Vakáció: Második történet: Ez a mi dalunk

Sokáig kerestem a helyemet és önmagamat. Kerestem azt, hogy ki vagyok én, kerestem valamit, amiről addig nem is gondoltam, hogy hiányzott az életemből, míg rá nem leltem. Mint amikor találkozol valakivel, megkedveled őt és arra gondolsz, hogy tudtál előtte anélkül az ember nélkül élni. Én ugyanezt éltem át ezen a nyáron. Ez a nyár, nem egy egyszerű vakáció volt, annál sokkal többről szólt! Megtaláltam önmagamat, megtaláltam a sorsomat. A zene volt az, ami hiányzott az életemből, az, hogy énekeljek, hogy tagja legyek egy olyan csapatnak, akiket egyetlen egy cél hajt, énekelni és boldognak lenni. Ha anyum nem jelentkezik helyettem, ha nem ő dönt helyettem, akkor most ugyanott lennék, mint hetekkel ezelőtt. Akkor még most is a padlón lennék, nem látnám értelmét az életemnek. De ez már a múlt, és én már többé nem akartam a múltban élni. Eleget sírtam már, itt volt az ideje, hogy éljek.
– Már csak rád várunk – szólalt meg Félix, mire hátra pillantottam a vállam felett és rámosolyogtam.
– Megyek mindjárt – húztam be a bőröndömet, kisé sajgó szívvel, aztán Félix felé fordultam, aki az ajtófélfának támaszkodva várt rám. – Lehetne, hogy be fagyasztjuk az időt?
– Mi lenne, ha inkább élveznénk az utolsó esténket együtt? Az idő úgyis eltelik, töltsük legalább hasznosan, azokkal, akiket szeretünk – nyújtotta felém a kezét.
Halvány mosollyal az arcomon bólintottam, elindultam felé, majd megfogtam a kezét, ő pedig kihúzott maga után a faházból. A szúnyoghálós ajtó egy tompa puffanással csukódott be mögöttünk, lábunk alatt nyikorgott a terasz falapjai, amiket hallva eszembe jutott az első éjszaka, amikor Félix éjszaka meglátogatott és elhívott sétálni. Onnantól kezdve minden este megjelent és rengeteget beszélgettünk, ő érte el nálam, hogy újra elkezdjek bízni az emberekben, és önmagamban.
A tábortűzhöz érve, a többiek vidáman köszöntöttek, a táborvezető Márk is mosolyogva nyugtázta, hogy én is csatlakoztam, majd miután leültünk közéjük, Márk elgondolkodva körbe hordozta a tekintetét.
– Tudjátok, még a tábor előtt, azon gondolkodtam, hogy lehet be kéne zárni a tábort. Apától vettem át a vezetést, és az utóbbi két évben a tábor népszerűsége hanyatlani kezdett, ám az idei tábor megváltoztatta a döntésemet. A szokottnál nagyobb érdeklődést lengte körbe a tábort, rengeteg tehetséges fiatalt ismerhettem meg az elmúlt egy hónap alatt, és láttam, hogy néhányatoknak mennyit is jelentett ez a tábor – vándorolt rám egy pillanatra a tekintete. – El akartam adni a tábort, de megtartom. És tudjátok miért? Mert lelkiismeretfurdalásom lenne, ha veszni hagynálak titeket, akiknek a zene ad erőt. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy elvesszetek a süllyesztőben és bár hírnevet nem tudok nektek adni, de egy hónapot igen, amit csak a zenéről szól. Köszönöm nektek, hogy visszaadtátok nekem a tenni akarás érzését!
