Álom – KILENCEDIK TÖRTÉNET

Összes megtekintés: 684 


Irén fáradtan rogyott le ágyára. Reggeltől nem volt megállása, még rendesen leülni és enni sem volt ideje, nemhogy pihenni. Kapkodva bekapott ugyan pár falatot dél körül, de arra sem nagyon emlékezett hogy mit.
Édesanyjával délelőtt orvosnál jártak, Már két-három éve tartott a betegsége, de eddig semmi nem segített. Nem tudták mi okozza a gyengeséget, a rosszulléteket. Ahogy a gyerekek megjöttek az iskolából, beindult az élet. Leckék, beszámolók… Mindenki mindent egyszerre mondana, ő gyengéden mosolyog, mond pár bátorító szót s amikor elcsitulnak, végre magába mélyed. …majd újra kérdések özöne. Mindenki éhen akar halni, senki nem talál semmit, és természetesen mindenki mindent azonnal szeretne. Fáradtan, reménykedve néz az órára. Még csak hat óra múlt. Hol van még az este?! Néha csak automatikusan válaszolt a kérdésekre, mert fejében a számlák és a határidők fergetege tombolt, miközben a kikönyörgött süteményt állította össze. Szeretett sütni, mert tudta azzal örömöt szerez. Hál’ Istennek tudott is, így megmenekült sok fölösleges vacak megvásárlásától amit a szupermarketek kínáltak. Imádta a gyermekeit. Csak nekik, értük élt. Felmentve férjét nap mint nap minden, szinte minden munka és feladat alól.
Eljött az este. Kilenc óra. Végre lerogyhatott az ágya szélére. Hihetetlen, hogy ilyen korán. Szeme lassan lecsukódott, és már alig érzékelte teste fizikai valóját, mire feje a párnára ért már aludt is, mély álomba szenderülve…
…borzalmas ez a zaj. Egy kikövezett úton futott. Körülötte fák, mögötte dühös csapat rohant. Kapkodta lábait ahogy csak bírta, bár érezte ereje végét járja. Mellette egy férfi. Ismerős, de a sötétben nehezen tudta kivenni annak vonásait. Az ránézett, szemében rémület, félelem, bocsánatkérés.
Hosszú barna szoknyája zavarta a futásban, ezért felemelte, de ez sem segített. A rohanástól kimelegedett, ennek ellenére egész testét rázta a hideg. Szinte érezte tarkóján üldözői leheletét. Egyszerre egy hatalmas ütés érte a hátát, és a földre rogyott. Hiába a fájdalmas könyörgés szemében, a csürhéből legelsőnek odaérő férfit, aki éppen hatalmas bottal újra lesújtott rá, ez egyáltalán nem hatotta meg. Pár percig még érezte a fájdalmat, de egy lehetetlennek tűnő szorítás után elillant minden kín, végtelen üresség és sötétség kerítette hatalmába.
Kis szobában tért magához. Apja hajolt fölé, és mintha szeméből szánalmat, megbánást olvasott volna ki. Teste összes porcikája sajgott, mellkasa égett, agya megadóan engedte át az irányítást érzékeinek. Kábultan próbálta összeszedni gondolatait, de emlékezete most megcsalta, azt sem tudta hol van, és milyen nap van. Apja morgott valami olyasmit, hogy: – Na, felébredtél végre?- és csoszogva kiment a szobából.
Ájult álomba menekült. Később kakaskukorékolásra ébredt, és bénultan vette tudomásul, hogy egyik sebe fájdalma sem tompult. Szétnézett a szobában, azt sem tudta hirtelen, hogy hol van. Ismerősek a bútorok, de olyan zavaros minden…
Aprócska ágyat vett észre az övé mellet. Üresen állt, csak egy kis takaró volt hanyagul ledobva rá. Pengeként hatolt agyába a felismerés. Eltűnt a kisfia. Megpróbált felállni. Minden porcikája sajgott, a fájdalom többször visszakényszerítette az ágyra, de tudta, nem vesztegetheti idejét, indulnia kell megkeresni a gyermeket. Szerelmét hagyta elüldözni, de a fiát megvédi, ha kell az élete árán is.

