Éjszakai kaland


Abban a pillanatban tudta, valami gond van, ahogy kiszállt az autóból és a zsebébe süllyesztette a kulcsokat. Olyan sötét volt, hogy alig látott valamit, azonban valahogy akkor is ott lebegett a levegőben a veszély szaga. Craig lopva az órájára pillantott, majd sóhajtott, ahogy megvakarta a fejét: lassú, bizonytalan léptekkel elindult a lakása felé: a fű ugyan tompította lépéseinek hangját, ő mégis úgy érezte, mintha hangosan dübörögve rohanna végig a kerten. Megállt a lakás előtti, apró lépcsőnél, majd hitetlenkedve pislogott néhányat: az ajtó félig leszakadt a zsanérról, ahogy valószínűleg hatalmas erővel belerúgtak, és most megtépázottan, helyéről kibillenve lógott. Craig érezte, ahogy ösztönösen is felgyorsul a szívverése, ahogy az adrenalin szintje azonnal emelkedni kezdett. A rohadt életbe! Kiraboltak!
Egyetlen gyors ugrással átszökkent a lépcső három fokán, majd gondolkodás nélkül az előszobába rontott. A kabátokat egytől egyik leemelték helyükről, kiforgatták a zsebeik, valami éles tárggyal felhasították a bélésük, majd ledobták őket a földre. Craig csodálkozva hajolt le, hogy szemügyre vegye az egyik bőrdzsekijét, aminek az oldalán egy széles vágás húzódott, aztán megadóan a földre dobta. Tekintete akaratlanul is az előtte elhelyezkedő ebédlőre tévedt: bár teljesen sötét volt és sehol sem égtek a lámpák a lakásban, így is meg tudta állapítani, hogy baj van: az edények szilánkjai kísértetiesen megcsillantak az ablakon át kintről beszűrődő fénynek köszönhetően: Craig lassan kezdte úgy érezni, ezúttal többről van szó, mint egy egyszerű kis rablásról. A francba! Az nem lehet…
Egy türelmetlen mozdulattal félrerúgott egy kabátot az útjából, majd az ebédlőbe lépett. A függönyöket valósággal leszaggatták a karnisról, most mint tépett, sötét fátylak hevertek a padlón, nem messze az egykori porcelánkészlet maradványai mellett. A tálalószekrények fiókjait kirángatták, tartalmuk a padlóra öntötték, majd félredobták őket; a drága faanyag szilánkjai ropogtak Craig lába alatt, ahogy a vitrinhez lépett, aminek összezúzták az üvegét. A számtalan mögötte tárolt, drága alkohol palackját összetörték, egy seszínű, különös illatú paca jelezte az ital útját, ahogy az végigfolyt a bútorokon, majd a padló felé közeledve eltűnt valahol. Akárki is tette ezt, gondoskodott róla, hogy semmi ne maradjon épen, futott át a férfi agyán, ahogy távozott a romos ebédlőből, majd a nagyszobába sétált. Már nem is igazán érte váratlanul a siralmas látvány, amit a helyiség nyújtott: a bútorokat ugyanúgy tönkretette valaki, a párnákat kidobálták a fotelekből, végighasították az ülőalkalmatosságok szöveteit, a dohányzóasztalt nagy erővel felborították, aminek következtében kitört az egyik lába. A tévét leborították az állványáról, aminek ajtaja szintén nyitva állt: a DVD-ket valaki kiszedte a helyéről, aztán a közelben szétdobálta a lemezeket, amelyek kissé földöntúli látványt nyújtottak, ahogy megtört rajtuk a fény. Craig éppen elindult volna feléjük, mikor hirtelen összerezzent: hirtelen az az érzése támadt, hogy nincs egyedül… hogy valaki figyeli. Megpördült a tengelye körül, ahogy az ajtó halkan becsukódott mögötte, ő pedig észrevett egy magas, szikár alakot keresztbefűzött karokkal álldogálni a fal mellett.
