Még be sem fejeztük a sörsátrak felállítását, mikor megjelent a hajléktalanok első csapata. Úgy nézegettek befelé az üzem rácsos kerítésén, mintha nem is új üzemvezetőnk tiszteletére, sokkal inkább az ő kedvükért rendeztük volna az egész ünnepséget. Arcukat az erőtlen márciusi napfényben fürdetve figyelték, ahogyan, mi, a vágóhíd szokatlanul serény dolgozói, ide-oda futkosva tettük a dolgunkat. Azon a napon senki sem engedhette meg magának, hogy lustálkodjon. Az új vezér: élet és halál ura. Akik korábban jóban voltak vele, azok lelkesen tettek-vettek, időnként sokat mondó pillantásokat váltottak egymás között. Akik pedig a haragosai, vagy ellenlábasai közé tartoztak, most kaptak egy esélyt, hogy látványos igyekezetükkel bebizonyítsák önnön nélkülözhetetlenségüket.
Nekem is jó okom volt a szorgoskodásra: az elmúlt néhány évben szabályosan körüludvaroltam az új főnököt, aki akkor még közvetlen felettesemként irányította az üzem ügyviteli osztályát, így most joggal reménykedhettem előléptetésemben.
És valóban, mikor kora délután, pár perccel az ünnepély megnyitása előtt, kezet szorítottam régi-új főnökömmel, biztató mosolyt véltem felfedezni a szája szegletében. Hosszabb beszélgetésre nem maradt időnk, mert engem halaszthatatlan ügyben az üzem főkapujához hívtak. Két-három tucatnyi lerongyolódott, szakállas férfi ácsorgott odakint, bebocsátásukra várva. A szervezők rám bízták az ünnepélyre érkező hajléktalanok ellátását. Nekem kellett gondoskodnom arról, hogy a zűrös alakok ne okozzanak zavart. Odalépett hát a kapuhoz, hogy beengedjem a csoportot, majd néhány, külön az ő számukra felállított asztalhoz tereltem őket. A hajléktalanok farkas étvággyal vetették magukat az asztalokon felhalmozott élelmiszerre, a tőlük néhány méterre ténfergő vendégek macerálására, úgy tűnt, nem is gondoltak.
Egy idő után meguntam a csövesek nézegetését és szememet a földre szegezve a fejemben nyüzsgő gondolatokhoz menekültem a kiábrándító valóságból. Merengésemből egy, a vállamat megkopogtató inas kéz rázott fel. Töpörödött, őszülő halántékú hajléktalan állt mögöttem. Egy üveg gyenge, rossz minőségű sört nyomott a kezembe és az egyik közelben álló, üres asztalka felé intett. Nem emlékszem pontosan, hogy miről beszélgettünk mi ketten azon az estén, búcsúzkodásunk körülményeit azonban megőrizte a memóriám.
Egy, a bokrok között szörcsögő-öklendező hajléktalan mellett haladtunk el, mikor újdonsült ismerősöm hangosan felhorkantott és megjegyezte:
– Ez azért van, mert nem gondolkodnak, csak zabálnak ész nélkül. Ha gondolkodnának tudnák, hogy az ő koplaláshoz szokott gyomruk nem bírja a nehéz ételeket….
Erről beszélt, amíg a kapuhoz nem értünk. Ott aztán elváltunk, mindegyikünk ment a maga dolgára. Másnap reggel a kávéscsészémmel szemezve megpróbáltam felidézni az éjszaka történéseit. Amiben biztos lehettem, az az volt, hogy nagyon jól éreztem magamat az öregember társaságában, szinte a hatása alá kerültem. Munkába menet már azon sajnálkoztam, hogy nem látom többet az öregurat, aki az ünnepély után minden bizonnyal visszatért az aluljárók világába.
Ezek után mondanom sem kell, mennyire meg voltam lepve, mikor aznap délután a portás egy mocskos göncökbe öltözött, deresedő fejű vénséggel állított be hozzám. Rögtön felismertem éjszakai beszélgető társamat. Zavart mozdulattal mutattam neki helyet magam mellett, ő pedig letelepedett és beszélni kezdett. Mikor mesélt, mindig előrehajolt, volt, hogy csak centiméternyi távolság választotta el az arcunkat. Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem azon a napon az öregember társaságában, ahogyan azt sem, hogy a későbbi alkalmakkor meddig maradt nálam.
A hajléktalan ugyanis első látogatásának sikerén felbuzdulva, másnap, majd harmadnap is megjelent az üzemben. Egy hét elteltével már mindenki hozzászokott az öreg jelenlétéhez, munkatársaimnak már fel sem tűnt, mikor délelőttönként keresztülgyalogolt az üzemen, engem keresve.
