesúr kezébe vette kalapját, egyiküké vörös, a másiknak sötétkék széles karimájú volt. Amint láthatóvá vált a kék kalap karimájának fonákja egyszeriben Emil gróf szemeit behunyásra kényszerítette. Hunyorogva megvizslatta, ami majd kivájta szeméből a látóideget – a kékségbe ágyazott ovális gyémántdarabot. ​
Oly erőteljesen ragyogott az a drágakő, mint tulajdonosának, Ivor grófnak szíve. Valami csodálatraméltó közeledett feléje, a szívverése felgyorsult, a gyémánt a napsütésnél is vakítóbban fénylett. Emeddig pedig Emil úr elhatározta, hogy holnapra nem egy, hanem már is kettő gyémántdarabot varrattat kalapjába.​
A szél kevésbé udvarias formában tette meg látogatását az üzletkötés közben. A grófok hajába kapott, kissé megfuttatta magát Emil úr verejtékező homlokán. ​
Aztán a szellő visszavonulót fújt, gyengédebben ténykedett, hogy egy dallamosan ismétlődő dúdolásnak engedjen utat a grófok füléhez. Mélyről jövő majd a szólamot lassan elnyújtott női orgánum közelített feléjük. ​
A grófok a hang irányába fordultak. Emil úr mosolygott, kitisztult elméje a kedves rokon jöttén, Ivor úr gondolatjai összekuszálódtak, villámként hasított belé egy rég keresett felismerés. No, meg zavarát csak mindinkább fokozta, hogy legbecsesebb kanczája, az ősi aranyfakó társa kifutott a látóköréből. ​
A női hangból lila sziluett formálódott, feltűzött barna göndör tincsek lógtak az arc oldalain, hátul szabadon hagyva a kecses nyakat. A súlyos alsószoknya könnyedén libbent a föld felett, viselője határozott, ám játszi léptekkel közeledett. Arca kisimult, Emilt meglátván mosolyra húzódtak ajkai, majd a mellette állóra, Ivorra kapta tekintetét. Hangja nyomban elcsitult, pillái beleremegtek a kék kalapos szemeibe révedvén.​
Ivor gróf bámulata akkor hágott magaslatra mikor a lila ruha mögött felcsillanni látszott lótársának szelídsége. Hogy a pokolba kerülhetett az előkelő kisasszony bűvkörébe a legkedveltebb kanczája?​
Emil gróf szót emelt az immáron női társasággal kiegészülvén. – Hadd mutassam be bájos húgomat, Izabella kisasszonyt, – majd folytatta húgára sandítva – édes lelkem húgom, – kezével intett az idegen férfi felé – maga előtt Ivor gróf, aki hamarosan átadja számára a nagyra becsült vőlegényének ajándékát. – Miután évekkel ezelőtt Izabella kisasszonyt szembesítették jövőbeli férjének kilétével sok időbe telt mire beletörődött a neki szánt özvegy nemesúrral megtervezett házasságukba. Ebben testvére, egyetlen bátyja, Emil szolgált segítségül – józan érvekkel, öleléssel nyugtatta húgát. Már gyermekkoruktól kezdve elválaszthatatlan szeretettel ragaszkodtak egymáshoz. No, de amikor a közelgő költözés időpontját is megállapították Izabella ellenkezését elfojtván két dolog ötlött fel – általában éles, bár ezennel leginkább korlátolt – eszében. Vagy a tenger megváltó hullámaiba veti magát alsószoknyástul (a súlya felettébb előnyös szempont), vagy keres maga mellé egy olyan játszótársat, akinek jelenléte képes elűzni gondterhes világlátását – majd a hitvestársi mindennapokban. Döntése most megvalósulni látszott.​
– Minden elismerésem Izabella kisasszony. – Ivor gróf az arany kancza felé jelzett, majd a lehető legkomolyabbra váltott. – Az első szabályom pedig így hangzik – leginkább Izabella felé címezte ékesszólását – a kisasszony kezében tartott palominó kancza a leghatározottabban nem eladó. – Mintha Ivor megérezte az úrinő szándékot a lovával kapcsolatban.​
