Matiné

Céltalan lődörgésem során vetődtem ebbe az utcácskába, mely még nappal is mély kiábrándultságot sugallt. A jeges szél otrombán taszigált előre, kóválygó gyomorral, másnaposan róttam a métereket.
Az alacsony, lapos épület szolidan illeszkedett a lepusztult környezetbe. A koszos, repedezett ablakok, a piszkosszürke, málló vakolatú homlokzat, és a horpadt, rozsdás ereszcsatorna megadóan várták sorsuk beteljesedését. A foghíjas „Mozi” felirat erőtlenül küzdött, hogy felhívja magára a figyelmet, ám keserves tusája erőtlenül halt el a szerda délelőtti ürességben.
Kabátom kezdte megosztani nedves terhét az ingemmel, libabőrözve, tanácstalanul toporogtam. „A Suntis szörnyei”, előadás 10-kor- hirdette a vitrin. Gazdájával ellentétben a plakát újnak tűnt. Tucatnyi színben pompázó művészeti alkotás ötlött a szemembe, melyen fantázialények vívták elkeseredett harcukat.
Rajongója voltam a műfajnak, ezért gondolkodás nélkül vettem jegyet az automatánál.
A hatalmas termetű, szőrös lény artikulátlan hangok kíséretében rúgta be a papírvékony ajtót. A lány rémülten kapta falfehér arca elé a kezét. Sikolyra sem futotta erejéből, bénultan figyelte végzetét. A monstrum megállt, s érdeklődve vizsgálgatta áldozatát. Nyáltól lucskos pofáját önkéntelenül tátotta ki, sárga, odvas agyarai kerültek így napvilágra. Ormótlan mancsát szelíden nyújtotta az alélt szőkeség felé. A pillanatnyi gyengesége lett a veszte. A hölgy saját, gyönyörű arcbőrét ragadta meg, s egyetlen mozdulattal tépte le magáról. Kocsonyás szemű, pikkelyes fenevad kelt így életre, mely gondolkodás nélkül ugrott ellenfelének. A meglepetés döntőnek bizonyult a kérész életű küzdelemben.
A vérrel, belekkel szennyezett helyiség látványával ért véget a mozi.
Az a pár perc, amit elcsíptem, felvillanyozott. Sosem látott képkockák peregtek imént, s a hatásuk alatt maradva üldögéltem a sötétben. A téma és a korai vetítés félresikerült húzásnak bizonyult, hisz egyedül gubbasztottam a nézőtéren. A baljós csend pár pillanat múlva nyomasztani kezdett, s nem tudtam eldönteni, a vizes ruháimtól, vagy valami megmagyarázhatatlan, különös érzéstől rázott ki a hideg. Enyhén szédülve botorkáltam a bejárati ajtó felé. Semmi másra nem vágytam, csak forró fürdőre és egy jó alvásra. Az ajtót hiába rángattam, úgy látszik, bezárták. Kelletlenül fordultam vissza. Hamar megtaláltam az üres vetítő szobát. Se a világítás, se a fűtés nem működött. Talán jobb is így! Ki tudja, milyen borzalmakat rejtett a félhomály. Émelyítő, bűzös leheletet éreztem, mely mohó lihegéssel párosult. Az amúgy is háborgó gyomrom ezt az inzultust már nehezen viselte. Öklendezve menekültem kifelé. Szerencsémre a hátsó kijáratba botlottam, mely szófogadóan engedett tolakodásomnak. Ám alig csukódott be mögöttem, tompa puffanás rázta meg.
Ismeretlen támadóm többször nem kísérletezett, dolga végezetlenül maradt a túloldalon.
A nagy igyekezetben ráharaptam a nyelvemre, zihálva töröltem le a vért a szám sarkából.
