– Apuuu! Mi az, hogy kolerikus? – tette fel nekem a kérdést Barbara lányom, szokása szerint elhúzva az „u” – t, mint a gumit.
– Ez most hogy jut eszedbe picinyem? – kérdeztem megrökönyödve.
– A sulajban a tantónéni (így, „i” nélkül!) el akarta magyarázni, de közben kicsöngettek. Aszonta (igy, esszel), otthon nézzünk utána. Tudnál segíteni?
– Persze. Nekem azt mondta a sulajban akkoriban a tantónéni (hogy lányom szavait használjam), nem kell mindent tudni, de mindent tudni kell előkeresni. Ott van a csomó lexikon, valamelyikben csak benne lesz… De várjál csak! Lehet, hogy egy személyes példával jobban rá tudok világítani a témára… Csüccs le, elmesélek egy igaz történetet…
– Nos, egy főváros melletti településen volt egy tündérem. Nevezzük őt Jucusnak. Úgy bele voltam zúgva, mint a nagyágyú. Fiatal is volt, szép is volt meg szerencsétlen is: férje elhagyta 2 kisgyerekkel, s nem fizetett utánuk tartásdíjat. Volt ugyan egy másfél szobás tanácsi lakása, de 2 heverőn és egy TV-n kívül szinte semmilye sem volt. Én nagyon komolyan gondoltam a kapcsolatunkat, így természetesnek találtam, hogy anyagilag támogattam. Össze nem költöztem vele, mert nem volt normális busz- vagy vonatjárat onnan, márpedig az én munkarendem eléggé kaotikusnak volt mondható.
– Egy szó, mint száz, vettem egy komplett gyerekszoba bútort 2 személyre, szőnyegekkel, játékokkal, mindennel együtt. Mivel a konyhában minden beépített volt, oda csak 1-2 cserép virágot, meg fakanalakat, szóval csupán apróságokat. Vettem továbbá mosógépet, centrifugát… Most miért nézel rám olyan furcsán? Igenis, abban az időben még nem találták fel az automata mosógépet, mely mindent egy kalap alatt elintéz… – Nos, hol is tartottam?… Ja, persze: kellett még a lakásba pórszívó, meg ruhaszárító, hajszárító,vasaló meg vasalódeszka,mixer, és kávédaráló, a konyhai robot gépről már ne is beszéljek, ezeket mind beszereztem. Aztán kiderült, hogy Jucuskám – míg én ész nélkül túlóráztam – rendszeresen fogadta a férfiakat a már szépen felszerelt lakásában. Természetesen a 2 pici nem zavarta az „áhítatot”, mivel ők hetes bölcsődében voltak. Amikor bebizonyosodott a gyanú és lebukott, – bár nem vagyok egy verekedős típus -, akkora maflást kapott, hogy nagymama korában sem fogja elfelejteni…
– Ezek szerint te akkor kolerikus voltál?
– Nem, mert nem hirtelen felindulásból ütöttem, – magamat teljes mértékben kontroláltam – hanem előre megfontoltan, kiszámítottan, az ügyeletes bikája előtt aláztam meg ezzel a maflással.
– Miért nem csaltad inkább vissza?
– Azért, mert azzal semmilyen lelki sérülést nem okoztam volna neki, hiszen csak annak a nőnek fáj a férfi félrelépése, akit nagyon szeret, magáénak tudja és nem akar senki mással osztozni rajta. De ő engem nem szeretett, valószínűleg azt a fiatalembert sem, akit az ágyába engedett, őt épp úgy a pénzéért akarta, mint engem. Én tehát az ő lelki megalázására fizikai tettel válaszoltam. Mégpedig, – mint említettem volt – a szeretője előtt, hogy jobban fájjon…
– Aztán mi történ, apu?
– Másnap beállítottam egy tehertaxival és minden – általam vásárolt – holmit felpakoltam a sofőrrel. Aztán egy gyors vizitet csináltam, nehogy véletlenül is valamit ott felejtsek.
– A konyhában a földtől a plafonig egy feketére festett cső volt erősítve, azon 6 karika, bennük olyan egyszerű növények, mint pl: anyósnyelv vagy aszparágusz. Ezeknek igazából nem volt értékük, akárcsak a fakanalaknak vagy a műanyag gyerek-játékoknak. Mégis ragaszkodtam ahhoz, hogy az utolsó fogvájót is – amit én vettem – elvigyem. Ne maradjon utánam semmi emléke…
– Ezek szerint a kolerika nem más, mint olyan veszekedéssel teli elválás, mely után az egyik fél semmi ráemlékeztető tárgyat nem hagy maga után, ugye?
– Nem, Kisbogaram, várj még egy picit, talán magadtól is rá fogsz jönni…
– Éppen a fiókból vettem ki a magam két fakanalát, amikor az egyiket kikapta a kezemből és egyszerűen kettétörte.
– Már csak azért sem fogod elvinni! – kiáltotta -, s kikapta a kezemből a másodikat is, mely az első sorsára jutott…
– De a fogvájók!… – próbálkoztam be, de egyszerűen ráugrott a műanyag tartóra, az széttört, a szálak meg szanaszét hullottak.
