Ész kontra szív

Veled volt már úgy, hogy nem tudtad a szívedre vagy az eszedre hallgass? A szíved azt súgta, hogy ne tartsd magadban a titkot, amit megtudtál, de az eszed óva intett és azt mondta ne szólj bele abba, ami nem rád tartozott. Na, én pontosan ebbe a helyzetbe kerültem. Jó pár napja megtudtam, hogy a férfit, akibe tinikorom óta szerelmes voltam, megcsalta a barátnője. Kihasználta, hogy Gergő fülig szerelmes volt belé, és beletelepedett a kényelembe, közbe pedig fűvel-fával megcsalta. Azt kívántam bár ne tudtam volna meg, bár elfordítottam volna a fejem, amikor láttam őt be surranni a szomszéd házba az éjszaka közepén, akkor most nem készültem volna arra, hogy elmondok mindent Gergőnek. A szívem győzedelmeskedett az eszem helyett, bár a félelem totálisan megbénított. Nem tudtam, hogy vajon Gergő fog-e hinni nekem, vagy azt fogja gondolni, hogy csak féltékeny voltam és keresztbe akartam tenni nekik. De erről szó sem volt. Örültem Gergő boldogságának, igazán örültem, még akkor is, ha közben a szívem megszakadt, de nem bírtam tovább tétlenül ülni, azzal a tudattal, hogy kihasználták.
Beléptem a kávézóba és a szívem őrült táncot kezdett járni, amikor megláttam Gergőt egy félreeső boxban. Elindultam felé, lábam minden egyes megtett lépés után jobban remegett, ujjaimmal rámarkoltam a mobilomra, amiben a bizonyíték volt, hogy nem hazudtam. Lehet szemétség volt, titokban lefényképezni Olíviát és azt a másik férfit, de biztosra akartam menni, hogy hinni fog nekem.
– Szia – mosolygott rám és felállva megpuszilta az arcomat. – Régen láttalak.
– Szia, hát igen. Az osztálytalálkozó elmaradt tavaly – mosolyogtam vissza rá és a szemem könnybe lábadt.
– 10 éve, hogy elballagtunk nyolcadikból – nézett maga elé, majd a szemembe nézett és elgyengült a tekintete. – Te semmit se változtál – nyúlt az arcom felé és alig érezhetően megsimogatta az arcomat.
– Igen ugyanaz az érzékeny lány vagyok, aki magára veszi más fájdalmát – suttogtam és megfogtam a kezét.
Tekintetünk hosszú ideig egymásba kapcsolódott, egyikünk se engedte el a másik kezét, ettől pedig a szívem teljesen megkergült, aztán a felszolgáló hozzánk lépett és megzavarta a pillanatot. Gergő mindkettőnknek csokis krém cappuccínót kért, tejszínhabbal és fahéjjal a tetején. Oda fagytam a székre és kocsonyává olvadva néztem Gergőre. Hogy nem felejtette el?
– Épp, mint akkor – nézett a szemembe.
– Azt hittem elfelejtetted – sütöttem le a szemem zavartan.
Egyszer ültem be Gergővel egy kávézóba, közös feladatot kaptuk és egy kávé mellett beszéltük meg, hogy melyikünk melyik részét vállalja, majd a kiselőadásból. Akkor addig erősködtem, míg Gergő meg nem kóstolta a cappuccínót, és pont ott ivott bele, ahol korábban én, közbe pedig végig a szemembe nézett. Azt hiszem, akkor szerettem bele totálisan és ez a szerelem azóta lángolt. Volt, hogy csak pislákolt, de aztán újra belobbant, és amikor már azt hittem, hogy tovább léptem, a sors bebizonyította nekem, hogy egyáltalán nem. Hiába próbáltam elfelejteni őt másokkal, nem tudtam és igazából nem is akartam. Makacsul ragaszkodtam hozzá, még úgy is, hogy ő mit sem sejtett arról a szerelemről, amit iránta éreztem. Talán a ballagás utáni buliban elcsattant csókot is elfelejtette már.
Gergő tekintete most az ajkamra esett, amit folyamatosan rágcsáltam, aztán a szemembe nézett és mosolyogva megrázta a fejét.
– Miről szerettél volna beszélni?
Lesütöttem a szemem és, hogy húzzam az időt kibújtam a kabátomból, újra gumiztam a hajamat, aztán Gergőre emeltem a tekintetem, szólásra nyitottam a számat, de nem jöttek a szavak. Nem akartam elrontani a tökéletes pillanatot, nem akartam fájdalmat okozni Gergőnek azzal, hogy elmondom neki azt, amit a barátnőjéről megtudtam. Nem én akartam lenni az, aki kiöli a szeméből a csillogást. Azt a csillogást, ami most is ott volt a szemében.
