Vakáció: Negyedik történet: Vajszínű Zsiguli

A bátyám olyan jól tanult, hogy könnyen járta végig az iskolát egészen az érettségiig. Kitűnő bizonyítványa lett minden évben. Egyedül a technikusi vizsga volt az, amikor hetekig görnyedezve ült az íróasztala mellett. A kislámpa tudta, mikor kell nyugovóra térni. Amikor későt ütött az óra, pislákolni és zizegni kezdett, mintha többé nem akarná bevilágítani a szobát. A bátyám olyankor otthagyta a tanulást, bevágta a füzeteket a fiókba és egyből elaludt, ahogy eldőlt az ágyon.
Nagy volt otthon az öröm, amikor a technikusi oklevélen is a legjobb minősítés szerepelt. A szüleink nálam sokkal régebb óta nézték, ahogy tanult, és egyre okosabb lett. A mama mindig azzal ijesztgetett, ha annyit tanulok mint Ádám, akkor az én homlokom is megvastagszik majd. Előszedett régi fényképeket a vitrinből, amikor ebbe belekezdett, és sorrendbe tette azokat. Úgy figyeltük Ádám homlokát, hogyan változott az évek során. Valamivel tényleg vastagabb lett, de szerintem csak a korán elvesztett hajszálak miatt.
Eltelt pár nap a bizonyítványosztás óta, amikor Ádám boldogan rontott be a közös szobánkba. Ritkán láttam mosolyogni. Magával hozta apa utazós táskáját, ami csak különleges utak előtt került elő a szekrény aljából, régóta porosodott ott. Nem beszéltünk egymással sokat, ő akkor 18 éves volt, én alig múltam tizenkettő. De a nap minden percében amit együtt töltöttünk, figyeltem rá, jobban ismertem mindenkinél.
Kisurrantam a konyhába. Anya éppen vasalt, apa kenyeret szelt a vacsorához.
– Mi történt?
– Elmegy – felelte apa.
– Hová?
– A Balatonra – ezt már anya mondta, áhítattal.
Nem hallottam, csak bámultam anyám száját, ahogy formálta a betűket, úgy sikerült elolvasni. A Balaton ekkor tenger volt a fővárosiaknak. Kevesen jutottak el közülük, azoknak viszont egész télre megmaradt az érzés. Anya, apa és Ádám mind voltak már ott, én még sosem. Vörösödni kezdett a fejem a féltékenységtől, holott örültem a bátyámnak. Gyorsan a konyhaszekrényhez futottam és elkezdtem előszedni a tányérokat a vacsorához. Nem akartam, hogy rajtakapjanak.
Úgy kellett bemennem a szobába, hogy szóljak Ádámnak. Nem jött egyből utánam, azt mondta befejezi a pakolást. Mindhárman az asztalnál ülve vártuk. Apám egyre türelmetlenebb lett. Ujjaival dobolt a térdén az asztal alatt, mellette éreztem, ahogy megfeszülnek az izmok és kész felpattanni, hogy fia után menjen. Ádám időben rohant ki az ajtón.
– Talán a húgodat is magaddal vihetnéd – mondta apám, miközben vajazni kezdte a kenyeret.
Anyám és Ádám is értetlenül pillantottak rá.
– Nem.
– Így végre bebizonyíthatnád a felelősségteljességed, amiről olyan gyakran beszélsz – folytatta apám. – Ha a húgodnak nem esik bántódása, támogatlak az egyetemmel kapcsolatban.
Megállt a pillanat. Ádám lassan bólintott, aztán rohantam is a szobába. Alig maradt hely az utazóban, de nem is kellett sok. Fogkefe, póló, nadrág, papucs. Két nap.
Dénes, Ádám legjobb barátja szombat hajnalban várt minket a panel előtt. Nem lepődött meg, Ádám még este felhívhatta a hírrel, hogy én is velük megyek. Dini mindig kedves volt velem, többet törődött velem, mit a bátyám. Tudtam, hogy valahol még örül is nekem, mert Ádámmal gyakran szoktak veszekedni, így legalább lesz egy közös pont. A szülők is lekísértek minket, anyám téli tolldunyhákat keresett elő, azt kellett betuszkolni Dini Zsigulijának csomagtartójába a párnák mellé, mert az újságban azt olvasták, hogy éjszaka hideg lesz, a vízparton még könnyebben lehűl a levegő. Anyám nehezen engedte el a kezemet.