Könnybe lábadt szemekkel néztem Márkra, aki 26 évével simán beillett közénk, ezért is volt ő nagyszerű vezető. Mert fiatal volt és tudta mire van szüksége egy fiatalnak. Ha tombolásra vágytunk, akkor ő megadta rá a lehetőséget, ha beszélgetni akartunk, ő ott volt és felajánlotta a vállát, hogy sírjunk rajta. Én ezt nem egyszer el is fogadtam, ezért is nyeltem most a könnyeimet, mert Márk volt a második személy, aki segített nekem. Már csak azzal, hogy idén is elindította a tábort, ezen a gyönyörű helyen. Körbe hordoztam a tekintetem, a szívembe véstem a tavat, aminek partján rengeteg időt töltöttünk, a tó közepén lévő pavilont, ahol Félix először csókolt meg engem, az étkezőnek és a zuhanyzóknak helyet adó épületet és a faházakat, amik U alakban helyezkedtek el a tábortűz körül. Egy teljes hónapot töltöttem el itt, mégis mintha csak egy nap lett volna az egész. Mintha tegnap lett volna, amikor idegenkedve és anyámra dühösen átléptem a tábor kapuját, ahol Márk fogadott engem széles mosollyal az arcán, mögötte pedig ott gyülekeztek a táborlakók, akik mind kíváncsian néztek rám, arra, aki utoljára érkezett meg. Illetve csak azt hittem, hogy utolsó voltam, nem sokkal utánam befutott Félix, nekem pedig azonnal megdobbant a szívem, pedig megfogadtam, hogy többé semmilyen szépfiúnak nem hagyom, hogy összetörje a szívemet. Félix viszont más volt, nem akarta összetörni a szívemet, az ő célja az volt, hogy befoltozza a sérült szívemet és elfeledtesse velem a múlt fájdalmát.
– Jövőre ugyanitt – mosolyodott el Félix, aztán rám nézett és megsimogatta az arcomat.
A tenyerébe simultam az arcommal, szememet behunytam, majd a gitárszót meghallva kinyitottam a szemem és ránéztem Ricsire, akinél a gitár volt és a húrokat pengetve énekelni kezdte a Camp Rock második részéből jól ismert This is our songot. Félix elsőként csatlakozott be a dalba, majd rám pillantott én pedig a szemébe nézve énekelni kezdtem, a hangunk egymásba fonódott és megtöltötte élettel a csendes erdőt. 50 fiatal hangja kapcsolódott egybe, különböző hangszínek keveredtek össze és egészítették ki egymást, a szívünk egy ritmusra dobbant és egy dal erejéig egyként lélegeztünk. Akárhányszor együtt énekeltem velük, megteltem energiával és legyőzhetetlennek éreztem magam. Ezt adta nekem a zene, erőt és egy célt, amitől a talaj biztos lett alattam. Többé már nem sodródtam céltalanul, tudtam, mit akarok. Olyan életet akartam élni, amire öregként boldogan tudok majd visszaemlékezni és nem siratva az elszalasztott lehetőségeket. Azt akartam csinálni, amihez kedvem volt és nem azt, amit a társadalom és a környezetem elvárt tőlem. Zenélni akartam, érezni ezt a pezsdítő érzést, amit éneklés közben éreztem. Élni akartam és mindezt megosztani Félixel. Holnap reggel véget ér a tábor, holnap mindenki visszatér a saját életéhez, ám egyikünk se úgy távozik, ahogy érkezett. Ez a tábor mindenkit átformált és jobb emberré tett, ez a tábor egy családdá kovácsolt minket és biztos voltam benne, hogy jövőre ilyenkor, újra itt leszünk mindannyian, hogy ott folytatjuk, ahol holnap reggel abba hagyjuk.
– Jövőre ugyanitt – ismételtem meg Félix szavait, mire rám nézett, ajka mosolyra húzódott és hozzám hajolva megcsókolt.
– A tábor lehet, hogy holnap reggel véget ér, de a mi történetünk nem – nézett mélyen a szemembe, belőlem pedig abban a pillanatban minden jövővel kapcsolatos negatív gondolat kiszökkent és átadta a helyét a részegítő boldogságnak, amit Félix szavai okoztak nekem.
– Ígéred? – kérdeztem csendesen.
– Ígérem!