– Ki maga? – kérdezte csodálkozva.
– Azt hiszem, azt most igazán nem fontos tudnia – búgta egy sejtelmes női hang, majd tulajdonosa kilépett az árnyékból és hűvösen Craigre mosolygott: vállig érő, enyhén hullámos, mélybarna haja volt, titokzatosan csillogó, mandulavágású zöld szeme, kissé kreol bőre, vékony, ám szokatlan csábos ajkai. – Már vártam magát.
– Azt látom – morogta a férfi dühödten. – Mi a fene folyik itt? Miért dúlta fel a házam?
– Erre minden bizonnyal maga is tudja a választ – felelte a nő, ahogy közelebb lépett a férfihez: volt kisugárzásában valami szemtelenül magabiztos, valami felháborítóan higgadt, ahogy végigsimított a haján. Arca teljesen kifejezéstelen volt, elrejtve, bármit is érzett most, ám Craig megpillantotta a fegyvert a nő oldalán, és biztos volt benne, ha arra kerülne sor, akkor a nő nem ijedne meg a használatától. – Csak adja ide nekem, én pedig kisétálok az ajtón, mintha mi sem történt volna.
– Miről beszél? – érdeklődött gyanakodva; kíváncsisága hamar felülkerekedett felháborodásán, látva, mit műveltek a házával.
– Ne játsszuk ezt el. Láthatja, én igazán mindent megtettem, hogy megtaláljam, de maga sajnos túl ügyesnek bizonyult, és egyedül nem voltam képes kikutatni. Ha nem ellenkezik, én nem fogom bántani.
– Fogalmam sincs róla, miről beszél. – Craig kezdett egyre jobban kijönni a sodrából, ahogy a nőre pillantott, akinek kifürkészhetetlen félmosolya árulkodott arról, egy szót sem hisz abból, amivel a férfi próbálja meggyőzni. – Beszéljen világosan.
A nő sóhajtott, ahogy megrázta a fejét.
– Ha ez kell, felfrissítem a memóriáját… Egy papírt keresünk, egy ősrégi, kifakult papírt… Az ötvenes években adták ki a Szovjetunió területén…
– Most már tudom, miről beszél – hazudta Craig, bár valójában fogalma sem volt róla, mit követelnek tőle, ám mindenáron meg akart szabadulni a nőtől. Intett neki, mire a nő biccentett: mindketten a szoba egyetlen épen maradt berendezési tárgyához, egy antik komódhoz sétáltak: a férfi szándékosan úgy helyezkedett, hogy a hátával teljes egészében eltakarja, mit is csinál: egyik karjával kihúzta a legfelső fiókot, még a másikkal megragadta a bútor tetején lévő fém gyertyatartót. A következő pillanatban sarkon fordult és támadásba lendült a nő ellen, aki elhajolt ugyan az utolsó pillanatban, de a gyertyát tartó éles tüskék még így is végigkarcolták a bőrét a tarkóján. A nő fájdalmasan felszisszent, ám amikor Craig el akart ugrani, megragadta a karját: Craig minden erejét összeszedte, hogy szabadulni tudjon, így egy szerencsétlen mozdulatnak köszönhetően mindketten a padlón landoltak. A nő lihegve a férfi felé térdepelt, kezével a földnek szegezve a férfit.
