Farkas a bokorban – 1. helyezett

Az Olomuc-i hadgyakorlaton három nemzet katonái vettek részt: az oroszok, az akkori csehszlovákok, és mi, magyarok.
A táborunkat a nevezett nagyvárostól mintegy 30 km.-re délre vertük fel, egy végeláthatatlan fenyőerdő közepén.
A segélyhelyen voltam állományban, mint műtős rajparancsnok. Ha sérültet hoztak, szakszerűen elláttuk, s a könnyebbeket azonnal vissza is küldtük az alegységükhöz
Akit kellett, befektettük, de a súlyos eseteket a városi kórházba szállítottuk mentővel.

A legelső napi eligazítás lényege az volt, hogy az erdő hemzseg a farkasoktól, a körletét senki se hagyja el egyedül, de ha muszáj, fejszét, baltát, vagy csákányt a saját érdekében vigyen magával.
Miután felvertük, majd berendeztük a sátrakat, egy alkalmas helyet kerestünk a latrinának, hiszen pissouir nélkül még csak-csak elvagyunk, de a nagydolgot nem lehet úton-útfélen csak úgy elpottyantani… Különösen nem rekkenő, nyári nagy melegben.
A választásunk egy meredek domboldalra esett, melynek majdnem a legtetején két darab „V”-alakú fiatal fa nőtt, egymástól alig egy méterre. S mindezek a sátrainktól mintegy 20-25 m-re, tehát elég közel ahhoz, ha hirtelen szükségünk lenne rá, de elég távol ahhoz, hogy az illata zavaró lenne.
A faágak a földtől mintegy 40-50 centire ágaztak el egymástól. Nekünk nem is volt más dolgunk, mint egy kb. másfél méteres tüske mentes, vastagabb faágat hosszába belehelyezni, ezzel készen is lett az ülőke, de egyben maga a klozet is. (WC-ről ugye nem beszélhetünk, mivel a legfontosabb kritérium, a vízöblítés, technikai okok miatt nem volt kivitelezhető). Meg kellett állapítanunk, hogy ilyen gyorsan még nem épült retyó széles e világban, s erre valóban büszkék voltunk.Tény, hogy az építményünk újság olvasásra nem igazán volt alkalmas, hiszen a keresztbe fektetett ágból kiálló bütykök és göcsörtök igencsak nyomták volna a fenekünket. Viszont a guggolásnál százszorta kényelmesebb volt, s ez nagyban megnövelte eszmei értékét.
Az egyik fa ágcsonkjára ráhúztunk egy guriga WC-papírt, mindkét fa tövéhez oda készítettünk egy tucat „kis kiszerelésű” klórmeszet nylonzacskókban, ezzel eleget is tettünk a hygiéniai előírásoknak.
Hogy nem volt oldala? A kutyát sem zavarta. Ilyen helyen nem szégyenlősködünk, nő meg úgysem volt közöttünk, sőt: minden, -a katonai táborokhoz vezető- út több km-es körzetben le volt zárva, idegen ember be nem tehette a lábát oda.
Ha jól belegondolunk, a latrinánk szellőztetése ezzel a módszerrel megoldást is nyert.
Legfeljebb egy tető nem ártott volna fölé, de az ember ne legyen maximalista. Valós háborús körülmények között még ilyen komfortos retyónk sem lett volna, ezt valljuk be töredelmesen.
Hogy éjnek idején is megtaláljuk, az ösvény két oldalán álló fák lehajló ágaira nylonzacskóba tett WC-papírt kötöztünk, így holdvilágnál semmi gond nem lehetett annak megközelítése.
Büszkén szemléltük meg művünket: két erős fán keresztbe kissé csámpásan és ferdén egy göcsörtös ág, mögötte a meredély. WC-papír és klórmész a helyükön, tőlünk akár indulhatott is a hadgyakorlat…
Az idilli csendet, és lombok susogását csupán a farkasok üvöltése zavarta meg. Hangjukból ítélve 1-2 száz méterre lehettek. Megborsózott a hátam. Már csak ezek a dögök hiányoztak a boldogságomhoz!
Hogy a „gyíkhús”-nak elnevezett „különleges vagdalt hús” volt-e túl zsíros, vagy a vizünk túl áporodott, nem tudnom, de tény, hogy már az első éjjel meg kellett látogatnom a büszke építményünket. A hold gyengén pislákolt, így a jelzések alapján könnyen megtaláltam.
(Ha valaki most megkérdezné, miért nem vittem magammal elemlámpát, elmondom: fénye alapján ad egy: lelőhetett volna a képzeletbeli ellenség. Ad kettő: épp ezért tiltva volt, én meg nem akartam haditörvényszék elé kerülni, hiszen az „ellen” nemcsak az én fenekemet lőtte volna szét, de még le is bombázhatott volna minket az elemlámpa-fény koordinátái által. Ad három: nem volt egy darab elemlámpánk sem).
