Elválás


A kislány fejében úgy visszhangoztak a szavak, mintha valaki folyamatosan belekiabálná egy füléhez tartott tölcsérbe: elválás.
Mit jelent? Tegnap hallotta először ezt a szót. Azért rosszízű, mert anya sírva mondta, és azért mert apa nem mondta, hogy „ne félj kicsim nincs semmi baj”. Ellenkezőleg.
Durván beszélt anyával, őt pedig beküldte a szobájába.
Nem hallgatózott, nem volt hozzá kedve, megijedt. Nem értette mi történik, ott ahol azelőtt minden olyan vidám és gyönyörűséges volt, de mindent tisztán hallott.
– Elválok – mondta apa szinte kiabálva. Anya sírt. Nem szólt semmit csak becsapta maga mögött az ajtót és ők ketten összebújtak.
– Bántott az apukám? – kérdezte félve az anyját.
– Nem kicsim, csak azért sírok, mert elmegy.
– De hát máskor is elment, és mindig visszajött.
– Ez most más kincsem – puszilta meg feje búbját az anyja. – Ez elválás. Nem jön vissza.
– Már nem szeret, mert rossz voltam?
– Jaj dehogy! Téged szeret, csak mi ketten nem tudunk együtt élni, most megpróbáljuk külön.
– De te nem akartad, hogy elmenjen, igaz? Azért sírtál.
– Nem akartam, mert tudtam, hogy szomorú leszel – simogatta meg anya az arcát.
Elválás. Milyen furcsa szó! – ízlelgette a kislány.
A nap sem mondja az égnek elválok tőled, boldogulj nélkülem. Megpróbálom milyen, lehet elválni? Kitől váljak el? – töprengett.
A kisszobában egyszerre minden olyan zavaros lett, olyan érthetetlen, mint a felnőttek világa.
– Dóri babám én elválok tőled! Már nem tetszel. Kidoblak, és anyukám vesz másik babát – gesztikulált hevesen. Sorra dobta ki játékait, nem válogatott.
Kukába került Samu cica, mert letört a farka, a mesekönyv, aminek hullottak a lapjai.
Milyen kár! Hiszen amikor még minden olyan szép volt, apa abból a könyvből mesélt.
Ő ragasztotta vissza a kihullt lapokat. Samu cica apa féltve őrzött gyermekkori játéka volt, Dóri babát pedig akkor vette, amikor megtudta, hogy lánya fog születni.
A kislány nézte a sok kidobott játékot, szíve elszorult. Mindegyikhez kötötte valami emlék, mind visszaidéztek valamit a múltból.
Hirtelen átvillant rajta egy gondolat: ha visszarendezne mindent, akkor talán olyan lenne az élete, mint azelőtt.
Összeszedte a kukába dobott játékokat, mindent visszarakott a helyére, körülnézett, de úgy érezte, valami hiányzik. Percek, órák, napok, hetek múltak, mire lassan belenyugodott a megváltozhatatlanba.
Anyja mindennap vele volt. Esténként jólesett a forró kakaó, a puha kenyér, anyja meleg érintése. Sokat és sokáig beszélgettek, de amikor egyedül volt szorongott.
Próbálta megnyugtatni magát, hogy semmi baj. Minden ugyanolyan. Anya szereti, apa is szereti, hiszen minden hétvégén eljön.
A hiányérzete azonban az idő múlásával sem enyhült.
– Anya te szereted apát? – kérdezte egyik nap váratlanul.
Az anyja riadtan nézett rá, zavarban volt. Mit válaszoljon? Megértheti egy ilyen kisgyerek, amit ő érez?
– Szeretem – mondta aztán. – Furcsa, hogy így érzek, de valahogy ragaszkodom a múlthoz.
A kislány arcán mosoly szaladt át, majd felkiáltott.
– Akkor költözzünk oda apához. Hiányozna a szobám, a kert, a barátaim, de apa jobban hiányzik.
Az asszony megrémült. Lehet, hogy valamit elrontott? Azzal, hogy mindent úgy próbált tenni mint azelőtt, azt az érzetet kelthette a kislányban, hogy nekik kell elszakadni a múlttól, mert apa a jövő?
– Gyere, sétáljunk egy jót – mondta hirtelen ötlettől vezérelve.
A kislány lelkesen öltözködött. Apához mennek. Jaj, de jó! – örvendezett boldog bizsergéssel a szívében.
Bár anyja nem mondta hová mennek, és eleinte úgy tűnt csak céltalanul sétálnak, egy ismeretlen házhoz érve a kislány egyenesen az ajtóhoz rohant.
– Ez apa háza. Fényképen már láttam – ragyogott.
Izgatottan becsengetett. Apja helyett azonban egy idegen nő nyitott ajtót.
– Az apukámhoz jöttem – szólalt meg bizonytalanul.
– Ó, hát te vagy az? Sok szépet hallottam rólad! – mosolygott rá a nő.
– Ez itt az anyukám – kapott a keze után megszeppenve.
– Jó napot. Jöjjenek be, ha már erre járnak…
Bementek a házba, ő és az anyja is. Apja először meglepődött, aztán mosolygott.
A kandallóban úgy égett a tűz, mint odahaza.
Amíg a nő forró kakaót csinált, addig apja és anyja halkan beszélgetett. Minden olyan szép volt… Aztán észrevette a sarokban álló bölcsőt, kíváncsian közelebb ment. Szinte vonzotta a bölcső, szíve hevesen dobogott majd egy pillanatra megállt, mert a bölcsőben egy ugyanolyan baba feküdt, mint az ő Dóri babája.
Hirtelen úgy érezte összedől a világ, de összeszorított fogakkal hallgatta a nő örömét, apja izgalmát a születendő kislány miatt.
– Tavaszra várjuk – mondták boldogan.
Többé nem akart az apjához menni. Ha az meglátogatta őket, keveset beszéltek.
Már nem érezte, hogy apjának fontos amit mondani akar. Neki hamarosan új kislánya lesz. Úgy tűnik az életben minden pótolható.
Karácsonyeste anyjával voltak. Ez volt az első karácsony az apja nélkül.
Másnap azonban ő is eljött és különféle ajándékokat hozott.
A kislány szép sorban elrendezte polcán az ajándékokat, de többet nem foglalkozott velük.
Az új játékokhoz nem fűzték kedves élmények. Biztosan ilyet kap majd az új kislány is – gondolta.
Mikor újra kettesbe maradt az anyjával, hozzábújt és sokáig nem szakadt el tőle.
– Minden rendben van kicsim? Örülsz az ajándékoknak? – faggatta az anyja.
– Mindennek nagyon örülök, de jövőre a Kisjézustól egy új apukát kérek, mert ma elváltam a régitől – nézett anyjára elfelhősödő tekintettel.

Írta: Kondra Katalin

“Elválás” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Katalin!
    Nagyon életszerű és megható ez a történet.
    Sajnos "slágertémáról" van szó, hiszen a mai világban a válás nagyon sok családot szakít szét, aminek az áldozatai többnyire a gyerekek.Akármilyen kulturált is egy válási procedúra, annak mindig vannak "lelki" áldozatai.
    Te ezt nagyon szépen elevenítetted meg.
    Szeretettel: Zsike 😛

Szólj hozzá!