KÉRDŐJEL

Születésünkkel egyetlen pillanatra találkozik a múlt, a jelen és a jövő. Létünkkel magukban hordozzuk őseink vetületét, a mindennapok történései a múlt építőköveiként maradnak mögöttünk, általunk pedig a jövő születik újra- meg újra.

Születésünk pillanata maga a szabadság, melyet szép lassan az elfolyó idő tengerében időről-időre, cseppenként veszítünk el, és amelyért néhány erőtlen karcsapáson kívül – melyekkel igyekszünk a felszínen tartani magunkat – elfelejtünk küzdeni. „Nem tudok úszni” ismételgetjük, meggyőzve magunkat arról, hogy a mélybe hulló eszményeinket sehogy sem hozhatjuk vissza ide, a jelenbe.

Születésünk pillanatában a boldogság mámorító érzése vesz körül bennünket. Szüleink, hozzátartozóink büszke, sugárzó tekintete vetül reánk. Féltő szeretettel teli ölelése a világnak, ám karjai lassanként rideg és fojtogató láncokat vonnak körénk, melyből olykor könnyedén, máskor súlyos sérülések árán szabadulhatunk. Önként vállalt börtöneinkbe, az aprócska ablakokon át, a szabadság végtelen égboltjáról csupán egy-egy halvány fénysugár hatol.

Születésünk pillanatában első sóhajtásunk sírásba torkollik. Vajon az öröm vagy a bánat sóhaja hagyja el először védtelen testünket? Vajon egész további életünkben a pillanat örömének újraélése hajt bennünket, vagy az átélt fájdalom elkerülése ad értelmet életfogytig tartó küzdelmünknek…

“KÉRDŐJEL” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Ildikó!

    Szépen elfilozófálgattál az életről. Válasz nincs, azt ki-ki magának találja meg. Ráadásul nem is mindenki olyan szerencsés, hogy várták volna az érkezését. Én az előbbi kategóriába tartoztam, nagyon vártak és életük végéig szerettek a szüleim, talán ez elég erőt ad a küzdelemhez, vagyis az “úszáshoz”.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!