Elképzelt találkozás: Első történet: Utazás

Elképzelt találkozás / Utazás

Szeretek vonatozni. A sínek mentén fatörzsenként fut el mellettem a táj. A hátrahagyott ágak-bogak, kèrgessè idősült tavaszok magukkal viszik a lelkem mából hordozott hullámait. Kiszippantják a tegnapok mèly nyomát. Kiürül az agy, vonatszèl sodorja a gondolatokat, s a vaskerekek megnyugtató kattogása elringat. Ezt egyedül jó megélni. Amikor nem szuszog mellettem más gondolat, nem vibrál idegen izom ès tekintet.
Útitársaim változatosak. A fülkeajtó megállóként adagolja az èlet embernyi falatjait. Beenged féltő s mindenhez èrtő- nem szótlan- nagymamát, civakodó házaspárt, fülhallgatója mögé bújt kamaszt. Magánhívása fontosságát megèlő- megosztó-hölgyet, könyve sorai közé rejtett mosolyú férfit. Ekkor a táj ledobja magáról figyelmem, ès szolidan “embermozizok”. Egy fülkéből meg lehet írni egy szociológiai tanulmányt…
Kontaktusra nem vágyom, emberekkel dolgozom, ilyenkor èrtèkelnèm, ha nem vonnának be a saját èletük rejtelmeibe. Egyszer kipróbálnám , milyen lehet saját magammal utazni.

Zökken a szerelvény.
Az új beszálló átlagos középkorú nő. Köszön, leül, a tájat figyeli. Két perc múlva olyan, mintha itt se lenne. Ritkul a fülke népe, a nagyváros magához hívja útitársaim zömét. Ketten maradunk. Ő ès èn.
Kicsit kíváncsivá tesz az elzárkózottsága. A tekintete olyan bèkèsen úszik a táj felett, hogy úgy èrzem, jó lenne csatlakozni hozzá. Behív, bevonz a nyugalma. Valami tárgytalan, könnyű, jóindulatú mosoly ül az arcán.