– Ezek a virágok is az enyémek! – vettem le az egyik anyósnyelvet a tartóról, de már menet közben kitépte a kezemből és a földhöz vágta.
– De a másikat, ugye…- de nem jutottam a mondat végére, mert az is a földön landolt.
– Akkor elviszek esetleg…
– Nem adok semmit! Semmit sem viszel innen el – kiáltotta – és repült a következő növény is.
– Van még belőle! – mondtam neki és már én adogattam a kezébe a soron következőket. Egyre jobban belejött. Az utolsó cserepet (emlékszem, kaktusz volt benne) úgy vágta a földhöz, hogy a felpattanó szilánk majd beszakította a gáztűzhely üvegablakát. Ezzel a növények el is fogytak…
Még mielőtt szusszanásnyi időhöz jutott volna, már adtam is a kezébe a tányérokat. Egyiket a másik után vágta a földhöz. Én meg csodáltam, mennyi erő szorult ebbe a csöpp nőbe. A düh megsokszorozta erejét…
Hogy rövidre fogjam: a kistányérok és bögrék után a csészealjak és a poharak következtek. Természetesen az egyetlen salátás üvegtála sem élte túl az őrjöngését. 1o perc múlva, amikor már nem volt mit összetörnie, alig tudtam magam áthámozni a konyhából az előszobába, akkora szemétdombot csinált. Ott felakasztottam a lakáskulcsot a helyére, kezemmel búcsút intettem neki és bevágtam magam mögött az ajtót.
– Tehát, ha az emberek törnek-zúznak, az a kolerika?
– Majdnem. Logikus, hogy idegesnek kell lenni ahhoz, hogy az ember ilyet tegyen, de nem minden mérges ember kolerikus. A kolerikus ember először is hirtelen haragú. De az is az, aki úgy fel tudja magát
– hergelni (bár alapjába véve egy nyugodt típus), hogy elveszíti a valóság érzetét, és ok nélkül tör-zúz, ill. verekszik. Amikor az egyén számára az ész, az értelem megszűnik és csak a düh, a harag, ill. a bosszú létezik. Ez párosul egy mindenáron való és lehetőség szerint minél nagyobb károkozással (ill. verekedés esetén az ellenfele fizikai megsemmisítésének igényével).
Mint ebben az esetben is. Nekem ugyanis a konyhában a fogvájón kívül mindössze 2 cserép virágom és 2 fakanalam volt…
Írta: Winczheim Tibor
Kedves Tibor!
Jól írsz. Egyszerű történeteket hozol, de azok gördülékenyek.
Tisztelettel: Edwin Chat.
Kedves kondrakati!
Igazából nem értem, miért kell félned? Ha nem csalod a barátodat, ha nem több srácot hülyítesz, (miközben kitartatod magad velük), nincs mitől tartanod.
Kedves Járó Róza!
Nagy igazság, hogy mindenki magából indul ki… Feltételezem, hogy Te olyan 25-30 körüli vagy, így ha van kislányod, ő még olyan korban van, akivel szülője szerelmi életét még nem lehet megbeszélni.
A történés idején Barbara lányom már középiskolás volt, így nekem egyszerűbb volt egy valós történetbe ágyazni ezt a psychológiai kifejezést, mit -mondjuk- a Laorusse-ból kinézni. Persze Te nem tudhattad, hogy én már nagypapa korban vagyok, így a kritikádat (hiszen jóval fiatalabbnak gondoltál) őszintén köszönöm: Tibor
Kedves kondrakati!
Igazából nem értem, miért kell félned? Ha nem csalod a barátodat, ha nem több srácot hülyítesz, (miközben kitartatod magad velük), nincs mitől tartanod.
Kedves Tibor!
Végül is mindegy kinek mesélted a történetet, remekül szórakoztam rajta.(Remélem Te is humorosnak szántad és nem véresen komolynak a történetet, eltekintve attól, hogy az életben ez nem egy mulatságos dolog) Nagyon értesz a feszültség erejének a fokozásához.
Gratulálok az írásodhoz, nagyon tetszett.
Üdvözlettel:H.Gábor Erzsébet (Zsike):P
Kedves Tibor a történet kitűnő, és gördülékeny, végig lefoglalta a figyelmem. Szerintem ez elmesélhető egy gyereknek is így, ha legalább kilenc , tíz éves, és ha a papával nagyon jó a kapcsolata, ez nekem valósághűnek tűnt. Üdv. Jega Ibolya
Kedves Winczheim Tibor!
Ez a novella alapjában véve, egy nagyon jó történet! De! Vallom, hogy egy gyereknek mindent meg lehet magyarázni. A hogyan csak a kérdés. Így nem mesél egy apu a nőűgyéről a gyereknek. Bármilyen jó a kapcsolatuk. Úgy érzem, hogy ennél az írásnál inkább egy haver kellett volna, hogy legyen a kérdező. Szerintem, akkor lenne tökéletes ez a mű.
Szeretettel: Jártó Róza
Ezt nem gondoltam volna…
Eléggé megdöbbentett ez a történet, de már tudom legalább, hogy nekem is van mitől (vagy kitől) tartanom.