Vakáció: Harmadik történet: Egy groteszk nyaralás öt felvonása

Fodor Gyöngyi – Egy groteszk nyaralás öt felvonása (Tollforgató – Vakáció)

1. Forrongó atmoszféra

A nő küzdött felfelé a szálloda lépcsőjén. Az elmúlt napok fülledt melege mára minden erejétől megfosztotta. Fáradtnak és ragacsosnak érezte magát, az izzadság sós verejtékében úszott.
Mindezt tetézte a szúnyogok hada, melyet a bőr nedvessége folyamatosan odavonzott, és megpróbáltak a véréből táplálkozni. A nő elkezdte csapkodni a lábán, a karján, a tarkóján támadó rovarokat, de hiába, azok fürgébbek voltak nála.
Végre felért a szálloda teraszára, leült az egyik asztalhoz, és kért egy kólát jéggel, hogy lehűtse magát, de ingerültsége másodpercről másodpercre nőtt, mert a szúnyogok egyre erősebben támadtak, és időnként olyan helyekre szálltak le, ahová a keze ütéseivel nem érhette el őket. Bosszantóan nehéz izzadságcseppek hullottak le a halántékáról, a hátán végigcsúszva, átitatva a ruháját, és kegyelemért könyörögve alig várta, hogy az a rémes nap végetérjen.
Aznap délelőtt míalatt ő tengerben hűsölt, a napernyője alól ellopták a táskáját, benne a péztárcájával, a mobiltelefonnal, az autója kulcsával, ezért fel kellett hívnia a fiát a recepción lévő vezetékes telefonról, könyörögni neki, hogy jöjjön el és vigye haza, mentse meg ettől a rémálomtól.
– Ma már nem tudok elmenni érted, mama, tudod, hogy sötétben félek vezetni, de reggel indulok – válaszolta a fia, így még egy hosszú estét és egy végtelen éjszakát kell eltöltenie az izzadság és a könnyek völgyében.
Összetörve, megsemmisülve érezte magát, amikor egy zümmögő vérszívó a fülére szállt, és a másod perc töredéke alatt hatalmasat csapott a tenyerével a fülére, s örvendezve látta a vércseppet és a kimúlt rovart.
– Nesze neked, te már nem fogod szívni többet a véremet – kiáltotta boldogan, de szinte azonnal el is szomorodott, mert a hatalmas ütéstől csengett a füle, és a koláspohár kicsúszott a kezéből, a barna ital pedig a ruhájára ömlött. – Elegem van! Micsoda egy istenverte nyaralás!

2. Mindenki az asztalhoz!

Néhány pillanattal később megjelent az egyik szállodai pincérnő a teraszon.
– Kedves vendégeink, az étterem nyitva van, hamarosan megkezdjük a vacsora felszolgálását.
A zömében idős szállodai vendégek egymás után felemelkedtek a székeikről, és fáradságos léptekkel elindultak az étterem irányába. Ráncos és izzadt testek meneteltek át a teraszon, abban a reményben, hogy majd az étkezdében hűvös levegő fogadja őket, de ott ugyanolyan forróságos pincérőkkel találkoztak, akik közölték, hogy sajnos a légkondi elromlott, másnapra várják a szerelőket. Amint a vendégek leültek az asztalokhoz, máris hozták az előételet, ami egy hatalmas izzó rizsgolyó képében jelent meg a tányérokon, és vészjóslóan engedte ki a levegőbe halálos gőzét. Friss vizet még nem szolgáltak fel.
Signora Rossati, az előzőekben már megismert hölgy beledöfte a villáját a vörösen izzó gömbbe, és kése pengéjével átszúrt rajta.
– Nézzük, mi ez az izé ! – mondta odahajolva. Hirtelen forró gőz puffant ki a tűzgolyóból, amitől megégett az arca. A gyors fájdalomtól kicsordultak a könnyei.
A nő vágott egy kis harapást az arancinóból, villárjára bökte, és a szájába tette. Hirtelen olyan sziszegő hang hallatszott, mint amikor a forró serpenyőt a hideg víz alá dugják. Inni szeretett volna, de mivel nem volt víz az asztalon, ezért felugrott, és tátott szájjal ugrálni kezdett az étteremben, hogy megkönnyebbüljön.
Sajnos más is így járt, de a ravaszabbak azonnal a wc irányába szaladtak, hogy a csap alatt lehűtsék a nyelvüket.
A tűz rémálma néhány percig tartott, szerencsétlen vendégek szörnyű fájdalmas égési sérüléseket szenvedtek, azonban később mindenki csendben ült, és végre a pincérnők elégedetten felszolgálták a hideg vizet.

