Joó Brigitta – Behavazott virágok

Joó Brigitta

Behavazott virágok

Melange készítése közben, ahogyan a tejhabot rétegelve csíkozom a mézre, gondolataim Szabolcson járnak. Vártam már ezt a napot. Két hét után ismét tudunk találkozni. Egy éve harcol szerelmünk a távolságért, akárcsak a szorgos méhek a mézért. Mindent megteszünk, hogy leküzdjük a kilométereket.
Tálcára helyezem a dzsezva-t, amiben az igazán tökéletes török kávé rejlik. Melléjük teszek egy-egy pohár vizet és kekszet. A vendégek szemmel láthatólag elégedettek. Fizetésnél dicsérő szavakkal illetnek. Budapest egyik legnívósabb kávéházában, immáron húsz éve kávépincérként dolgozom. A mostani divatos nevén Baristaként. Szabolcs, születése óta Esztergomban él. Szép város, bár udvarlóm többször landol az én ágyamban, mint én a sajátjában. Mellette szól, hogy télen nem vezetek autót, garázsban telel a Volkswagen bogár.
Szünetemben kiülök ebédelni a teraszra. Élvezem a tavaszi szellőt, s közben nézem, ahogyan a hajók keringőznek a Dunán. Vetek egy pillantást a telefonomra, hátha üzent a lovag.
– Sára, ne indulj el! Itt már szakad a hó – szerelmed Szabi.
– Biztosan viccel. Hogyan havazna március tizenegyedikén?! Válaszra sem méltatom. Inkább folytatom a műszakom. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, amit írt. Azt hittem a hosszú hétvégét gyűrt lepedők közt töltjük. Gondolataim össze-vissza cikáznak. Jól lerázott.
Szeretett törzsvendégünk, Pista bácsi ismételten meglátogat minket. Az első ablak előtti asztalnál foglal helyet. Lehörpinti nálunk az ebéd utáni erős eszpresszóját, majd egy-két mondatot váltunk egymással. Ez már egyfajta rituálé.
– Jó napot Pista bácsi!
– Jó napot Sárika!
– Képzelje! Ilyet még életemben nem pipáltam. Idejövet csiripel a feketerigó, előbújnak a kora tavaszi virágok és közben szállingózik a hó. Biztosan a globális felmelegedésnek van köze hozzá. Megváltoztatja az időjárást.
– Pista bácsi, harminc perce voltam kint, semmi jel nem utalt a hidegebb évszakra.
Miután elhúztam a függönyt, elém tárult a nem várt havazás látványa. Szegény Szabolcs, miket összekombináltam magamban, pedig csak jót akart. Csodás! A mobiltelefonom lemerült. Este hétkor végzek még mindig esik. A bokáig érő hóban elindultam bőrkabátban és sportcipőben az autómhoz.
Miután elfordítom a slusszkulcsot, elkezd berregni a négykerekű motorja. Ösztönlényként indulok el szerelmemhez, Szabolcshoz. Nehezen látok ki a szélvédőn. A rádióban bemondták, egész Magyarországon ez a helyzet. Lehetőleg mindenki maradjon otthon. Engem fűt az érzelem. Várom, hogy odaérjek és szorosan magamhoz öleljem. Fáradt vagyok a munka után, néha elbóbiskolok a kormánynál. Bár próbálom nyitva tartani a szemem, amíg rám nem dudál a szembejövő autó, de már mindhiába.
Szemhéjamat kinyitom, csak a hófehér kórterem fogad. Próbálom megérteni mi történt velem. A jobb kezem gipszben, homlokomon kötszer, bal lábamon zúzódások. Az orvos belép hozzám kontrollra.
– Mi történt velem doktor úr?
– A szembejövő autóval összeütközött.
– Mi lett a másik sofőrrel?
– Ő nem volt ilyen szerencsés. A gerince megsérült.
– Mit tettem?! Hogy hívják?
– Nagy Szabolcs – válaszol az orvos.
– Az nem lehet, itt valami tévedés lesz. Muszáj látnom.
Hányas kórteremben van? – kérdezem a dokit.
– Huszonötös szoba.
A nővér segítségével átandalgok a betegszobába. A látványtól fájdalmamban üvölteni tudnék, de most a körülményeket tekintve nekem kell erősnek maradnom. Leülök az ágya mellé, s bal kezemmel megfogom az övét. Felébred.
– Miért indultál el a hóban? – kérdezi Szabolcs.
– Miattad – feleltem.
– Sosem vezetsz télen, ezért elindultam hozzád Esztergomból, Budapestre.
– Eddig bírtam. Elhatalmasodnak rajtam az érzelmek. Kínok között csak sírni tudok.
Felriadok! Szabolcs mellettem horkol. Balkezem gyűrűsujján jegygyűrű. Ez csak egy lidérces rémálom volt.