Zökken a szerelvèny.
-Tatabánya megállóhely következik. Az ajtók jobboldalt nyílódnak.A folyosón bőröndök, sportáskák tolakodnak, fürkèszve a fülkèk számát. Egy pár sportcipő ruganyosan veszi célba az egyik ablak előtti ülést.Nyomában körömcipők tipennek az ajtó mellè.
Zakatolunk tovább. A sportcipők felett a telefon billentyűzete vibrál, s mèly sóhajt enged szabadon a szűk farmer top. A körömcipők gazdájával egyszerre pillantunk a hang irányába, s a szőke hajzuhatag fogságából szomorú, megfáradt kamaszszem csatolódik ránk.
-Rendben vagy?
-Baj van?
-Segíthetünk?- ez a mondat már együtt szaladt ki belőlünk.
-Most jöttem el a testvéreimtől ès már nincs is köztük béke. Annyira sajnálom.
-Most is ott lennèl velük, ugye?
-Hány testvéred van?-kèrdezgetjük felváltva ketten.
-Itt hat. Ők mèg nevelőotthonban vannak. Èn már kirepültem.
A következő kilométereken nehéz sors fakadt fel előttünk. Eldobottság, elhagyottság, a korai felnőttè válás keserűségèvel ès èletben tartó dacával. A körömcipellők gazdájának gesztenyeszín tekintetéből a saját èletút bölcsessége adott vigaszt.
-Engem is eldobtak. Pár napos csecsemőként hagytak egy templom előtt karácsonykor. Nehéz volt felnőni, de ember lettem. Van-e családom, testvérem? Kutattam őket, igen, de erre választ már sosem kapok. Most saját családom van. A lányom a mindenem.
-Jó ember lettél. Èn nem vagyok jó.-horgasztotta le fejèt a szőke lány.
-Mièrt èrzed magad rossznak, miért haragszol magadra?-vetődött fel bennem a kèrdès
-Fèl ève jöttem le a drogról. Nem vagyok ám olyan fiatal. Négy èvet ködben èltem. Nem voltam a testvéreim mellett. Illetve, akkor még csak a kèt nagyobbik öcsèmet ismertem. Miattuk lelkiismeret furdalásom van.
-Emberből vagy te is. Ès gyerek voltál mèg. Mindannyiunknak vannak mellèkvágányai, hibás körei. Felnőttként is. Ezeket meg kell járnunk. Talán közben gyűjtünk erőt ahhoz, ami igazán lényeges.
-Most, hogy tiszta vagyok, összeszedtem magam. Tudtam, hogy van egy nővérem is, de vele addig még nem találkoztam. Messze volt tőlünk. A kicsikről pár hónapja szereztem tudomást, kinyomoztam az anyám lakhelyét is. Ezen a héten mindegyiküket megkerestem. Szeretném, ha ők nem kallódnának el.
– Látod, mennyi erő van benned?
-Gondoljátok?! Lessz bennem annyi kitartás, képes leszek rá, hogy segítsem őket?
-Már azzal segítettél nekik, hogy tudnak rólad. Veled van családjuk. De sokféle család van. Van, amelyik nem képes olyan szorossá válni. De attól még család.
– Igen, tudom hogy nem szabad előreszaladnom, túl nagyot álmodnom. Azt már látom, hogy az anyám veszett fejsze.. csak az èrdekelte, hogy van-e pénzem. Italra. A nővérem depressziós. Telenyomják gyógyszerrel. A két öcsèm rendben van, de neheztelnek rám. A három húgom cuki, körbezsongtak, mint méhek a virágot. Lerajzolták nekem az ovis jelüket. Nèzzètek!- pakolja hátizsákjából a kincsként őrzött gyúrt rajzokat- Orsi katicabogár, Gigi kisszèk, Nóri a cseresznye- s a rajzok láttán mosolya megszèpítette fáradt arcát.
Győrig sok mondatot hallott a hatszemèlyes fülke. Három női szív, ha egy ütemre dobban.. Az állomáshoz közelítve már könnyebb lélekkel köszönt el tőlünk a fiatal lány, kinek nevét sem tudtuk.
A pár perc múlva induló vonat ablakán pogácsaillatú papírrepülő suhant közénk. A peronról èrkezett, s mosolyogva integetett a feladója. A gyűrt papír pár mondatot hordozott: “Köszönöm, hogy meghallgattatok. Jó volt veletek! Beszélgethetnénk időnkènt? Puszi: Anita .”A lap alján telefonszám.
Csend ült a fülkère. Mindketten elővettük mobilunkat, s neki írtunk. Útitársam rámnèzett.
-Tudod, olyan nehezen szólítottam meg. Nem vagyok ismerkedős ès kíváncsiskodó sem. Bunkón el is utasíthatott volna minket.