Kezdtem megnyugodni. A késő ősz kézjegyeivel ellátott, vigasztalan benyomást keltő látványra számítottam. A felborult kukák, sárban tocsogó, kiömlött szemét és egyéb sikátor-kellékek helyett napsugarak fényesítette zöldellő réten találtam magam. Hüledezve fordultam hátra: az épület nyomtalanul eltűnt, a dús füvön nyoma sem látszott.
Ha már így alakult, hanyatt fekve ejtőztem, s el is szundítotok, ha nem vetül árnyék az arcomra.
– Mr. Trent? – szólított valaki a nevemen.
Ostobán éreztem magam a földön heverve, de az a pár pihentető pillanat megért mindent. Mielőtt válaszolhattam volna, egy hölgy követte a példámat: már ketten adtuk át magunkat a balzsamosan simogató áldásnak.
Neheztelve pillantottam rá. Ám ő csukott szemmel, láthatóan élvezkedve fordult az ég felé. Mosolyogva verte le a hamut cigarettájáról, erősen rúzsozott ajka nyomot hagyott a filteren.

Az elmúlt percek eseményei után mindenre számítottam, csak erre nem. Tanácstalanul hallgattam, vártam a fejleményeket.
– Kérem, szólítson Adának!
Tovább folytatta a sütkérezést, így alaposabban szemügyre vehettem, kivel hozott össze a sors. Fekete kosztümös, fiatal nő feküdt mellettem. Egészen belefeledkeztem a látványba.
Hirtelen felállt, s selyemkesztyűs kezével felsegített.
– Jöjjön, útközben elmondok mindent! – Alig bírtam lépést tartani vele. A közeli fák felé vezetett.
– Önnél van a mozijegy? – közönyösséget színlelve kérdezte, de a szavai mögött lappangó izgalom szinte tapintható volt. Rám se nézett, csak ment az erdő irányába.
– Gondolom, elraktam ¬¬- emlékeztem, a belső zsebembe csúsztattam. Kezdett elegem lenni ebből a rémálomból.
Ekkor hirtelen megfordult. Haragos tekintetével szinte felöklelt.
– Nézze meg, kérem! Nagyon fontos! Az élete függhet tőle!
Kelletlenül vettem elő a papírdarabot. A péntek délután hármas előadásra szólt. Rezignáltan vettem tudomásul az újabb rejtélyt. Szó nélkül raktam vissza a helyére, pedig már nyúlt felé. Dühös arckifejezésemet látva, gyorsan visszahúzta a kezét.
Némán tettük meg a maradék néhány métert.
Roppant méretű, vastag törzsű fák váltották fel a mezőt. Kellemes hűvösségben értünk úti célunkhoz.
Fura szerzetre lettem figyelmes, mely egy szekérféle elé fogva, széles, agyarakkal sűrűn teleaggatott fejét lehajtva várta gazdája érkezését. Ada odasietett a barna páncélos négylábúhoz. Lábujjhegyre ágaskodva, gyöngéden ölelte át hosszú nyakát. Láthatóan kölcsönösen megörültek egymásnak.
Annyi különös és hihetetlen benyomás ért percről-percre, hogy haragom nyomtalanul elpárolgott s a kíváncsiságnak adta át a helyét. Kísérőm felszállt a kocsira és intett, kövessem a példáját.
A tömör fakerekű jármű oldalán faragványok domborultak. A számomra érthetetlen jelek közé ékelt ábrák gyíkszerű lények dicsőségét zengték. Barbár jelenetek elevenedtek meg előttem. Az ősi harcok pezsgése ámulatba ejtett, s nyugodtan álltam, miközben tőlem alig két méterre történelem előtti monstrum fújtatott.
Gondolataimba mélyedve kapaszkodtam fel a primitív járműre. Ülések helyett negyvenöt fokban megdöntött, szőrmével bélelt, keskeny résbe kellett bepréselődnöm.
– Jobb, ha mindent megmagyaráz!- fakadtam ki. Úgy beszorultam, hogy alig tudtam mozogni. Idegesen fészkelődtem, tűrőképességem határáig jutottam.