Felkelt az ágyból, magára kapott pár meleg holmit, aztán óvatosan kimerészkedett a házból. A nap fénye hunyorgásra kényszerítette. Meglepődve szemlélte magát a világosban. Nem számít, mi van rajta, hogy néz ki. A csípős hidegtől feje még jobban megfájdult. Agya vadul lüktetett, nem tudta mit tegyen, merre induljon, hogy fiát megtalálja. Az udvarból kiérve ismerős utat látott maga előtt. A furcsa érzés ami ébredéskor lett rajta úrrá még mindig nyomasztotta, de indulnia kell, ez az egyetlen esélye. Nem tudta hová tart csak vitték a lábai. Valami belülről hajtotta. Biztos a veréstől érzi magát ilyen furcsán. Bukdácsolva tette meg a pár kilométert, de lassan csak odaért a szomszéd faluhoz. Képtelen volt gondolkodni, azt sem tudta mit keres itt, ki lakik itt. Kopott kis házat pillantott meg maga előtt. Bátortalanul megveregette az ajtót, miközben idegesen toporgott.
A résnyire nyitott ajtón egy idősebb asszony kukucskált ki. Valahonnan ismerősnek tűnt. A lány kicsit elszégyellte magát, ezért valami bocsánatfélét motyorgott az orra alatt. A nő szemében egy pillanatra mintha félelem csillant volna meg, de aztán megértő pillantással beljebb invitálta.
A lány ahogy belépett, a látványtól szinte megbénult. Egy aprócska ágyban ott feküdt gyermeke. Úgy érezte, szíve kiugrik izgalmában. Odarohant és ki akarta venni az apróságot az ágyból, de látva, hogy milyen édesen alszik, inkább nem vette fel. Nem szerette volna megzavarni az álmát. Azt a békét ismerte fel az alvó pici arcán, amire ő is mindig vágyott, és amit mindig is szeretett volna megadni neki…
Agya vadul kavargott, majd szeme találkozott az öregasszonyéval. Könyörgést olvasott ki belőle. Nem tudta mit tegyen. Tekintete hol a csecsemőn, hol az asszonyon időzött, és lassan rádöbbent az igazságra. Apja eladta gyermekét. Hogy tehette ezt? Eszébe jutott, ahogy előző éjjel szerelmével menekült a kocsmában toborzott részeg csürhe elől. Apja verbuválta őket, hogy elkergessék azt a szerencsétlen fiút, a kicsi apját. Ha az öreg ivott, nem ismert lehetetlent. Erősnek, és mindenhatónak képzelte magát, aki irányíthatja mások sorsát. Édes Istenem, mit tettek vele? Elüldözték az egyetlen embert aki őszintén szerette őt. Az apja képes volt eladni a gyermekét. Hogy vetemedhet valaki ilyesmire? Tönkre tette az egész életét.
Sírva rohant ki a házból, és a földre rogyva végre utat engedett könnyeinek és kétségbeesett sikolyának, megadva magát a végtelen fájdalomnak. Elkeseredetten üvöltött, szeretett volna meghalni ott, abban a pillanatban.
Az asszony az ajtóból nézte egy darabig. Sajnálta ugyan de úgy döntött, hogy inkább bemegy. Ő nem tehet semmiről. Neki azt mondták a lány tud a dologról, és beleegyezett abba, hogy eladják neki a gyereket. Igazából hálásnak kellene lenniük, hogy felneveli ezt a fattyút. Legbelül tudta, hogy nem jó, amit tett, de egész életében gyermekre vágyott, amit a jó Isten nem adott meg neki. Most itt ez a kis poronty, talán megédesíti majd hátralévő életét.
A lány szíve sajgott, agya zakatolt, de próbálta logikusan végiggondolni, hogy a kicsinek mi a legjobb. Nem volt biztos abban, hogy otthon meg tudja őt védeni. Mi lesz ha az apja egyszer részegen nem tudja türtőztetni magát és bivalyerejével megüti a gyereket… Erre gondolni sem akart. Vagy menekül a gyerekkel egész életében, vagy itt hagyja ennek az asszonynak. A szíve ettől a felismeréstől úgy elszorult, hogy azt hitte ott hal meg. Lelkének kínja most felülmúlta testének összes addigi fájdalmát.
Szinte bénultan indult hazafelé. Lábai vitték ugyan, de ő nem érzékelt semmit maga körül. Nem tudta egy perc, egy óra, vagy egy nap telt el amióta elindult. Már nem is érdekelte.
Semmi nem érdekelte. Legszívesebben lerogyott volna ott azon a helyen ahol van, és nem kelt volna fel soha többé. …soha, soha többé.
Egy mondat lüktetett csak az agyában: -Meg akarok halni! Istenem! Meg akarok halni!

