Barátság – NEGYEDIK TÖRTÉNET

Jó cím… „Barátság”… Igazán több oldalról közelíthető meg a szó maga, (hogy barátság.)
Kedves olvasóim, ez a történet, amit most megosztok veletek, nem közvetlen velem történt meg, de a hozzám legközelebb álló baráti társaságomban.
Mondhatom úgy is részben benne voltam, ugyanakkor kívülről kémlelő „barát”-ként szerepeltem. Olyan rossz szó rá, hogy szerepeltem, de most hiába is keresek, mást nem találok. Akikről most írni fogok, azokra rettenetesen büszke vagyok.!
Ők a barátaim!!! Ők az igazi barátok.
…Kis haveri társaságunk gyakran töltötte együtt a szabadidejét. A létszám állandó 10-12 emberből állt, ami általában több volt, mint kevesebb. Én mondhatom: jóban, rosszban kitartottunk egymás mellett.
Az igazán bulizásoknak azt tartom , amikor felhőtlenül tudjuk élvezni az életet, ahol csak mi vagyunk, ahol be-be hörpintünk egy pici alkoholt, ahol egy kicsit is elfeledjük a hétköznapok ránk nehezedő gondjait. Ilyennek nevezném például:
– hogy talán már 15-16 éve együtt töltjük a szilveszteri bulikat. Közösen álljuk végig az éjfélkor felhangzó Himnuszunkat, és könnyes szemmel, de tiszta szívből kívánunk egymásnak BÚÉK-ot.
– hogy névnapokon, születésnapokon csapunk jó kis össze jöveteleket, pincebelit, kerti partit, de ha a kassza nem engedi felemeljük a telefont.(sosem felejtünk)
– történt , hogy egy család ennek a csodálatos gazdasági helyzetnek köszönhetően padlót fogott, de mi összefogtunk, és kisegítettük.
– volt, hogy a napi-őrült mókuskerék pedálozásból kimozdítottuk egymást, elmentünk kirándulni például Egerbe, Visegrádra, és még sorolhatnám. Nagy szükség van arra, hogy meglássuk azt, mikor van a másik elkeseredve.
– volt , és van még máig is olyan szitu, mikor eljön az ideje a lecsó szezonnak, egypáran összejövünk, és egy egész napos programként lecsót főzünk, persze üstben, nem fazékban.
– volt és van csirkevágási feladat, ami nem egy két, hanem húsz-harminc darabból áll… irány a hűtőláda.
Az igazi barátság abban mutatkozik meg, amikor nem csak a szórakozás de a munka is összefogást eredményez.
…..

Mikor nyílnak az illatos tavaszi virágok, mikor a napocska ragyogva élteti a csodás természetet, mikor tavasz van már, és mindenki újult energiával indul a további életnek, láthatóan minden a legnagyobb rendben van:..
Margit barátnőm is így volt ezzel… Mikor egyre többet kezdett el panaszkodni azokra a bizonyos fejfájásaira. Már olyan gyakran jelentkeztek, hogy mi magunk zavartuk orvoshoz. Nem mert egyedül menni, így az én legaranyosabb komaasszonyom elkísérte.
Félt… nagyon félt… mintha ő már érezte volna a bajt… Egyik vizsgálatot követte a másik, két héten belül meg volt az eredmény.
A diagnózis: tüdődaganat, mely már áttétet képezett az agyba is… rettenetes volt hallani.
Mindenki ott állt legyökerezett lábakkal, mikor megtudtuk. Nem egyformán kezeltük ezt a helyzetet, de abban biztosak voltunk, hogy rettenetesen nehéz idők jönnek, mind a családjára, mint ránk, de a legnehezebb lesz szegény barátnőnknek.
Margó állapota gyorsan romlott. Az orvosok nem titkolóztak, nem keltettek benne semmi olyan reményt, amibe csak egy picikét is belekapaszkodhatott volna. Kapott az élettől még kemény 4 hónapot.
…Rémes volt nekünk is, akik csak külső szemlélőkként láttuk szegénykém állapotát, ezt az őrjítő embert próbáló leépülést.
Rossz volt nézni a családját is, mivel Józsi az alkoholba menekült az első perctől fogva, gyermekei, akik már 16. és 18 évesek voltak nem fogták föl mekkora valójában a baj. Pedig a szavak, a leletek, a látványosan leépülő édesanyjuk nem hazudtak. Az első két hónapban nem foglalkoztak a beteg, haldokló „emberrel”… Nem nyújtottak segítő kezet annak a nőnek, akinek az életüket köszönhették.