– Minden elismerésem az úrnak is, hogy messzi földről elhozta négylábú családját a felhívásunkra. – Izabella válasza imponált a kék kalaposnak. Majd hangszíne mélyebb tónusra váltott, s folytatta – a szabályait most írta felül – határozott mozdulattal felemelte a kantárszárat – a kedves lova, Ivor úr. – Mindketten egymásra mosolyogtak, a további gondolataikat későbbre hagyták, ugyanis elérkezett az ebédidő.​
A Kutasi birtokon szállásolták el Ivor grófot megannyi lovával egyetemben. Bőséges és ínycsiklandó ebédmeghívással fogadta őt a vendégváró nemesi család, majd a földszinti szalonba invitálták könnyed csevejre. ​
A lótenyésztő képtelen volt lavírozni az efféle mulatságban – no nem az időtöltés milyensége végett, csak éppen akire idejét szánta volna nem tartózkodott a helyiségben. Volt azonban szerencséje megismerkedni a gondolatait betöltő kisasszony vőlegényével, Kálmán gróffal. Hatalmas vagyont birtokolt – az apja halála után -, mellyel csak visszataszító gőgje vetekedhetett. Micsoda sorscsapás Izabellának ez a grófi pojáca, az összes – szájából fröcsögő – színpadias mondat zavartságot és összeszorított öklöket indukált Ivor grófban. ​
A szerencse köztük kártyalapok formájában létezett, a – most még – vagyonos Kálmánt egyetlen züllött éjszakai kártyázás után Ivor gróf nincstelen száműzötté avatja. Egy, mindenki számára – a nemesi szülők bánatára – roppant előnyös megvalósítandó tervnek ígérkezett.​
Továbbá Ivort jottányit sem lepte meg Izabella lovak iránti vonzalma. Egy ilyen férjjelöltet a malacok társasága sem tűri meg. Egy éjszakára biztosan vendégül fogadja majd birtokán, kifejezetten még a nyomorult nász előtt.​
Úgy döntött sétára indul az aranyszőrű kanczájához. A díszes előcsarnokba érve felkapta fejét az emelet irányába, ahonnan halk zokogás hallatszott.​
Izabella alig bírt könnyeivel, kezeivel hadonászott, szavak nem jöttek ajkára. Jobb kezével egy antik szoborral viaskodott, az összetört jövőképet elkerülvén egy férfi kéz hamar csuklójához kapott. ​
Ivor furcsa érzésekkel bámulta a testvérpárt. Emil magához vonta Izabellát, hosszan átölelte, a barna hajfürtöket kedvesen simította. Az eljövendő nász Izabella számára elöljáróban is már mondhatni egy borús gyászt okozott. Ivor eldöntötte, hogy egy kanczát ajándékoz a reményvesztett kisasszonynak mint még ezelőtt is néhányszor tette a számára különleges vevőinek.​
Amint kilépett a robosztus kétszárnyas üvegajtón egy pillanat töredékéig visszatekintett a testvérekre, meghitt vonzerőt sugároztak magukból, talán többet is mint eddig bárkinél tapasztalta. Ugyan Ivor grófnak csak egy öccse született, így nem tudhatta milyen érzés női testvérről gondoskodni.​
Már sötétedett, a benetton-pázsit, és a szögletesre nyírt cserjék holdfényben fürdőztek. A szökőkút csobogása hangsúlyosabbá vált, a virágok illatja intenzívebben érződött, mely a forrásvíz üdeségét kissé elnyomta. Izabella kisasszony egy ideje a kertben lebzselt. Talán az ötvenedik vagy az ötvenegyedik kört tette meg a szökőkút körül, húsz felett már nem számolta, közben hatalmasakat szippantott a jázmin és a datura ültetvényekből. Az angyaltrombiták kissé bódító hatással könnyítettek kilátástalan helyzetén. ​
