Álom – TIZEDIK TÖRTÉNET

Összes megtekintés: 508 


A katedrálisban a hatalmas, ódon ingaóra koppanása jelzi az idő súlyát, szinte beleborzong a sziklába vájt épület, mely olyan, mint egy halálra fagyott álom. Kissé riadtan kukucskálok a rózsaablakon át a zord világra; mindaddig zárva találom, míg fel nem gyógyul mély sebeiből, hogy örömet szerezhessen végre mindannyiunknak.
Valami elbódít, gyengül a szívdobbanás, lecsukódik a borostyánszem, kialszik a fáradt fény, pihen a gondolat. Újra eljött az idő, elutazom, de hogy hova, nem tudhatom; csalogat a Hold, szárnyra kap a lendület, Álomországig repít. Újjászületek, ám nem hagynak egyedül. Valaki folyton üldöz. Talán egy éji angyal, egy tarka szárnyú pillangó, egy kihunyt csillag az égi óceánból? Titokzatos emberi alakban tűnik fel mindenütt. Nem tudom, mit csinál, hány éves, van-e férje, felesége, családja, miféle eszmék aggasztják, mitől retteg, szereti-e a szalonnás rántottát, tud-e szambát járni? Lépten-nyomon a gondjaiba botlom.
Bambán támasztja a kocsma pultját; hervadt vicceket mesél a park sakkasztala felett, nem lehet zavarni, hasztalan furdalja oldalamat a kíváncsiság. Sikít előttem a hullámvasúton; az antikvárium poros polcain turkál a zsinórral átkötött, foszladozó múlt, az elavult biedermeier erkölcsök között; a sétatéren gyűjtögeti a galamboknak kiszórt kenyérmorzsát; a lábamra lépve várja az utolsó villamost a kihalt peronon.
Már azon sem csodálkozom, ha valahol külföldön akad a nyomomra. Ott bolyong a párizsi Montmartre szűk sikátoraiban, szóba elegyedik a festőkkel, szorgos utat mutat nekik. Az Orléans-i szűz kihamvadt máglyája körül lófrál, ahol különös fesztivál zajlik: a tündöklő Nap narancsfényében inkvizítort akasztanak az eretnekek. Befészkeli magát az angolkertek, az éj-szülte virágok, a római szökőkutak, a sivatagi dűnék, az ősi görög templomok márványpillérei közé. Diskurál a dzsungel állataival, megsimogatja a csoki lányok hamvas arcát, magányosan tüntet a honi utcákon, kifacsart bibliai idézeteket firkál a makulátlan falakra.
Álomország csakúgy zúdítja ránk búját-baját. Mintha mind beköltöztünk volna egy, kinek-kinek sorsa szerint néhány évtizedre kibérelt, tágas lakásba, ám sehogyan sem tudjuk azt ízlésesen, élhetően berendezni. Hiába variáljuk a bútorok elhelyezését, és teszünk fel különféle tapétát, képeket a csupasz falakra, mindig elégedetlenek vagyunk az eredménnyel, sehogy sem lesz otthonos; elköltözünk, hátha a következő házban majd jól érezzük magunkat. Csakhogy lassan nem marad már számunkra hajlék, bekebelez a világ, ezért időnként boldogan cseréljük le a pökhendi háziurat, a mohó diktátort, úgy fest felesleges, mindig visszatér, akár a jövő kísértete.
A titokzatos üldöző tárt karokkal siet felém. Váratlanul leveti porruháját, kitárulkozik lénye: csontos, kemény vonalú arcél, vékony bajusz, ezüstös haj, a rávetődő fény megvilágítja mozdulatait, magányos tekintetéből a lassú öregedés varázsa, a vasárnap ünnepélyessége árad; életet lehel az őt körülvevő természetbe, mellette a júdeai véres keresztfa gyökeret ereszt, rügyek pattannak ki rajta. Hangja rekedtesen vibrál:
– A remete nem vonul el semmitől, a barlangom is e kerek földnek a része, ahol csend borul a tájra, ahol a völgyeket, folyókat elrejti a harmat, és a szél ölel át védelmezőn. Nem lehet a világtól elzárkózni, csupán mély álomba merülni.
A katedrális rózsaablakának zárja hirtelen felpattan; beáramlik a friss, tiszta levegő, és kiűzi a posványos esztendők áporodott szagát. Felpezsdül a vérem, erősödik a szívdobbanás, kinyílik a borostyánszem, pislákol a fény, és cikázik már ezernyi új gondolat.

Írta: Szántó László

Szólj hozzá!