Otthon az apja a kapuban várta. Nem szóltak egymáshoz. A lány bement a házba. Már nem haragudott rá. Igazából nem is érzett semmit. Most inkább szánta az apját. Az a tekintetével követte, amíg el nem tűnt a szeme elől, majd magát kicsit elszégyellve megfordult, és a kocsmába indult. Ott a barátai majd megerősítik abban, hogy jót tett, amikor unokáját eladta száz pengőért. Annak az özvegyasszonynak van annyi pénze, hogy a gyereket felnevelje. Lányáról a szégyent lemosni ugyan nem tudja, de egyszer majd elfelejtik ezt is a faluban, és valaki elveszi. A gyerek akadályozná őket mindenben, és csak baja lenne vele. Az az ágrólszakadt szerencsétlen flótás remélhetőleg soha többé nem merészkedik ide. Mit képzelt magáról? Pont egy ilyen csórónak tartogatta eddig a lányát? Feltéve persze, hogy túlélte a tegnapi verést. Amikor felidézte az éjjeli kis kalandot, hangosan felröhögött. Végre kiadhatta magából az összes dühét.
A lányát azóta nem verte meg mióta az, egy ütlegelés alkalmával szembeszállt vele. Akkor is részegen ment haza, és nem volt meleg vacsora az asztalon, gondolta jól elnáspángolja a büdös kölkét. Irén kiszaladt az udvarra, és a kerítéshez támasztott gereblyével fenyegette meg. Azt mondta, megöli, ha közelebb merészkedik. A saját apját! Mi lesz ebből a világból, ha már a gyerek is az apja ellen fordulhat! Morogva ment a kocsmáig, ott berúgta maga előtt az ajtót, és amikor belépett, az ismerős szag és a füst egy pillanat alatt elfeledtették vele az összes ostoba gondolatát. A barátai dülöngélve fordultak felé, és borgőzös örömkiáltással üdvözölték. Tudták, hogy most jó sok pénze van, így jó esély ígérkezett pár pohár potya piára.

A lány nem tudott másra gondolni, csak az édes kicsi fiára, puha kezecskéjére, ragyogó, mosolygó szemeire. De se ereje, se bátorsága nem volt, hogy visszaszerezze.
A veréstől a válla még mindig iszonyatosan fájt. Valószínűleg eltört azon a kegyetlen éjszakán, és nem jól forrt össze, de mi volt ez lelke végtelen, szűnni nem akaró fájdalmához képest.
Az apja szerette volna ha idővel férjhez megy. Akadt is egy kérő. Az öreg egyik ivócimborája volt az, jó húsz évvel öregebb Irénnél. De végül nem volt szükség válaszadásra. A lány szép lassan emésztette magát s egy nap, mikor nem volt reggeli az asztalon a megszokott időben, és emiatt apja dühösen rontott be a szobába, már hiába kiabált és rángatta az ágyban fekvő lányt, az nem kelt fel reggelit készíteni soha többé. Szép csendben meghalt.

Fura, ismerős, kicsit éles dallam hozta most az ébredést, és Irén félelemmel szemében nézett szét maga körül. Ma vajon mire ébred? Megdörzsölte szemét, és körbe nézett a szobában. Ismerősek a bútorok, az illatok, de megint nagyon furcsa érzése volt. Mikor szeme lánya alvó testén megállapodott, felismerés és megkönnyebbülés lett úrrá rajta. Végignézett magán, megtapogatta vállát, karját, nem érzett semmilyen fájdalmat.
-Édes Istenem, csak álom volt!- szaladt ki a száján, megkönnyebbült sóhajjal kisérve.
Vagy mégsem? Nyilallt belé a felismerés. Ahogy gondolatban eddigi életén végigszaladt, rengeteg ismerős dolgot fedezett fel. Választ kapott megannyi kérdésére, és a fura megérzésekre. Az élet most kéretlenül adta neki ezt az ajándékot. Agya vadul kombinált, magának is alig merte bevallani, az éjjel egyik előző életének egy rémes szakaszát élte át újra.
Megértette most végre, miért akar olyan görcsösen megfelelni mindenkinek, és miért vállal önként mindent magára szinte erején felül.
Be szeretne pótolni mindent, amit akkor nem tehetett meg, és kárpótolni azokat, akiknek nem adhatta meg a törődést és a szeretet. Bepótolni az összes elmaradt ölelést, kimondatlan szót, tettet ameddig csak lehet. Ebben az életben és a következőben…

VÉGE

Írta: Szála Gabriella

“Álom – KILENCEDIK TÖRTÉNET” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Tollforgató!

    Rendkívül jó ez a történet. Én el tudom hinni, hogy ha ilyeneket álmodunk, az lehet, hogy egy előző életünk (esetleg a jövő?) megtörtént esemnyei lehetnek.
    Ebben az esetben,inkább legyen a múltbéli, mint a jövő!
    A jövő legyen boldogabb, mint a jelen!

    üdv.:Torma Zsuzsanna
    🙂

Szólj hozzá!