Paták ütemes dobogása zökkentette ki gondolataiból. Ivor gróf egy igazi frízzel érkezett. Az elegancia mintapéldányát testesítette meg a fríz kancza, ébenfekete szőrrel, dús és hullámos sörénnyel, farokkal, valamint a homlokon kitűnő fehér csillagformával ékeskedett.​
Izabellát elkápráztatta az ezüstös megvilágításban tündöklő ló. Közelebb lépett a teremtményhez, egy ilyent mint ez biztosan az istenek tökéletesítették kivételes példánnyá, már csak a fekete szárnyak hiányoztak róla. A ló felhorkantott, aztán lehajtotta fejét. Ivor megpaskolta igazán büszke pofázmányát. ​
– Csodaszép esténk van hölgyem. – Ivor mosolygott, kivillantotta fogsorát. Izabella megörült a férfinek, mégis visszafogottan üdvözölte. A gróf szájának ívén akadt meg a szeme, szív formát kölcsönzött, igazán csábítónak tetszett, de miket is gondolt az, kinek hamarosan bekötik szegény fejét.​
– A fríz ló választ adhat a kisasszonynak, még dönthet úgy, ahogy magának tetszik. – Ivor támogatni akarta Izabellát, feladatának tekintette, hogy segítségére váljék. A gróf lelke Izabelláéra esküdött, amazt feltámasztani, ha a kisasszony hagyja szívét kinyitni, kitárni a világ felé.​
– Mondja, a csodalónak szárnyait hol hagyta? Elrepíthetne messzi vidékre. – Izabella ugrott egyet a Hold irányába, kitárta karjait, keblére vonta az ég szabad voltát.​
– Hát a gyűrű meg az ujján maradna. – mondotta Ivor. Izabella lehúzta ujjáról a briliáns gyűrűt, feltartotta a csillagokkal szőtt égi fénybe. ​
– Pont belefér a Hold. ​
– Akárcsak a szabadsága. – Ivor elkérte az eljegyzési gyűrűt. Izabella habozás nélkül a tenyerébe ejtette. A kezdetektől fogva bizalmat szavazott a lótenyésztőnek. Aki ily fenségesen bánik lovaival, igazán derék és melegszívű ember lehet.​
– Kérem jöjjön a „csodalóhoz”. ​
Izabella követte Ivor utasításait. Kedvét lelte a játékban, izgatottan belevágott.​
– Vegye le a kesztyűjét és tegye tenyerét a ló jobb pofázmányára. – Izabella a fríz enigmatikus szemeit fürkészte, lassan megérintette bőrét, mely egyszerre melegséget és hűvöset árasztott. – Majd hunyja be a szemeit. – Ivor hagyott némi időt, hogy a kisasszony rákapcsolódjon a ló energiájára. – Ha elérkezettnek látja, akkor önnön bensőjében tegyen fel kérdéseket arról, ami leginkább foglalkoztatja. – Ivor előhúzta duplafedeles zsebóráját, figyelte a másodpercek múlását és lovának nyugalmi állapotát. ​
A fríz dobbantott első patáival, fujtatott. Ivor úr Izabella mögé lépett és tájékoztatta jelenlétéről. Egyik kezét a réveteg lányéra, a másikat a lóra helyezte – amazon körkörös mozdulatokat ismételt.​
– Lassan kinyithatja a szemeit. Nagyon lassan. – Figyelmeztette a kisasszonyt. ​
Izabella fáradt könnyektől csillogó szemekkel bámult Ivoréba. – Köszönöm, hiánytalanul élveztem, kicsit fáj a mellkasom. ​
Ivorban egy kellemes élmény idéződött fel. – Ismerős az illatja kegyednek.​
– Tudja, megtiltottam, hogy parfümöt csöppentsenek rám. – Megtörülte szemeit. ​
– Nagyszerű. Ezért érzem a maga elbűvölő illatját.​
Órákon át tartó ismerkedési folyamat vette kezdetét. Habár a zsebóra szerint csak két óra telt el, azonban kíváncsiságuk által igen mélyreható és időt nem kímélő figyelmet gyakoroltak egymásra. ​