– Maga aztán igazán nem adja fel… – mondta, majd elmosolyodott. – Igazán kitartó… Ügyes próbálkozás, még engem is meglepett. De már rájöhetett volna, így nem halad semmire. – Craig észrevette, ahogy a vér vékony sávban csordogálni kezd a nő nyakán, majd vállán. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy odanyúljon és letörölje, de végül türtőztette magát. – Hagyjuk ezt abba, és ne nehezítse meg egyikünk helyzetét sem: mondja el szépen, hol a papír.
– Nem tudom… – nyögte Craig megadóan. – Higgye már el, hogy nem tudom…
A nő közelebb hajolt a férfihez, majd felvonta a szemöldökét.
– Ez nem mesedélután – súgta. – A papírt akarom… most. Adja ide, vagy legalább mondja el, hol találom meg. Megvannak a módszereim, hogy kiszedjem magából, de jobb szeretném, ha inkább önként fedné fel.
– Én nem… – kezdte Craig, ám nem tudta befejezni a mondatát, ahogy a nő ajkai szorosan az övének préselődtek. Hirtelen azt sem tudta, mi történik, ahogy a nő nyelvével mélyen a szájába hatolt, szinte lélegezni sem hagyva. A férfi kiszabadította az egyik karját, amelyet most végighúzott a nő hátán, aki csókja egyre hevesebb és hevesebb lett Craig minden mozdulatával…
Ám a csók olyan véget is ért, mint ahogy elkezdődött. A nő elhúzta magát és kacéran a meglepett férfira mosolygott.
– Árulja csak el nekem, hol találom ezt a papírt.
– De ha egyszer nem… – ismételten egy, még az előzőnél is szenvedélyesebb csókba fúlt Craig mondata, ahogy a nő újra az ajkainak nyomta az ajkait, miközben ujjaival fürgén kigombolta a férfi ingét: Craig felnyögött, ahogy a nő végigfuttatta ujjait a mellkasán, majd megállt a férfi övénél…
– Kérem a papírt – jelentette ki újra.
Craig hamar rájött, mi volt a nő játékának a célja: úgy érezte, mindjárt szétrobban a vágytól és bármit megtenne azért, hogy a nő az övé legyen, aki azonban lassan várakozott a válaszára, ujjaival szórakozottan érintve a férfi testének érzékenyebb pontjait.
– Én nem…
– Nehezebb megtörni az akaratát, mint hittem – búgta a nő, ahogy letolta az inget a férfi válláról, lábaival gátolva Craiget abban, hogy felegyenesedjen. Mutatóujját finoman a férfi szája elé helyezte, ahogy lehajtotta a fejét és ajkaival megérintette a férfi mellbimbóját, aki felsóhajtott és megpróbálta megragadni a nő karját, hogy visszarántsa, a nő azonban elhúzódott, ahogy ajkait végigcsúsztatta Craig izmos testén, érezve, ahogy a férfinek szinte minden izma egyszerre feszül meg, amelyeket fokozatosan bejárt. Ahogy elért Craig csípőjéhez, kioldotta az övét, kirántotta a helyéből és egy türelmetlen mozdulattal oldalra dobta, majd kizipzározta a nadrágját.
– Hol a papír? – lehelte.
– Már mondtam, hogy fogalmam sincs ról… – Craig mondata egy hosszú nyögésbe fúlt, ahogy a nő lerángatta róla farmerját, majd kezét az alsónadrágjába csúsztatta: azt is lassan lehúzta róla, aztán a férfi csípőjéhez hajolt…