-A férjemet meggyilkolták! Szeretném, ha segítene megtalálni a gyilkost!
Kétségbeesése őszintének tűnt, kár, hogy nem láthattam az arcát.
– Ön az egyetlen, akire számíthatok! Ugye, nem utasít vissza?
Hízelgő szavait az elkeseredettség szülte, de így is jól estek. Valaha sikeres nyomozóként ténykedtem, a lapok címoldalainak állandó szereplőjeként központi figurává váltam. Társam tragikus halála azonban gyökeresen megváltoztatta az életem. Sosem nyertem vissza régi önmagam: mi tagadás, lezüllöttem. Jelenleg éjszakai biztonsági őrként dolgoztam egy építkezésen.
-A mozin keresztül jutott át ide, mely egyfajta bolygóközi szállítóeszköz. Férjem több évig tartó kísérleteinek az eredménye – a büszkeséggel vegyes szomorúság megindított.
A hirtelen beálló csend jelezte: emlékek kerítették hatalmukba. Hosszú idő óta először éreztem magam hasznosnak. A bizarr szituáció ellenére úgy döntöttem, segítek az asszonynak. Engedelmesen hallgattam, miközben a magasban suhanó, csíkos tollazatú madarakat figyeltem. Ám hamar maga alá gyűrt a kimerültség, egyre nehezedő szemhéjam megadóan csukódott le.
Álomtalan szendergésemből Ada riasztott fel. Zsibbadt végtagjaim segítségével sikerült felülnöm.
Vörös sziklába vájt, lélegzetelállító látvány bontakozott ki előttünk. Végre megálltunk. Sápadtan, elcsigázva hagytam ott börtönömet.
Kőbe vésett monumentális épület uralta a látómezőt. A gigászi oszlopain nyugvó háromszög alakú oromzat szobrászművészeti remekeknek adott otthont. Ezek a vésetek azonban nem hasonlítottak a kocsin találhatóéhoz. Más kultúra kifinomultabb, összetettebb ízlésvilágát tükrözték. Az egykor talán templomként szolgált létesítmény tengernyi nyílással tarkított sziklafalba ágyazva, az idővel dacolva tornyosult alattvalói fölé.
Számtalan lépcsőfokon túljutva tágas bejárat fogadott bennünket. Megérkezésünk óta először találkoztam élőlényekkel: őrök lehettek. Mindketten ellenségesen méregettek, apró, véreres szemükből áradt a rosszindulat, agyaraikat fenyegetően villantották ki. Egyikük haragosan mordult, kardját kivonta, ám meglátva úrnőjét, visszakozott. Összecsapta bokáját, lehajtotta rusnya, szőrős fejét. Társa követte példáját.
Ada puha, selymes keze az enyémbe simult. Az így merített bátorság kellett, hogy folytatni tudjam az utat.
– Lenyűgöző, ugye? Ősi istenek építették a templomot. Nemzedékek óta a családunk feladata gondozni Ufer szent titkait.
Könnyezve fordult felém.
– Hamarosan elpusztul minden, Atatre hegye ennyi időt engedélyezett nekünk. Férjem az itt felhalmozott tudás tanulmányozásának szentelte az életét, s elkeseredetten kereste a megoldást népem bajára. A cél előtt azonban elragadta a halál.
Széles folyosón haladtunk, a fáklyák fénye rávetült a gazdagon megmunkált falakra. Kőistenek és kő alattvalóik néztek vissza rám némán.
– Nem egyedül ült a nézőtéren. Ha érvénytelen jeggyel, vagy a nélkül próbál valaki átjutni önökhöz… de a többit már tudja.
Borzongva idéztem vissza mozibeli kalandomat.
Faajtóval zárt helységnél álltunk meg.
– Kérem, most pihenjen!- Elvesztem nagy, csillogó szemében.
