Egy darabka Románia


Román állampolgárként, esküvő előtt Budapestre kellett utaznom, hogy engedélyt kérjek a Román konzultól a házasságkötéshez.
A házassági engedély bár furán hangzik, igazolása annak, hogy nincs semmilyen tartozásom a román állammal szemben, nem kötöttem házasságot abban az országban és nincs senki, akit kötelességem lenne eltartani.
Idegesen indultam a román konzulátusra, de azzal nyugtattam magam, hogy Magyarországon vagyok, nem lehet semmi gond.
Az első döbbenet akkor ért, amikor megérkeztem a konzulátusra.
Az ügyfelek az oldalsó bejáraton keresztül juthatnak be az épületbe, mely egy mellékutcából nyílik. A szürke vaskapuk és az épületet körülvevő magas kerítés, tejesen elszigetelte ezt a területet a többitől, mintha egy darabka Románia volna, egy ország, melyet elzártak a külső szemlélődők elől.
A bejutás sem volt egyszerű, mert sorban állás után négyfős csoportokban, igazoltatás után engedtek be egy kis terembe, melyben körös-körül kis ablakok voltak, és az ablakok mögött ügyintéző hölgyek ültek.
Minden ablaknál izgatott párok tolongtak a papírjaikkal. Nem is tudtam, mit hogyan kell kitölteni, de akadtak, akik szívesen segítettek.
Mikor ezzel készen voltam, akkor ért a következő meglepetés. Bizonyára azért történt, mert én naivan azt hittem, Magyarországon a román konzulátuson magyarul beszélnek az ügyfelekkel.
Az ablaknál a hölgy románul beszélt hozzám, ezért csekélyke román tudásommal próbáltam vele szót érteni.
A hölgyet is megdöbbentette, hogy román állampolgár lévén alig tudok románul, de elmondtam neki, hogy ebben az országban nincs módom ezt a nyelvet gyakorolni.
Ebben maradtunk. Ő hajlandó lett gyenge magyarnyelvtudásával közreműködni, cserében én gyakoroltam a román beszédet.
A papírok a hölgyhöz kerültek, én pedig izgatott lettem a gondolattól, hogy hamarosan a konzullal fogok találkozni, aki aláírja a házassági engedélyt.
Ehelyett azonban, a hölgy miután átnézte a kérelmet és befizettem a kért összeget, aláírt és, lepecsételt egy formanyomtatványt, sok szerencsét kívánva kicsúsztatta a pici ablakon, majd behúzta a függönyöket.
Dél volt, az ügyfélfogadásnak vége.
Szerencsésnek éreztem magam, hogy nekem az első alkalommal sikerült megszereznem az engedélyt. A kapu előtt még hosszasan állt a sor, mikor kiléptem rajta. Nekik másnap újra sorban kell állniuk.
A régi idők jutottak eszembe, mely nem is volt olyan régi…
Úgy látszik, valami soha nem változik. Van egy nép mely a saját országán kívül is, önmaga tud maradni. Így érezhettem magam egyetlen délelőttön úgy, mintha újra Romániában lennék.

2011. 05. 27.

Írta: Kondra Katalin

“Egy darabka Románia” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kati, én már ott "lemaradtam", hogy egy ilyen igazolásért minek kell Magyarországra jönni? Miért nem a román hatóságok adják ki Romániában?
    A Nagykövetségek minden esetben az adott állam területei, tehát tényleg Romániában voltál amikor ott jártál.

Szólj hozzá!