Visszavonulót indítványoztak bágyadt testüknek, hogy a kellő pihenési időt megadják maguknak. Ivor gróf hamar álmaira cserélte joviális gondolatjait. Izabella kisasszony még utoljára a testvére lakhelyébe sietett, mesélni akart a lótenyésztővel átélt friss élményeiről. ​
Amint az ajtajához ért rögvest bekopogott. Nemleges válasz sem érkezett, azonban ez nem akadályozta meg előkelőségét, hogy Emil testvéréhez benyisson. A szalonban míves tölgyfabútorok sorakoztak. Árnyékot vetettek a hálószobából kiszűrődő fénytől. Izabella hálóköntöse lassan libbent lépéseit követve, kitárta a szalonból kivezető ajtót. Bátyját a hatalmas baldachinos ágy összegyűrt lepedői között találta meg. Emilnek társasága is volt, nem is akárki, és mondhatni kivetnivaló közelségben. Egy lemeztelenített hölgy terült el a gróf előtt. ​
Izabella lábai földbe gyökereztek, kezeivel belemart hálóruhájába. Az eléje táruló kép nem engedte megmozdulni, pedig amit most elképedve bámult – már-már szinte éhes szemével a magáénak behabzsolni látszott – soha, semmilyen körülmények között nem tartozhatott reá. Megzavarta bátyja intim életét. Megbocsáthatatlan. Az arcán megjelenő pír mégsem a szégyentől származott.​
Emil meztelen teste rabul ejtette Izabellát. Ismerte az érintését, az ölelése szorítását, a hangját duruzsolni fülében. Mindezt átélni a most érezhető látványban – Izabella sajnálta bebörtönzött testét, mit hálóingje tartott fogságban, mintsem bűnös gondolatjait.​
Bátyja felocsúdott a hívatlan női rokonra. Mosolyra húzta száját, kábult tekintete a húga szemein állapodott meg, le sem vette róla pillantását. Meg sem próbálta elzavarni őt. Csak ők ketten léteztek ebben az átforrósodott lehetetlen helyzetben. ​
A meztelen nőt nem tudta Izabella beazonosítani, a hasán feküdt, száját Emil bátyja szorította jobb tenyerével. Hát ezért nem hallott zajokat odakintről. ​
Emil ütemesen mozgott a nő mögött, közben Izabellát figyelte. A húgában eddig számára ismeretlen érzetek kerültek felszínre, színes és életteli világra nyílt betekintése vágyainak. A bátyja felhúzta mellkasához a nőt, akinek gömbölyű keblei egyenest Izabella előtt hullámoztak. Emil utolsó lökéseit lassan és erőteljesen fejezte be. Izabella ajkai szétnyíltak, lélegzete elakadt, Emil egy mélyről jövő morgás kíséretében egész testében megrázkódott, majd a zilált nőt megtartva pihegett. Emil három szót súgott a nő fülébe, Izabella mindet kiolvasta bátyja szemeiből. Több se kellett neki, hátat fordított újonnan felfedezett pajzán vágyainak és a lakhelyébe futott.​
Másnap virradóra a kúrai valamennyi lakója megmosdotta álomporos szemeit, reggelihez készülődött. Ivor gróf és Emil gróf is elfoglalta helyét az asztal körül. Gondolataik közösek voltak, azonban egyikőjük sem tudta, hogy mindketten ugyanarra a személyre várnak és vágynak. ​
Ivorban felerősödött az aranyszőrű lova iránti hiány, így a lovarda felé vette az irányt, a reggeli ráér, főképp, hogy a társaság fele még nem tette tiszteletét az asztalnál.​
A kapun kilépve Kálmán úrral és a mellette lépdelő Izabellával találta szemben magát. Illően köszöntötték egymást. Ivorban a kisasszony iránti érdeklődés ismét felütötte fejét. ​