3. A kínzás folytatódik

Következett az első fogás: Passatelli húsleves. A zsúrkocsikon lévő tányérokat nukleáris eszközökhöz méltó óvatossággal kezelték. Szigetelőkesztyűs kezükkel megfogták a gőzölgő tányérokat, és a vendégek elé tették az izzó és gőzölgő ételt.
Signora Rossati felvette a kanalat és a halálosan forró ételbe merítette. Az ördögi húsleves megégette a szájpadlását, könnyek között, fájdalmában felszisszent.
– Signora Rossati, egye meg a húslevest, máskülönben kihűl! – buzdította az egyik pincérnő, kezét a vendég hátára csapva, aki kénytelen volt lenyelni a mefisztói főzetet anélkül, hogy megfujogathatta volna.
A szomorú csend honolt az étteremben, melyet csak a kanalak zörgése és a fájdalmas nyögések hangja szakítottak félbe.
Miután elfogyott a húsleves, a konyhából kezdték tálalni a második fogást: tőkehalfilé fóliában. A kocsikon porcelántányérok jelentek meg, amelyekre fenyegető, terjedelmes ónfólia borítók kerültek annak érdekében, hogy megőrizzék az összes ősi hőt, amellyel egy szadista szakács kovácsolta őket a kitörni készülő vulkán gyomrában.
Nyersanyaguk valószínűleg ugyanaz a láva volt, amely felforralja a bolygó magját, főzőeszközük nem sütő volt, hanem maga az izzó vulkán. A mit sem sejtő vendégek azonban mindezt nem tudták.

4. A szenvedés vége

Signora Rossati az első villánál vette az utolsó lélegzetét, és a levegőben párologtatta túlmelegedett tagjait. Néhány perc múlva élénkrózsaszín füst szállt fel a székéből, kicsit lebegett az ebédlőben, és végül szétterült a mennyezeten, zsíros foltot hagyva benne.
– Remek időzítés! – jegyezte meg diadalmasan az egyik pincérnő, és leállította a kezében lévő stoppert. – Tizenhét perc! Ez igen, sokkal jobb, mint a tavalyi rekord! – tette hozzá önelégülten.
– Igen, idén is remek munkát fogunk végezni – erősítette meg egy másik kolléga, miközben a kezét dörzsölte, ahogy a többieket figyelte, akik száz fokos üstben érezvén magukat vergődtek a székeikben, majd egymás után ugyanúgy szétrobbantak, mint szegény Signora Rossati.
– Huszonhárom perc! – kiáltott a főnök lelkesen ugrálva egyik lábáról a másikra, és hatalmas éljenzés és tapsvihar köszöntötte a bejelentését.

5. Sperindio úr

Az étterem telített volt az egykori vendégek gőzeitől. Már csak egyetlen egy vendég maradt. Signor Sperindio, aki immár tizedik alkalommal érkezett a szállodába nyaralni. Személyes csatának tekintette, hogy kiderítse, miért robbannak fel a nyaralóvendégek évről évre. Az étkeztető briágád stopperral a kézben várakozóan figyelte.
– Már közel van… Ezúttal nem fog megmenekülni ő sem – örvendeztek borzongva, de Signor Sperindio ellenállt.
Egyik villával a másik után támadta meg a porcelántányér felett húzódó vulkáni fóliát, mintha ez egy életre szóló vállalkozás lenne, és talán tényleg az volt. Forró izzadságcseppek öntötték el arcát és egész testét. A lábak tarantuláltan mozogtak az asztal alatt, talán öntudatlanul próbálták eloszlatni a hőt a végtagokról. Hosszabb távon azonban hiábavalóak voltak az erőfeszítések, még a kemény fából faragott Sperindiót is elborították, s néhány falat után belőle is feltört a hömpölygő vulkáni láva és felrobbant.
– Huszonhét perc !!! – kiáltották az ördögi pincérnők a konyhába fordulva, ahol a szadista szakács végre leülhetett és felfüggeszthette a folyamatban lévő hadműveletet, hiszen még a tervezett menüsor minden fogását fel sem szolgálták.
– És mindenki a desszert előtt, mindenki! Remek munka lányok. Idén felülmúltuk önmagunkat! – dícsérte meg csapatát a főnök.
A sátánista brigád kölcsönös hízelgés és határtalan mulatozás után bezárta a szállodát, és önelégülten mentek a megérdemelt fizetésükért, hiszen hála nekik, ismét kevesebb lett a nyugdíjasok száma.