Nem találtam a szavakat

Fodor Gyöngyi – Nem találtam a szavakat

A vonat menetidő szerint érkezett Follonica állomásra. Egy nagyon alacsony, mondhatni törpe férfi lépett be a fülkébe egy hatalmas, nehéznek tűnő bőrtáskával, amit feltett a csomagtartóba.
– Jó estét! – mondta sápadt és komoly arckifejezéssel, majd letelepedett a velem szemben lévő ülések egyikére.
Alig foglalt helyet, egy idősebb nő lépett be egy huzogatós bőrönddel. A férfi felugrott, felkapta a bőröndöt, és máris feltette a csomagtartóba, az övé mellé. A nő csodálkozva figyelte. Én is.
– Köszönöm! – szólt a nő és leült. A kisember meghajolt, teátrálisan megemelte a kalapját, és visszaült a helyére.
A vonat lassan elindult. Alig hagytuk el Follonicát, amikor nyílt a fülke ajtaja és egy magas, masszív testalkatú, húsz év körüli fiú lépett be, hátizsákját hevesen a földre dobta, és nagy erővel lehuppant a kisemberrel szemben lévő helyre, miközben meglökte a nő könyökét, aki felháborodottan nézett rá.
– Óvatosan, fiatalember, most volt eltörve a karom.
– Problémád van, mama? – förmedt a fiú a nőre, és hangosan rágta a rágógumit úgy, hogy be lehetett látni a szájába. A hölgy nem válaszolt, bár láthatóan ideges volt, úgy tett, mintha a szürkületi tájat nézné.
Szerettem volna szólni valamit, de néma maradtam. A kisember egyenes, szenvtelen arccal meredt a fiúra, aki szórakozottan bámult rá, és egyik lábát kinyújtotta a kisember cipői közé, melyek alig értek le a padlóra. Csámcsogva továbbra is rágózott, és önelégülten, provokatívan kuncogott. Belemerültem az újságomba, mintha olvasnék. A kisember továbbra is bámulta a fiút, ő is bámulta a kisembert, de egy idő után már nem bírta a nyomást és másfelé fordította tekintetét, egyre hevesebben rágózott, majd közel hajolt a férfi arcához, és a képébe böfögött.
– Döglött macskát ettem, kérsz belőle? – kérdezte a fiú a férfitól.
Féltem a legrosszabbtól, a kisember miatt, de időm se volt megfogalmazni a gondolatomat, mert az mint a villám felugrott, megragadta a fiú farmerdzsekijének a gallérját, annál fogva felemelte az ülésből, majd visszadobta, mint egy rongybabát. Felvette a földről a fiú hátizsákját, és annak ölébe dobta.
– A következő megálló Livorno. Ez egy gyönyörá város, meglátod, neked is tetszeni fog! – azzal megigazította a kalapját és visszaült a helyére.
A fiú feltápászkodott és káromkodva kiment.
– Átkozott törpe!
A hölgyet biztosan megviselték a történtek, mert minden szó nélkül levette a bőröndjét és átment a szomszédos fülkébe. Ketten maradtunk.
Én az újságom mögé bújtam, s onnan figyeltem a nehéz bőrtáskát a csomagtartóban. Attól féltem, hogy előkerül belőle egy puska, vagy egy bot. Az órámra néztem, hamarosan hazaérek Pisába.
– Elnézést a történtekért. Tudom, mit gondolsz… igazad van, elég erőszakosan reagáltam az előbb – mondta, és meglepett a hangja. Valami „ja, igen” vagy hasonlót mormogtam, de nem volt bátorságom azt mondani, hogy igazad volt pajtás, mert a helyedben én is biztosan azt tettem volna. Vagy mégsem? Lehet, hogy gyáván, ijedten behúztam volna fülemet, farkamat, és inkább hagytam volna, hogy szórakozzanak velem továbbra is?
A vonat szerencsére lassítani kezdett, kinéztem az ablakon. Úgy saccoltam, hogy négy-öt perc múlva megérkezünk az állomásra.
– A nevem Salvatore – folytatta – sajnos egy balesetben megsérültem, emiatt nem tudom végezni az eredeti munkámat.
– Aha … – motyogtam, és fene se tudja miért, de a maffiára gondoltam.
– Te mit csinálsz? – kérdezte tőlem.
– Filozófiát tanítok az egyetemen – válaszoltam neki.
– A fenébe! Talán te megtaláltad volna a megfelelő szavakat annak a fiúnak a leszerelésére. Én hozzászoktam a gyors cselekvéshez. Elnézésedet kérem még egyszer, ha esetleg megbotránkoztatott a viselkedésem – azzal leemelte a nehéz bőrtáskát. – Legyen szép estéd!
Megállt a vonat, leszállt ő is, én is. A táskájára esett a tekintetem. Akár egy hulla is elférne benne. Vajon mit cipelhet? Felgyorsítottam a lépéseimet, és hamarosan megérkeztem a Piazza dei Miracolira. Igazából máshol laktam, de úgy gondoltam, biztonságosabb elvegyülni a turisták között. Hirtelen ott termett előttem.
– Követsz engem? Mit akarsz tőlem? – támadtam le azonnal.
– Semmit – válaszolta.
– Szóval, akkor hová mész?
– Ide. Megérkeztem – azzal lehajolt, hogy kinyissa a táskáját, én pedig felkiáltottam.
– Állj! – mire felhúzta a szemöldökét és kérdőn nézett rám.
– Jól vagy? – megrázta a fejét és nagyot sóhajtott. Kivett a táskájából egy acélütőt, melynek a végén megnyomott egy gombot, hol kék, hol piros,hol zöld fény áradt belőle. Előkerült egy kockás zakó is, egy piros gumiorr, egy cilinder, és sok színes golyó és karika. S végül egy tekerős kis zenegép.
Kezdődött az előadás. A tér tele volt emberekkel és gyerekekkel, akik örömtől sugárzó arccal nevettek és tapsoltak, miközben a kisember mutatványát figyelték. Ő boldogan kiabált, énekelt, dobálta a karikákat, teljesen belefeledkezve az előadásba.
Hamarosan teljesen besötétedett és gyengén szitálni kezdett az eső. A tömeg szétszéledt. Ketten maradtunk csak a téren. A kisember meg én.
– Ön nagyon jó! Nagyon jól csinálta – néztem rá, és halvány mosolyt láttam átsuhanni az arcán. Levette a zakót, a gumiorrot, a cilindert, és visszatette a borsalinót a fejére. Mesélni kezdett.
– Régen volt egy cirkuszom. Egyik este kigyulladt, mindenemet elvesztettem, még a családomat is. Eltörött két bordám. Nem tudok már akrobata lenni, s egy újabb cirkuszt létrehozni nincs pénzem. Különösebb cél nélkül járom a világot, néha azt se tudom, hová menjek, hol álljak meg. Ma este itt, holnap máshol. Gyakran látom a feleségemet és a lányaimat az út végén, ahonnan integnek nekem, ahová majd egyszer én is megérkezem. De addig még sok gyerek szemében szeretném látni az örömöt és hallani a nevetésüket.
Én viszont nem találtam a szavakat.
Segítettem neki, hogy berakja a holmiját a nagy táskába, ami annyira megrémített. Ő mesélt, én hallgattam.
És az esernyőm alatt együtt sétáltunk az éjszakában.