A nyomorult pár után lesett, észrevételezett egy kellemetlen momentumot közöttük. Kálmán úr Izabella után kapott, megszorította csuklóját, mint ahogy Emil gróf is tette a minap, ám ez alkalommal Izabella megremegett, összehúzta vállait kifejezvén egyértelmű undorát.​
Izabella kisasszony rosszullétre hivatkozva magára hagyta az asztaltársaságot, Emil bátyjára csak annyi figyelmet szentelt, hogy az éppen még ne keltsen gyanakvást a társaság tagjaiban. ​
Nyomban kiszaladt a lovarda felé. Kereste a tegnapi békés együttlétet, amit Ivorral közösen alkotott vagy, ha őt nem is találja majd, a „csodaló” biztosan felvidítja.​
Amint Izabella befordult a pajta bejáratán, az aranyszőrű kancza megindult feléje. Ivor visszafogta lovát, a hevedert próbálta becsatolni a ló oldalán.​
– Elnézést, nem akartam felzaklatni ezt a szépséget. – szabadkozott Izabella.​
– Jöjjön Izabella kisasszony, beszélgessünk, ha kedve úgy kívánja. – Nemcsak az aranyszőrű lelkendezett a kisasszony társaságáért, Ivorban is felcsendültek az örömharangok.​
– Mondja kedves Izabella… jelezze, ha megsérteném diszkréciója mezsgyéjét… hogyan éli meg, amikor a vőlegénye kifejezi közeledését a kisasszonyhoz? ​
Izabella már korábban bizalmát adta Ivornak, szívesen válaszolt. – Engedem, hogy hozzám érjen. – Izabella lehúzta finom selyemkesztyűjét jobb kezéről, a lótenyésztő felé nyújtotta hosszú ujjait. ​
– Lehetne más választása? – A kérdés tartalma a nyers válasz. Ivorban a tehetetlenség sajnálattal és némi dühvel vegyült. ​
– Így a titkunk a miénk maradhat. – folytatta Izabella. Összekulcsolódtak kezeik, egymásba vájtak kissé, mikor a vágy szívüktől alább kúszott testükben.​
– Milyen a pojáca érintése, Izabella? – Ha Izabella hallatja saját hangját, talán ráébred, hogy igenis lehet másképpen, vágyhat másra.​
– Mint a Magáé. – A kisasszony várakozott, bátorságot vett.​
– Hogyan? – Ivor egy gyakorlott mozdulattal a ló pofájába akasztotta a zablát.​
Izabella egyszeriben behunyta mámorittas szemeit. Ekképp folytatta – ha becsukom a szemem Önt látom, és akkor már érzem is az ujjai finomságát bőrömön – megszorította Ivor mutatóujját, aztán hagyta kicsúszni a meztelen tenyeréből. Fejét kissé hátradöntötte. A csönd természetessége észrevétlen rajzolódott ki körülöttük, ekkor a magára hagyott zabla kihullt a ló pofájának szorításából, belecsattant a földbe. Ivor gróf továbbra is mozdulatlan állt, rezzenéstelen, s egyben vágyakozó orcával, tiszteletteljes várakozással. ​
Kipattantak a szénporos, zölden csillogó szemek, melyek egyenest az Ivoréit fürkészték. ​
– Izabella hallgatom – türelmesen kivárt Ivor gróf.​
A takarmányszagú levegőbe sóhajtott mélyen a női hang, folytatta. – Viszont, ha vőlegényem érintése alatt szemeim kitárulnának, akkor elárulom tenmagunk. Ivor uram, egymásban felfedezésre váró kincsre leltünk, amazt súlyos könnyeimmel áztatnám, észrevennék, aztán grófi vérével mosnák a készülő sírját. – Izabella arca mást sugallt, szavaival elfedte, mint ami szemeiből valóban kiolvashatónak látszott. Ajkának remegése titkot rejtegetett.​
Ivornak jeleztek a kisasszonnyal kapcsolatos megérzései. – Grófi vagy testvéri, Izabella? Vagyis mindkettő ebben az esetben. Jól gondolom? – Izabella elsápadt. Testi tünetek garmadája lepte el – gyorsuló szívverés, kitágult ereiben üvöltő vér tódult az arcába. Szemeibe könnyek gyűltek. ​