Az éhség elemi erővel tört rám. Friss, mindenféle színben és alakban pompázó, gusztusos gyümölcsök várták, hogy elfogyasszam őket. Miközben eszegettem, az ablakból gyönyörködtem a mesés kilátásban. A lágy esti fuvallat bódító illatokat csempészett a szobába. A lenyugvó nap bronzba öntötte a burjánzó erdőket, a gondosan művelt földeket. Építménynek nyomát sem leltem. Felhőbe burkolózó hegy uralta a vidéket, talán az Atatre lehetett. Nyugodt, méltóságteljes tömege különleges szépséget kölcsönzött az így is pazar tájnak. Néhány apróbb rengést tényleg éreztem utazásunk során, de eddig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget e baljós előjeleknek.
Erőtlenül vánszorogtam el az ágyig. Az átélt izgalmak hatására kimerülten nyúltam el fekhelyemen.
Korán, frissen ébredtem. Szívesen megborotválkoztam volna, de erre a luxusra hazaérésemig várnom kellett. Mosakodásra viszont kínálkozott mód: egyszerű kőtál rejtette a hőn áhított vizet. Ivásra azonban alkalmatlan volt. Émelyítően édes íze undorított, ezért a gyümölcsökkel kellett szomjamat oltani.
Tettre készen indultam az ajtó felé, de eszembe jutott a tegnapi barátságtalan fogadtatás. Jobbnak láttam megvárni vendéglátómat.
Halk kopogás nyitotta meg a mai kalandok sorát.
Ada az előző napi ruháját viselte, mely gyűrötten lógott rajta. A rúzs elmaszatolódott érzéki ajkán, frizurája romokban hevert. Bocsánatkérő, félszeg mosolya eszembe juttatta, nem ez a valódi teste. A jelek szerint emberi külsejét, öltözékét magán hagyva alhatott el.
Keskeny lépcsőn hatoltunk egyre beljebb a templom belsejébe. Dohos, nehéz levegő társaságába kerültünk. A világosság tovatűnt, a mohó sötétség fullasztó szorításában kellett haladnunk.
Fémajtó állta utunkat. A rozsdás zsanér makacskodását komoly erőfeszítésembe került legyőzni.
-A férjem birodalma! – mutatott körbe büszkén.
Másra számítottam. Az ovális terem puritán berendezése meglepően emberinek tűnt, s szöges ellentétben állt a külvilág romantikájával, idegenségével. Neonlámpák futottak körbe a nyirkos falakon, bőséges világítást biztosítva az itt folyó kutatómunkához. A súlyos függönyök féltőn őrizték kincseiket, az avatatlan szemlélőnek be kellett érnie a helyiség közepén elhelyezkedő krómasztal vészjósló terhével. Felismertem a letakart test összetéveszthetetlen kontúrját. Világosbarna, vérrel pettyezett takaró rejtette borzalom várt rám.
Képes újságra lettem figyelmes. Gyűrött lapjai erőtlenül hevertek a halálszagú véglegességben. A „SZILUETT” régebbi száma vegyes érzésekkel töltött el. „Ada Reynolds autogramot ad ifjú hódolójának.” Hirdette az öles szalagcím. A bulvárlap második oldalán feszítettem, megboldogult fénykorom ékes bizonyítékát tartva remegő kezeim között. A kormányzóval paroláztam, széles mosolyunk mintha évtizedekkel ezelőttről köszönt volna vissza. Elérzékenyülve hümmögtem.
Elmélázva, szórakozottan hajtottam fel a leplet. Saját magammal néztem farkasszemet! Kiszaladt alólam a talaj, Ada segítségével tudtam csak talpon maradni.
– Halála előtt ezt az alakot öltötte magára – bökött megvetéssel egykori urára. – De elég a színjátékból!
Eszelős vigyorral lépett hátrébb, s villámgyorsan szabadult meg álcájától.
A pikkelyes szörnyeteg időt sem hagyott a védekezésre, a torkomon éreztem iszonyú állkapcsát.

Írta: Eugene Darnell