Akkor is utat talált hozzám, mikor várva várt előléptetésem végre bekövetkezett, így már saját irodámban ülve bajlódhattam a vágóhíd bevételeinek vég nélküli számoszlopaival. Belesüppedt az íróasztalommal szemben elhelyezett karosszékbe és belefogott egyik vég nélküli történetébe. Volt, hogy csak nézett rám különös, szürkéskék szemeivel ,távozása után pedig kitérő válaszokat adtam a portás által hozzám felvezetett, ápolatlan külsejű öregúr felől érdeklődő kollégáimnak.
De még ezt is el tudtam volna viselni. A bajok akkor kezdődtek, mikor az öreg megjelent az álmaimban is: Leült az ágyam szélére és bámult rám, egészen addig, amíg rémült sikoly kíséretében, kezemet vadul kalapáló szívemre szorítva, fel nem riadtam. Kezdtem úgy érezni, hogy a hajléktalan szánt szándékkal próbál az őrületbe kergetni. Körülbelül két hétig vártam, azt remélve, hogy a vénember nem jön többet, vagy legalább a rémálmaim megszűnnek majd. Mikor azonban rémálmaim sorozata folytatódott, kellemetlen vendégem zaklatásaival egyetemben, cselekvésre szántam el magam. Egyik délelőtti látogatásakor félbeszakítottam az öreg monológját, és megkértem, hogy aznap éjszaka legyen segítségemre. Az éjszakásoknak segítek be, magyaráztam, néhány ládát kéne átvinni az üzem egyik végéből a másikba. Ő néhány másodpercig csodálkozva bámult rám, majd bizonytalan hangon igent mondott.
Irodistaként csak felületes ismeretekkel rendelkeztem mindarról, ami üzem többi részén zajlik, ezért mielőtt hazaindultam volna, leballagtam a gépek közé és elmagyaráztattam magamnak mindent az ott sorakozó bonyolult szerkezetek működéséről.
Éjszaka aztán ott álltam a vágóhíd kapujánál, majdnem félórával a megbeszélt időpont előtt. Aggódva figyeltem karórám komótosan haladó mutatóit, körmömet rágva találgattam, vajon eljön-e az öreg. Végül, jó tíz percnyi késéssel befutott a hajlaktalan, és én egy fájdalmas sóhaj kíséretében lenyomtam az üzem kapujának kilincsét. Biccentettem az éjjeli őr felé, talán még morogtam valamit alig hallhatóan, az őr pedig visszaintett, aztán bóbiskolt tovább.
A hátsó kijárat felől léptünk be a hatalmas, sötét csarnokba.
Szomorúan figyeltem a mellettem haladó öreget. Lassan lépkedett, fejét forgatva kíváncsian nézegette a futószalag mellett álló, feketeségbe burkolódzó gépek homályos sziluettjeit. Felkattintottam a lámpát és megnyomtam néhány gombot a falra szerelt irányítópanelen. Sápadt fény árasztotta el a termet, a gépek először halk, majd egyre hangosodó zúgással életre keltek.
Mi pedig álltunk ott egymással szemben és bámultunk bele a másik karikás szemeibe. Sok minden megfordult akkor a fejemben. Hiszen a hajléktalant csak egy rövidke lépés választotta el a veszélyes szerkezetektől. Már az is csonkolódáshoz szokott vezetni, ha valamelyik óvatlan munkás néhány másodpercig rossz helyen felejtette a kezét.
Nem tartom magamat kifejezetten erős embernek, de biztos voltam benne, hogy egy vénemberrel könnyedén elbírnék. Egyetlen határozott mozdulatomba került volna, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljak tőle.
Már-már megindultam az öregember felé, hogy megtegyem, amiért idejöttünk, mikor eszembe jutott, hogy akár el is mondhatnám neki, ami a szívemet nyomja. Hogy mennyire zavar, mikor delejes tekintetét a szemembe mélyesztve beszél hozzám halk, reszelős hangján. Hogy mennyire nehezemre esik napról-napra elviselni a társaságát, meghallgatni ostoba történeteit. Hogy mennyire zavarba hoz kéretlen látogatásaival munkatársaim előtt… Hosszú volt a lista és éreztem, hogy ha most kell beszélnem vele erről, később már nem lesz rá alkalmam.Szólásra nyitottam a számat, már éreztem is, ahogyan a panaszáradat első szavai a nyelvemre tódulnak, de az öreg megelőzött.
– Hol vannak azok a ládák – kérdezte állát agresszíven előretolva.
Ezek voltak az utolsó szavai. Biztosan kiabált még és sikoltoznia is kellett, de ezt én már nem hallottam. A pörkölő lángjának félelmetes sistergése és a lecsapódó éles fémlapok zaja elnyelt minden más hangot.