Az aranyszőrű kancza megneszelte jelenlétének szükségét, pofája szélét finoman Izabella kesztyűs kezéhez tolta. ​
– Ha őszintén megkérdezi magát kisasszony, melyik gróf arcát látja, mikor a vőlegénye ujjai simítják karját? – Ivor megérintette Izabella felkarját, szinte alig tapintotta bőrét. Megállíthatatlanul haladt tovább. – Vagy a nyaka ívét? – Az ujjbegyek feljebb vándoroltak, a kisasszony törékeny hátán hagyta tenyerét megpihenni.​
– Végre megszűnik ez az állandó ellentét, mi oly soká szívemet tépte már. – Izabella nyelni próbált, de egy vaskos gombóc a torkában elállta útját.​
Végre megjött a remek alkalom, Ivor rákérdezett. – A testvére iránti szerelem? ​ Vagy annak a helyénvalósága?​
A válasz azonnal érkezett. – A védelmező szeretet. – Izabella fejét rázta. A teste üzen, a száj mást szól. Mi az igazság? – De, higgye el, hogy megtanulok boldogulni jómagam is majd a grófok nélkül.​
– Akinek ennyire fontos az érintés, hogy még a saját bátyjába is képes beleszeretni, arra csak az őrület várhat. – Ivor kimondta úgy, ahogy van. Az ítélkezés nem osztályrésze senki felett. Ki beengedi a grófi szemeket rejtett zugába, ezzel tisztában van. Izabella is tudta.​
– A pokol?​
– Semmiképpen sem.​
– Hát akkor a bűnöm?​
– Szeretni? Sose bűn. Ahogy kegyeddel bánik a konvenció. Az a bűn. – Ivor megfogta Izabella mindkét karját. – Ahogy kegyed bánik tenmagával az visszafordíthatatlan vállalás.​
Még a porszemek is megálltak a fénycsíkkal megvilágított levegőben. A lovak mozgolódni kezdtek. Izabella hátrált, az alsószoknyájára lépett, lehajolt, hogy egyensúlyát visszanyerje. Egyetlen gondolat az ezernyi közül, melynek engedte, hogy száját elhagyja így hangzott. – Mindent köszönök lovakkal játszó idegen. – Elsuhant, és a pajtában hagyta az illatját.​

***​

– Tulipán felette, föld alatta. A fekhelye nyughatatlan, s szürke, mint most a ránk borult ég – fájdalommal teli hangjában jegyezte meg Emil gróf. A magányosan maradt testvér lehajolt Izabella sírjához, kezeivel végigszánkázott a fehér tulipánok szirmain. – Félek, nem szerettem eléggé, hogy áldásomat adtam ama értelmetlen frigyre. – Választ várt, leginkább egy megérdemelt korholást a mellette állótól, a tapasztaltabbtól, a lótenyésztő gróftól.​
– Sirassa meg, aztán engedje el. – Ivor gróf csupán ennyit szólt.​
– Maga is beleszeretett, nemde? ​
– Az az én ügyem-bajom. – Ivor átnyújtotta kék kalapját Emil úrnak. – A kalapom az öné, fordítsa meg, abból kettő is van beágyazva. – Füttyentett egy jókorát Izabellának, a legkedvesebb aranyszőrű kanczájának. Emígy rendeltetett a név további sorsa, a kancza akaratából.​
– Emil uram – Ivor gróf a lovára ült úgy mondotta – sose feledje, hogy csak a húga gyűrűjét, mit megtaláltak a tűzvész után. – No meg, a teljes igazsághoz az is hozzátartozott, hogy a fekete fríz kanczának is lába kélt a tűz elhárítása alatt, ámbár ennyi előnye legyen Ivor grófnak elszámolva. Utolsót szólt még Emil grófhoz. – Kálmán urat meg csak bízza rám, szeret kártyázni az ütődött fajtája. ​

[Hajnal Adrienn – ha stories – történetek a szubjektív valóságról]

Szólj hozzá!