– Drágám, ébredj!
Craignek valósággal felpattantak a szemhéjai, de ezt szinte azonnal meg is bánta, ahogy a hirtelen fény bántani kezdte a szemeit. Megrázta a fejét, ahogy oldalra fordult, és észrevette felesége, Eve mosolygó arcát maga mellett az ágyban. A férfi úgy zihált, mintha kilométereket futott volna, ám amikor Eve vetett rá egy aggódó pillantást, finoman végigsimított az arcán.
– Minden rendben? – érdeklődött Eve, mire a férfi bólintott.
– Persze… – legyintett, miközben próbálta összeszedni a gondolatait, és a jelenre koncentrálni, miközben lopva körülpillantott, de minden szép rendben volt elrendezve körülötte. Sehol egy feldöntött bútor, se törött üvegek… Akkor alighanem álmodtam az egészet… Kár, futott át kajánul a fején, majd ásított. – Mennyi az idő?
– Fél nyolc, úgyhogy ideje, hogy felkelj, ha nem akarsz elkésni a munkából. Készítettem néhány szendvicset és a tea is kész lesz, mire felöltözöl, úgyhogy csipkedd magad. – Eve nyomott egy gyors csókot férje szájára, majd felállt az ágyról, sarkon fordult és kisétált a szobától. Craig visszahanyatlott a párnákra, rövid ideig a plafont bámulta, majd megrázta a fejét, felállt és a ruhásszekrényéhez ment: kapkodva magára rántott egy inget és egy nadrágot, a karjával megfésülte a haját, majd követte feleségét.
Minél inkább távolodott a hálószobától, annál kevésbé volt képes józanul gondolkodni, az agy mindig máshol járt. Amikor majdnem leöntötte magát a teával, mert oda sem figyelve rosszul fogta meg a bögrét, lemondott arról, hogy megreggelizzen: elbúcsúzott a feleségétől, felkapta az autójának kulcsát, majd kisétált. Szórakozottan kitolatott a garázsból, majd még a lehúzott ablakon kiintegetett Eve-nek. Mire beért a munkahelyére, már nagyjából sikerült magához térnie: megragadta aktatáskáját, ahogy felsétált az épületbe, biccentett a portásnak, majd mint már annyiszor, végigjárta az ismerős folyosókat, amíg el nem ért az irodájába.
Alig helyezkedett el kényelmesen, az ajtó halkan kinyílt: Craig felkapta a fejét, ahogy belépett főnöke egy különösen vonzó nő kíséretében: az idegen halványkék kosztümöt viselt, vállig érő, enyhén hullámos, mélybarna haja volt, kissé kreol bőre és élénken csillogó sötétzöld szeme. Nem lehet… Craig csodálkozva pattant fel a székéből és sietett főnökéhez.
– Segíthetek valamiben?
– Craig, szeretném neked is bemutatni az osztály új titkárnőjét – felelte főnöke, mire Craig bénultan bólintott: ahogy a nő kinyújtotta a karját, keze fogtak.
– Madison Delaney – mutatkozott be a nő sejtelmes mosollyal az arcán. – Örvendek a találkozásnak.
– Craig Heaves – felelte a férfi. – Szintúgy. – jobban szemügyre vette Madisont. – Elnézést, de nem találkoztunk mi már valahol?
Madison mosolya ha lehet, még sejtelmesebbé vált.
– Sajnálom, de nem hiszem.
– Azt hiszem, ezt a kérdést még lesz időtök később is megtárgyalni – jelentette ki Craig főnöke. – Most azonban ha nem haragszol, Madisont még el kell látnom a szükséges instrukciókkal…
– Hogyne, hogyne… – bólintott Craig szórakozottan, továbbra is a nőt figyelve, nem tudva szabadulni attól az érzéstől, hogy mintha már látta volna őt valahol… Abban az álomban! Ostobaság… legyintett. Megint csak a képzeled játszik veled… Vállat vont, ahogy főnöke és Madison hátat fordítottak neki, miközben távoztak: a nő, mielőtt kilépett volna, még egyszer kihívóan hátrapillantott egy férfire: egy pillanatra oldalra libbent a haja, felfedve egy hosszú, vékony, friss sebet a tarkója mentén.
Craig érezte, hogy szédülni kezd, ahogy elindult a nő felé, Madison azonban felvonta a szemöldökét: a mutatóujját az ajkai elő helyezte, ahogy távoztában behúzta az ajtót maga mögött.

Írta: Franczel Annamria

“Éjszakai kaland” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. [b][color=#cc3366][center][u]Kedves Annamária ![/u][/center]

    Én is izgalmak közepette olvastam el jól és szépen megírt rémtörténetedet. álmodat, vagy a valóságot, ma már nem derül ki soha.
    Igazi drámai pillanatok szemtanúi lehettünk, mert szépen felépített írásod egyben nagyon látványossá és átérezhetővé is kerekedett !

    [u]Üdvözlettel ![/u]

    – keni -[/color][/b]

  2. Kedves Annamária!
    Ragyogóan megírt kis történet a végén egy frappáns csattanóval.(egy-két elütés maradt benne, biztos Te is észrevetted már)
    Üdvözlettel:Zsike

Szólj hozzá!