…De… a mi „remek barátnőnk”… ott volt. Mindig ott volt, ahol szükség volt rá.
Ő ott volt, ahol csak segítséget tudott nyújtani. Ez a pár hónap egy rémséges háborúnak volt nevezhető, melyben szegény Margit nem győzhetett, de keményen felvette a harcot. Nem volt egyedül, mert Zsuzsi mindenben segítette. A gyest töltötte a harmadik kis Gézengúzzal otthon. Ő volt az, aki tanúbizonyságot nyújtott abból, hogy milyen nagyszerű anya, feleség… és „Barát”
Egy olyan ember Ő, aki soha nem kért, csak adott… az Ő szerető keze mindig ott simogatott, ahol szükség volt erre.
Most Margónak volt nagyon-nagy szüksége rá.
A vártnál hamarabb bekövetkezett a szörnyű időszak. A mi kis betegünk állapota gyorsan romlott. A rák úgy eluralkodott rajta, hogy már a fájdalmak mellett a szeme-világát is elveszítette.
A lakásban egyedül már egy percet sem maradhatott. Az orvos teljes felügyeletet javasolt.
…Én is mentem mikor csak az időm engedte, segítettem, amiben csak tudtam, de látván a hatalmas nagy kínokat az arcán, az utolsó két hétben nem tudtam olyan sűrűn látogatni.
…de Ő, Zsuzsi barátnőnk, minden nap 3-4 alkalommal ment. Ebédet vitt a gyerekeknek, Józsinak, és eljött az idő, elbeszélgetett a családdal keményen… és erre volt szükség, mert végre bevallották és elfogadták a tényt, amit eddig a pillanatig nem mertek elhinni.
‘Az Édesanyjuk meg fog halni.’
Zsuzsi mindent megtett, amit csak ember az emberért megtehet.
Nagyon jó hatással volt a betegre. Láthatóan mellette érezte a legnyugodtabban magát, még akkor is mikor őrjítő fájdalmak kínozták.
…Zsuzsi volt az egyetlen ember, akitől az utolsó időkben elfogadta az ételt.
Azt az ételt, amit saját kezével készített, pépesre főzte, mert már a mi kis lesoványodott betegünk leépült szervezete, mást nem fogadott be. Eljött az – az idő, mikor már az sem maradt benn a gyomrában szegénynek.

…Volt, hogy olyankor léptem be a szobába, mikor fogták egymás kezét, és sírtak.
…Volt pillanat mikor csókolgatta Zsuzsikánk a szegény barátnőnk homlokát, és könyörgött neki:
– Enned kell drága barátnőm, mert ettől erősödnél meg!!… hát még tőlem sem fogadod el?
Szegény Margit már ezeket a szavakat csak hallotta, de nem értette. Már sajnos nem érzékelte a külső világ minden egyes történését… mint egy újszülött babát, úgy etette, mosdatta és pelenkázta, ezt is hatalmas erővel, szeretettel és nagy-nagy alázattal tette.

…De az egyik borongós tavaszvégi napon, sokan megéreztük a bajt… és ott voltunk.
A szobát beszőtte a néma csend, a fájdalom, a várakozás… Csak a beteg hörgő hangja ivódott bele a némaságba.
Mintha örült volna valaminek… talán az ottlétünknek, hogy együtt vagyunk, a család, a barátok egy része, és persze az ő „segítő SZENTJE”, Zsuzsika.
Volt, aki fel-alá sétálgatott… volt, aki hang nélkül potyogtatta a könnyeit.
Volt, aki csak merengve nézett az ablakon ki a semmibe.
Volt, aki szeretettel nézte a beteget és az ágya szélén ülő beteg ápolót, és titkon azt kérte, ha ő is beteg lesz, Zsuzsi legyen mellette.
Beszélni nem volt kedve senkinek.
…Zsuzsi éppen simogatta Margó kezét mikor az hatalmas erővel kapaszkodott belé, és fel akart ülni… de nem tudott már.
Már nem tudott… megállt az a szív, amely 4 egész hónapon keresztül hagyta szenvedni ezt az ártatlan, jóravaló kis asszonykát.
Már nem küzdött… feladta… megszabadult a gyötrelmektől… a fájdalmaktól… a megalázó betegségtől.
Ekkor Zsuzsika mérgesen ordítva ölelte át.
– NEEM!… NEEM!!!… ezt nem teheted velem! Nem hagyhatod itt a legjobb barátnődet!!!
…Zsuzsit ekkor láttuk először összetörve, de el kellet fogadnia a tényt.
…hogy a mi betegünknek végre már nem fáj semmije,
…hogy már nem kell félnie senkitől és semmitől.
…hogy neki van most a világon a legjobb helye, mert, ahogy megállt a szíve, egy olyan fénybe került, ahol mindenki egyforma, ahol nincsenek fájdalmak… s ahol még találkozunk vele.
Én éreztem, hogy a lelke még nem ment el, mert megérintette arcomat… és mint utólag beszélgettünk egymással nem csak az enyémet.

Az igazi barátság… nem a 12 ember között volt. Rájöttem arra, hogy Zsuzsi és Margó között szétválaszthatatlan szeretet, és önzetlen BARÁTSÁG uralkodott. Bár elveszítettük Margitot, de tudjuk ha valamelyikünk is bajba kerülne „Ő” ott lenne, és ott is lesz.

Írta: Nagy Rozália