– Kíra?
– Boldog vagy? Őszintén.
Gergőt váratlanul érte a kérdésem és nem is válaszolt azonnal. Sokáig hallgatott, én pedig majdnem elsírtam magam, mert ebből már tudtam, hogy nem boldog. Ha valakit megkérdeznek, hogy boldog-e és nem válaszol azonnal, habozás nélkül, hogy igen boldog, akkor tuti biztos, nem boldog. Ez adott nekem elég erőt ahhoz, hogy elmondjam neki azt, amit megtudtam. Ha azt mondta volna, hogy boldog, ha azonnal rávágja, akkor nem mondtam volna semmit, de hallgatott, én pedig beszélni kezdtem.
Először nem hitt nekem, nem akart hinni, folyamatosan rázta a fejét, de aztán a képeket látva rájött, hogy nem hazudtam. Mi okom lett volna rá? Ismert engem és tudta rólam, hogy szándékosan soha senkinek nem okoztam volna fájdalmat és csak a jó szándék vezérelt. Sietősen távozott és azóta már eltelt egy teljes hét. Nem tudtam, hogy mi történt. Hogy számon kérte-e Olíviát, vagy nem mondott neki semmit. Az is lehet, hogy semmi sem változott, lehet megbocsátott neki. Ha megbocsátott neki, akkor igazán szerelmes volt belé és az igaz szerelem nem múlt el egyhamar. Ezt már csak tudtam. Egy héttel később Gergő megjelent nálunk. Ugyanúgy állt a kapu előtt, mint 10 évvel ezelőtt, csak most bicikli helyett kocsival érkezett. Rohantam kaput nyitni majd gondolkodás nélkül a karjaiba vetettem magam ő pedig szorosan átkarolt engem.
– Sajnálom! Nem tőlem kellett volna megtudnod, de nem bírtam tétlenül nézni, hogy hülyére vesz! Sokkal jobbat érdemelsz nála! Olyat, aki meleg vacsorával vár haza, aki örül, ha kedveskedsz neki egy csokor virággal, és aki viszont szeret téged! Olyat érdemelsz, aki megbecsüli a szerelmedet, aki melletted van a nehéz pillanatokban. Megérdemled a boldogságot Gergő! És pont ezért nem bírtam némán tűrni, hogy kihasznál, mert csodás ember vagy, aki megérdemel maga mellé egy olyan lányt, aki igazán szereti– zokogtam fel és szorosabban hozzá bújtam, attól félve, hogy eltol magától.
– Köszönöm, hogy elmondtad – suttogta és megpuszilta a homlokomat. – Bemehetek?
– Persze gyere csak. Kapsz sört, nézhetsz focimeccset és egye fene átengedem a konzolomat, még UNO-ban is hagylak nyerni – bólogattam hevesen, ő pedig elnevette magát.
– Tudod, egyedül te hiányoztál nekem abból az osztályból. A barátságod sokat jelentett nekem akkoriban, és örülök, hogy nem veszítettelek el – nézett a szemembe.
Hevesen verdeső szívvel a szemébe néztem, majd megfogtam a kezét és magam után húztam a házba. Gergő régi ismerősként köszönt a szüleimnek, váltott velük pár szót, aztán felmentünk a szobámba és órákig beszélgettünk. Nem került elő semmilyen játék, nem néztünk Tv-t csak beszélgettünk, bepótolva az elmúlt 10 évet, és amikor este kilenckor kikísértem, ahogy egymás szemébe néztünk, tudtam, hogy a mi történetünk itt nem ért véget. Épp ellenkezőleg. Csak most kezdődött.

“Ész kontra szív” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. “Mi okom lett volna rá?” Mondjuk az, hogy szerelmes voltál belé, és hogy jobbat – nevezetesen téged – érdemelt. Nehéz magunkat kívülről nézni. Mint történet megállja a helyét és nyilván őszinte is. A zsűrinek is tetszett és helyezést is elértél vele. A cselekedeted megértem, de az akkor lett volna igazán önzetlen, ha számodra Gergő “csak” egy igaz barát.

    Szeretettel: Rita💐

  2. Kedves Fodor Gyöngyi!
    Igen sajnos ez így van. Főleg ha fontos az ember számára az a személy és nem akar neki fájdalmat okozni, de a tudat is fáj, hogy segíteni szeretne, de nem tud 🙁❤️

  3. Bizony gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor szeretnénk elmondani valakinek valamit, amit mi tudunk, de ő nem,holott talán jobb lenne ha tudná…. Aztán mégsem szólunk, mert esetleg a kellemetlen helyzetnek ne mi legyünk az okozói.
    Itt jól szerencsére jól végződött a dolog, ami ráadásul kellemes folytatást is ígér.
    Fgy

Szólj hozzá!