Az öreg iskola

Az iskola épülete huszonnégy ablakával leste az előtte elterülő parkot közel két évszázadon át. Ó, mennyire irigyelte azért, amit ott látott! Tavaszonként szinte varázsütésre habfehér és rózsaszín ruhákba öltözködtek fái és bokrai, majd amikor ebből kivetkeztek, dús lombozatot növesztettek. A levélkorona árnyat adott az ágakra telepedő madaraknak, akik hálából egész nyáron magasztaló énekeket zengtek hozzá. Az igazi csoda, mindezek megkoronázása ősszel történt. Elvarázsolt mesebirodalomnak tűnt abban az évszakban a hely, ahol a szivárvány színeiben pompáztak a nesztelenül aláhulló, halk sóhajú levelek. Irigyelte selymes pázsitját és a fénylő zöld fűszálak között meglapuló százszorszépeket is. A parkon keskeny út vezetett keresztül. Két oldalán az idő fogától kissé megroggyant padok guggoltak arra várva, valaki megpihenjen rajtuk. Tömör bükkfából készítette őket egy idilli helyet megálmodó vidéki mesterember, de nem lettek művészi csodák, csupán hasonlatosak a fajtájuk béliekhez, melyeket láthatunk a világ bármelyik más pontján. Nem festették le, így az időjárás szeszélyeire együtt öregedtek a körülöttük elszórtan álló egyre terebélyesedő fákkal és bokrokkal.

Az iskola udvarán egyetlen árva fűszál sem nőtt. Betonból épített járdái, és az évek alatt rajta járó gyermeklábaktól keményre döngölődött földje szívósan ellenállt mindenféle növényi faj megtelepedésének. A parktól tüskézett szegélyű vaskerítés választotta le, mintha ez is jelezné, innen más világ kezdődik! A növényzet nem kúszhatott be teret hódítani, ám neki semmi sem kerülhette el figyelmét.
– Mire ez a nagy szépítgetés? Mire ez a nagy hancúrozás? – zsörtölődött tavasszal a virágokat ringató parkra lesve, ahol az aranyeső vesszőin sárga szirmok nyújtóztak ujjongva a napfényben.
– Itt a kikelet! – nevetgéltek azok felé gondtalanul. A köztük suhanó szél szárnyaira ültette a merészebbjeit, és az ő lapos teteje, kopasz udvara felett hullajtotta el vigyorogva.
– Phi, micsoda pimaszság! – bosszankodott ezért.
Ősszel a táncoló levelek színorgiáját irigyelte, ehhez is akadt epés megjegyzése.
– Minek ez a nagy cicoma? Hiszen mindjárt itt a tél! – gonoszkodott.
– Elmegyünk, ég veled – sóhajtozták azok, és a szél karján végső keringőt lejtettek a bágyadt napsütésben.
Télen megelégedéssel töltötte el a fákon, bokrokon ülő vastag hó látványa.
– Most legalább egyformák vagyunk – dünnyögte, és behártyásodott üvegszemeivel felfelé pislogott hódunnával takart tetőzetére.
Ő a tudást oltotta az emberpalántákba, de ennek sem tudott örülni.
– Nem tisztelnek – sóhajtozott magában, mert észrevetette a gyermekek a valódi szépséghez jobban vonzódnak, és tanítás után a park bokrai alatt bujkálnak, hemperegnek a dúsan sarjadó fűben. Pedig azok azt játszották, amit épületében tanultak. A grundért harcoló kis hősöket, a szibériai mezőkön száguldozó, farkasok elől menekülőket, mind ott olvasták az ő padjaiban.
Egyik őszön nem jöttek a gyermekek, kapuja zárva maradt.
– Talán holnap – reménykedett, de azok másnap sem érkeztek meg, és később sem. Sosem tértek vissza. Így lelt rá magányosan a hűvös szél, aki egyik kitört üvegén száraz leveleket fújt be a terembe, csupán bosszantásként, ám őt ez sem érdekelte. Magányos lett. Hiányzott neki a gyermekzsivaj, a csengő idegesítő visítása. A következő tavaszon a növényzet ostromot indított ellene, és ő nem védekezett. Kerítésére felfutott a borostyán, eső áztatta udvarán megjelentek az első csenevész fűszálak. Tetőzete megroggyant, a repedezett cserepek résein utat talált a víz, fa padlózata rothadásnak indult.