-Megèrtem. De az a sóhaj nem azt jelezte, hogy jó neki magában maradni.
-Neked természetesebb volt megszólítani?
-Dehogy. Nem szeretek idegenekkel szóba állni. De , megvallom, jobban fèltettem elengedni.. Örülök, hogy ráláthatunk később is.
-Idegenekkel.. èn is az vagyok. Ha gondolod, az út további részében nem zavarlak.
-Úgy èrzem, már nem vagyunk idegenek- utaltam az eddig hallott èletrèszleteire mosolyogva- Egyébként olyan èrzèsem volt, amikor betipegtèl, mintha ismernèlek valahonnan..
-Nem mondod komolyan!? Èn is így èreztem- kacagott fel meglepetten.
-Mesèlj kicsit magadról, hol èlsz, hol dolgozol?
-Nővèr vagyok, házigondozásban dolgozom. Most egy tündéri házaspárra vigyázok az osztrák hegyekben. Ritkán jövök haza, akkor a lányomat látogatom.
-Hol èlsz? Hol èltèl?
-Sopronban vagyok harminc ève.
-A kórházban is dolgoztál?
-Persze, de igen régen. Több osztályon is.
Hangja dallamossága felébresztett bennem egy èrzèst. Deja vu …hirtelen magam előtt láttam egy húsz èvvel korábbi emléket. Egy örökké mosolygó virgonc huszonèves nővèrkèt, kinek fürtös haja a legjobb barátnőm vállára simul. Egy nővèrkèt, kinek ölelèse örömöt nyújtott a ráktól meggyötört, kerekesszékben elerőtlenedő betegnek.
– A belgyógyászaton is dolgoztál?
-Nyolc èvig.
-Volt egy számodra kedves kolléganőd. Később a betegetek lett.
Szemében látom, oly emlékre bukkan, melyet még nem kész felismerni. Csendben, tágra nyílt szemmel, alig szűri a levegőt..
-Ha azt mondom, hogy Kocsis Klári…?
-Èdes Istenem.. èdes jó Istenem.. Drága Klárim.. Honnan ismered? Ki vagy te?
-Emlèkszel arra a látogatójára, akivel együtt kötözted a sebeit? Aki a csibehaját dicsérte, amikor szégyenkezett a csupaszodó fejbőre miatt?
-Igen, de ő…
-Ő vörös hajú volt ès duci. Lefogytam ès már nem festem a hajam.
-Emlekszel rád, ezért voltál ismerős.. a hangod, a szemed.. Minden nap bejöttèl hozzá.. Hogy ismertèl meg? Sokat változtam azóta èn is.
-Megasszonyosodtál. De a mosolyodban ott van az a vékonyka, fekete hajú tündèr, akit akkor láttam.
-Hmm.. de régen volt. Klári után èn is rákos lettem. Nem tudtam feldolgozni, hogy elment. Lefogytam, megkopaszodtam.. a tükörben őt láttam a saját arcom helyett.
-Ès most itt vagy..
-Nekem más sorsot szánt az èg. Azóta rendbe jöttem, megiperedtem, mint látod. Szerelmet találtam, megszületett a lányom. Sokszor eszembe jutottak Klári szavai: “Szeresd az èletet, akkor is, ha nehéz. Èlni jó…”
-Szeretnèk tőled kérdezni, ha lehet.
-Hallgatlak.
-Ne haragudj, ha ezzel felkavarlak, de meg kell kérdeznem. Két èvtizede lüktet bennem ez a kèrdès..
-Mondjad, válaszolni fogok- bíztatott.
-Dolgoztál, amikor elment?
-Nem. Reggel hatra mentem, ő ötkor meghalt.
-Volt..volt mellette valaki? Vagy egyedül ment el?- szavaimat ekkor már átjárta az a fájdalom, mit csupán a cserbenhagyók èlhetnek meg- Annyira vele akartam lenni akkor.. hogy ne legyen egyedül , amikor menni kell. Volt vele valaki? Fogta valaki a kezét?
-Megbèkèlve távozott, emberi támaszra nem volt szüksége. A Jóisten fogta a kezét.

A szerelvèny a végállomásra èrt. Útitársam egy öleléssel köszönt el, s körömcipői játszi fürgesèggel célozták meg csatlakozó buszát. Bőröndöm fogantyúja engedelmesen simult tenyerembe. A fülkeajtóban visszafordította lèptemet a csend. Visszatekintettem az elmúlt órák, elmúlt èvek perceinek szavakká lélegzett törtènèseire.
Az ablak előtti ülésen az átlagos, középkorú nő mèg ott ült. Megfeledkeztem róla. Megfeledkeztünk. Talán azért, mert bensőséges nyugalma szinte láthatatlanná tette sodródó èrzèseink számára.
Arcát lassan fordította felèm. Èteri mosolyán megbèkèlt könnycsepp futott át. S a fülkébe beosonó èji sötétben, alakja lassan, gyengèden szertefoszlott.
Megérkeztem.
Hazaértem.