Át a hídon

Jártó Róza
Át a hídon…

Ma is a parkon keresztül vezetett az utam.
Délután volt még, de már sötétedett. Pár napja éreztette velünk a november az erejét, így előkerültek a kabátok, sapkák, sálak. Én is felvettem már a dzsekimet, még ha a könnyebbiket is, azt, amit több, mint 10 éve vettem magamnak, még akkor, amikor trendi volt a „kínai” üzletekből öltözködni.
Ráadásul rendszeresen tartottak leárazásokat. Ehhez a kabáthoz is így jutottam olcsón, elnyűhetetlennek bizonyulva. Azóta vettem több, olyan dzsekit is, ami pont ilyen kinézetű, és még melegebb is, olyat is, aminek steppelt a bélése, de ilyen, mint ez, amit pont erre a se meleg-se hideg, de esténként már elkél a kabát időszakra találtak ki, nincs másik.
Igaz, a kabát zsebébe már ott a kesztyű is, de még nem használom, és a sál is itt a nyakamon, habár a kabát zipzárja még lehúzva és olyan nagylányosan sétálok át ezen a gyönyörű parkon.
Még nem volt annyira sötét, hogy ne lássam azt, hogy több padon is ülnek. Nekem se volt sietős, így én is leültem az egyik pad szélére, amelyen már egy pár ült. Mivel össze voltak bújva, és a lámpa fénye se világított még, csak most láttam meg, hogy egy korosabb páros a padtársam. A férfi átölelte a nőt és duruzsolva beszélt hozzá, aki mindig arra fordította a fejét, amit épp mutatott neki a férfi. Bevallom, hogy én már nem sok látnivalót vettem észre eddig, sőt úgy éreztem, hogy az ősz által lecsupaszított fák látványa kifejezetten unalmas nézegetni való, de én is önkéntelenül arra fordítottam a fejem amerre a férfi a párja nézését irányította. Így kicsit azt éreztem, hogy én se egyedül bámészkodom. Annyira belemerültem az alkonyi sötétbe, hogy fel se tűnt, hogy magam vagyok. A pár elment.
Én is szedelőzködtem, de még indulás előtt egy kört akartam tenni a parkot körbe vevő sétányon. Rég jártam erre, és nem is emlékszem, hogy ilyen alkonyi fényben láttam-e valaha ezt a parkot. Szép volt, ahogy a fény rávetődött a kis folyócska vizére, amelyben látni lehetett a már téli álomra készülő fácskák ágait. Úgy láttam a díszbokrokat, mintha egy festő játékaként, óriási festményként terülne egy kép a környékre.
Itt a sötétebb tónusú bokrok, cserjék, hátul meg a kivilágított üzletsor fényei. Szép volt a látvány. Azt tudtam, hogy maga a park egy művészien megtervezett kertészeti alkotás. Nem csak mi, a sétafikálásra vágyók, de a kisgyermekes családok is megtalálták a számításukat a parkban, mert volt mit bámulni még a kisgyermekeknek is, és voltak aprócska sétányok és még lejtők is, hogy a kis műanyag robogókkal le tudjanak gurulni a gyermekek.
Ami igazán különlegessé tette a parkot az az, hogy egy csobogóval is ellátott folyócska futotta körbe az egész parkot és a közepébe, magába a parkba több hidacskán lehetett bejutni. Eredetileg a négy égtájról lettek a fő hidacskák elnevezve, de a város lakói maguk adtak nevet ezeknek a kis átjáróknak, ami összekötötte az utcát, a sárga kaviccsal felöntött sétánnyal. Tavasz, Nyár, Ősz és Tél. Egyik hídra se volt ráírva az elnevezés, de az egyik városi művészcsoport kis lakkozott táblácskát aggatott a hidakra, hogy a nevet el ne feledjük.
Én is az egyik hidacska felé lépkedtem, mikor meghallottam a hangokat.
̶ Kedvesem, most hol járunk – hallottam meg a kérdést.
̶ Pont a Sóhajok hídján állunk, tudod a Tavaszon – válaszolta a férfi.

Odanéztem, és akkor láttam, hogy ez a híd olyan lehetett, mint az a híres Sóhajok hídja. Kicsit még domborodott is, ahogy a karfákba kapaszkodva át lehessen jutni a túlpartra.
̶ Emlékszel Édesem?
̶ Igen. Még az illatot is érzem, ahogy a sós tengeri levegőt a szél az arcomba fújja.
̶ Így, Édesem – kérdezte a férfi, miközben kedvesen a hölgy felé fújta a levegőt, olyan intenzíven, hogy a hölgy haja is belobogott, egy pillanatra.
Elnevettem magam. Ők is felém néztek, aztán egymásra és elnéző mosollyal elindultak, egymást támogatva, a tavaszt idéző emlékek parkjából, a hídon át, mely átvezette őket a valóságba, a közeli Idősek otthonába.

Én is elindultam visszafelé a sárga kavicsos úton, a Tél felé, hogy átlépkedve a hídon megkezdjem az utam hazafelé, ahol a család vár és a meleg otthon!
Jártó Róza