De odataláltam, s ez megnyugvással töltött el. A lehetőséghez mérten kényelmesen elhelyezkedtem az „ülőkén”, és a bal oldali fához döntöttem a gépfegyveremet. Ahogy a szememmel körbepásztáztam a félsötét környéket, hirtelen megdöbbentem: a szemközti bokorból egy szempár nézett rám! Uram isten! Itt lapul a farkas a bokorban! Mit csináljak most? Ha segítségért kiáltok, mire valaki meghallja, felöltözik és kibújik a sátorból, a farkas már rég átharapta a torkomat. Mert torokra támadnak a dögök, ezt tudom, láttam a TV-ben…
Lője le!- tanácsolnák Önök, hiszen ott van a fegyvere! Igenám, de nincs benne egy megveszekedett töltény sem. Nem adtak, nehogy „véletlenül” a testvéri orosz katonát találjuk el! És ez nem vicc: hadgyakorlat, egyetlen töltény nélkül, ez is csak a volt szocialista táboron belül volt lehetséges. Volt ám bizalom egymással szemben, annyi szent!…
Szóval ott ültem a keresztfán,és nem tudtam ijedtemben, mit is kellene tennem. Azt tudtam, hogy az irányítást nem szabad kiengednem a kezemből. Úgy kell tennem, mintha észre sem vettem volna őt, s míg felöltözöm, kitalálhatom, hogyan tudnám menekülésre kényszeríteni. Vagy rosszabb esetben megküzdeni vele. Amíg így merengtem, örömmel vettem tudomásul, hogy ilyen könnyen még nem végeztem el a dolgomat, s ez sem semmi…
De mit csináljak? Üvöltsek rá, ijesszem meg? Mit kiáltsak? Bumm!? Legfeljebb a röhögéstől fog megpusztulni, nem az ijedtségtől. Meg – őszintén szólva – nem voltam benne biztos, hogy egy vékonyka hangot is ki tudnék préselni a torkomon… Legfeljebb a szűkölésemtől felbátorodik ez a dög, s akkor a torkomnak annyi…
Mert hogy már várt rám ez a mocsok-fajzat,az tény. Ha akart volna, már régen elkúszhatott volna, de nem tette. Bizonyára arra várt, – és nem alaptalanul -, hogy felhő takarja el a holdat, és a teljes sötétségben nekem sanszom sem legyen vele szemben. Felnéztem az égre: hatalmas, lomha felhők úsztak miden fele, csupán idő kérdése volt, mikor borul sötétségbe a környék. Meg kell küzdenem vele, nincs mese. Ahogy felállok, rám támad, vagy a tábor felé menet hátulról rám ugrik, s akkor nincs kegyelem…
Bal kezemet lassan a fa törzséhez nyúltam. Az a tudat, hogy már van kezemben fegyver, megnyugtatott, még akkor is, ha e pillanatban csupán furkósbotként alkalmazhattam. Lassan, zajtalanul feltűztem rá a szuronyt. Szememet azonban le nem vettem a bokorról. Igen, a dúvad még ott van,rám vár, de már nem félek: ha kiugrik a bokorból, akkor beledöföm a szuronyt. És ha többen vannak? A farkasok csapatban vadásznak, mit csinálok 2-3 döggel? Már a súlyuknál fogva is a földre döntenek! Nekünk is pont egy ilyen, farkasoktól nyüzsgő terepen kellett sátrat verni! A franc egye meg az egészet, még a végén én leszek az első, – s lehet,hogy az egyetlen – hősi halott ezen a hadgyakorlaton. De a nyavalygással semmire sem megyek, időszerű lesz a tettek mezejére lépnem. Azt tudtam, ha „csőre töltöm” a fegyvert, annak hangja van. Most vagy megijed tőle a fenevad, vagy „úgy jártam”. Igen, ezt fogom csinálni, más lehetőségem úgy sincs, most csupán kivárok, hátha lesz egy felhőtlen pillanat, amikor jobban láthatom az ellenségemet.
Az sincs kizárva, – reménykedtem -, hogy az őrség meghallja a závár csattanását, és utána néz, ki zörgeti a fegyverét éjnek idején…
Pár pillanat múlva hirtelen kitisztult az ég. A hold teljes arcával világított. Tudtam, ha ezt a pillanatot elszalasztom, meg is érdemlem sorsomat…
Nagy levegőt vettem, és egy elszánt, kemény mozdulattal csőre rántottam gépfegyveremet. Szólt is akkorát az éji csöndben, hogy magam is megijedtem. De éppúgy megijedt a farkas is a bokorban, mert..
Vijjogva felrepült.

Írta: Winczheim Tibor