Egy őszi délután magányos alak sétált keresztül a parkon. Fent a fodros felhők alatt madarak repültek jajongva dél felé. A sétáló felnézett az iskola megroggyant épületére, és eszébe jutott a nap, amikor először lépett be ide… Lépett?! Anyja kézen fogva húzta idáig. A barátságtalan épület ijesztően magasodott a kopár, betonjárdákkal szegélyezett udvar közepén, frissen festett zöld színű kitárt ajtajai olyannak tűntek számára, mint egy óriás eltátott szája, amely bekapja és elnyeli az oda belépőt. Ő, aki a szabadsághoz volt szokva, és erdőt, mezőt járta előtte, iszonyodva gondolt arra, hogy ennek a hatalmas épületnek a foglya lehet. Könnyektől fuldokolva ordítozott, nem érdekelte az ismeretlen hölgy kedvessége, barátságos mosolya, lábait megfeszítette a bejáratnál, és mindent megtett, hogy őt oda abba a sötét folyosóba ne tudja belökni az anyai és a pedagógusi kéz. Persze végül csak bevitték valahogyan, és morcos fejjel, karba tett kézzel duzzogott a padban, ahová leültették. Hiába szóltak hozzá, nem válaszolt. Helyéről éppen rálátott a parkra. Az ősz azzal foglalatoskodott, hogy a nyári melegtől hervadásnak induló növényzetet színes ruhába öltöztesse. Az egyik fa, szélesebb és dúsabb lombozatával kitűnt a többi közül. Könnyekkel teli szemével őt vette észre először. „A park királya”, így nevezte el magában. Szélső ága a kerítés felett az ablak alá hajolt amely mögött ő ült. Valahányszor a szél megrázta, úgy tűnt neki integet.
– Ne félj, én is itt vagyok!
Képzeletében már törzsénél termett, és mászott fel rá, hogy elérje a himbálózó galambfészket… Ő lett a cinkosa, védelmezője attól a naptól fogva. Később persze igazi barátokra talált, és az iskolát is megszerette. De mindig ennek lombja közé bújt, ha valamin gondolkodni akart, vagy bánat érte. Mint amikor az a bolondos érzés, a szerelem rátalált… Itt született első verse, valami olyasféle, hogy:
„Sötét szemed mint a szurok,
ha meglátlak elá-julok…”.
Mosolyra húzta a száját. Milyen szerencse, hogy többre nem emlékszik belőle.
Körbenézett. Most más szemmel akarja látni ezt a területet itt a város határában. Hiszen új iskola épült a belvárosban, és az üres épületet hasznosítani kívánja a képviselő testület. Évek óta üresen áll, régen verte fel utoljára gyermekzsivaj udvarának békéjét. A hajdani park fái megvastagodtak, a futónövények egészen befonták a kerítést… „Lesz mit tennünk” – gondolta. Mert szabadidő centrum épül ide, annak adta el a vezetés az öreg iskolát. Szigorú feltételeket hoztak, a növényzet meg kell menteni, az elöregedett fák nem kivághatóak… Ilyen és ehhez hasonlóakat. Persze mindannyian emlékeznek a vén fára, és emlékeznek az iskolára is. Olyannak szeretnék látni a területet, mint gyermekkorukban volt… Ám az ember felnő, és a gyermekkor szépsége elmúlik, a gondtalan élet bája sosem jön vissza, de az álmodozás mindenkinek kijár.
– Nincs mitől félned – suttogta az épület és a vén fa felé pillantva. – Most én védelek meg benneteket.
Többször körbejárta a területet, leült a park egyik padjára, és csak az esti templomi harangszó hangjára eszmélt fel gondolataiból, húzta magán össze fázósan vékony kabátját. Indult autójához.

Az öreg iskola sokat változott a magányosan töltött évek alatt. Az egyedüllét még jó tulajdonságot is növesztett benne, elfelejtett utálkodni. A szeme láttára cseperedő fák, és bokrok érdekes színfoltot jelentettek egyhangú életében, már-már örült jelenlétüknek, bár ezt még magának sem vallotta be. Időnként csavargó csoszogott végig pókhálós falai közt, de reggel tovább állt. Az utolsó télen egy verébcsalád költözött az egyik meglazult széldeszka alatti üregbe. Örült, hogy hallgathatja csiripelgetésüket. A hangzavarról a gyermekek jutottak eszébe, akik elfeledték őt.
– Hálátlan a világ! – dünnyögte.
Egy tavaszi reggelen dübörgő hangzavarra eszmélt. Emberek kiabálása verte fel termei csendjét. Tetejére másztak, tetőzetét tépkedték és azt hitte mindennek vége, lebontják.
– Isten veled vén fa, Isten veled kedves park! – búcsúzott. Eszébe jutott az eresze alatt megbúvó verébcsalád.
– Meneküljetek! – suttogta. – Az öreg fa befogad benneteket.
Egy pillantást vetett a fára, és minden elsötétült előtte, mert régi, szúette ablakait kiszedték az emberek.

Egy év múlva fényes ablakaival nevetett az ébredező parkra.
– Ébresztő! – kiáltott hangosan a fáknak, bokroknak. – Meddig akartok még szunyókálni?
A fa mosolyogva nyújtózott, rügyei virágba pattantak, és vastag ágával visszaintegetett, persze csak óvatosan, mert verebek álldogáltak sorban rajta, mint az orgonasípok. Már kikelt az első fészekalja. Az öreg iskola, aki nem is tűnt olyan öregnek, hiszen gyönyörűen felújították, és nem is volt már iskola, elégedetten nézett végig udvarán, ahol az ősszel ültetett virágok félénken bújtak elő a puha homokból.

“Az öreg iskola” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Nagyon szépen leírtad az öreg iskola régi életét, aztán a félelmet, hogy lebontják, majd az újjászületése örömét. Szeretettel Fgy

  2. Kedves Éva!

    Egyre “irodalmibb” stílusban írsz, már ha én egyáltalán képes vagyok ezt megítélni, de tény, hogy nagyon szép képeket, hasonlatokat használsz, választékos szókinccsel.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!