A bátyám előre ült Dini mellé, így én egyedül maradtam hátul a rántott húsos szendvicsekkel és a hűtőtáskával, amit Dini szülei pakoltak tele üdítőkkel. Onnan kerestem ki mindent, amikor a fiúk szomjukat kívánták oltani. A lábaim között a sátrunk kapott helyet, nehezen tudtam mozdulni, minden végtagom elzsibbadt, amire a tóhoz értünk. Útközben rácsodálkoztam a színes autókra, és az azokat vezető napszemüveges alakokra. A meleg napsugarak még ezeket a vajszínű és kék járgányokat is megszépítették. A nagynéném egyszer, amikor Olaszországban nyaralt, hazahozott néhány festményt az olasz ültetvényekről és olajfákról. Magyarországról ilyen képet festenék, ahogy a Zsigulik a Balaton felé gurulnak.
A badacsonyi strandnál nehezen találtunk parkolóhelyet, sokat kellett visszafelé sétálni. Kellemetlenül húztam lefelé a szoknyámat, ahogy megláttam a sok idegent, nem akartam, hogy lássanak. Dini aztán türelmetlenül kapott a vállára és rohant velem a vízbe a strandolók tömegében könnyen haladt. A bátyám megállt a parton, onnan figyelt minket percekig. Észre sem vettük, hogy nincs velünk. Dini bedobott a vízbe, én sikítottam, prüszköltem, ahogy a felszínre értem fröcskölni kezdtem. Amikor az iszapban lépkedve megijedtem egy csomó hínártól, Ádám már ott volt, hogy megtartson.
Fél nyolc körül értünk a kempingbe. Csodálkozva néztem a sok színes sátrat, köztük a csak pislákoló és hevesen égő tábortüzeket, a fák mögött meg-megcsillanó Balatont. A sátrunkat egy német lakókocsi és egy hangos magyar család mellett vertük le. Én egyből el is foglaltam a helyemet, elfáradtam, a fiúk meg piszkálni kezdtek, hogy milyen pisis vagyok, ne várjam, hogy itt őrzik majd az álmomat. Nem esett rosszul, mert azt mégsem, mondták, hogy nem örülnek nekem. Jól szórakoztunk, Ádámon is láttam, hogy boldogabb volt. Véget ért a tanulás, itt volt a Balaton, ami meghozza az életet.
A fiúk megvárhatták amíg elaludtam, aztán elmehettek. Sötét volt, amikor megébredtem a hideg miatt, a karórámra pillantva olvastam le, hogy egy óra is elmúlt. Anyának tényleg igaza volt, pedig Ádámmal kértük, hogy a dunyhát ne kelljen elhozni magunkkal. Nem tudtam visszaaludni, félni kezdtem egyedül. Ásítva húztam magamra a dunyhát, majd kidugtam a fejemet a sátor ajtaján. A kempingben még kevesen hajtották álomra a fejüket. Egyetemisták énekeltek a tábortüzek mellett, a legtöbbjük farmert viselt és fehér trikót, itták a dobozos sört és valami számomra érthetetlen nyelven beszéltek. Megláttam Dinit és Ádámot az egyik ilyen társaságban. Ádám egy csinos lánnyal beszélgetett, figyeltem a száját, ahogy anyáét a konyhán, de ezt most nem tudtam megérteni. Ott akartam lenni velük, de megijesztett a másik nyelv, az iskolában is azt mondták, hogy az nem jó, sem a sör, sem a farmer. Anyám kezére gondoltam, úgy aludtam el.
Reggel csak Dini feküdt mellett a sátorban. A vajszínű Zsiguli eltűnt a parkolóból. A bátyám barátja annyit mondott, hogy Ádám elment valahová, ahol jobb lehet az élete. Disszidált. Azelőtt is hallottam ezt a szót, az iskolában csak suttogva ejtették ki, eddig nem tudtam, hogy mit jelent. Egy német lánnyal ment, Dini is csak ennyit tudott, meg hogy odaadta nekik a családi Zsigulit, az apja majd elveri érte, de maga verte volta el Ádámot, ha a fiú nem lép le.
– Ott jobb lesz neki, meglásd – tette a fejemre a kezét Dini. – A bátyád túl okos ahhoz, hogy maradjon.
Nem vártuk meg az estét, összepakoltunk és elindultunk a vasútállomásra. Csak akkor mertem megkérdezni Dinit, hogy ő miért nem ment el Ádámmal, amikor a balatoni gőzös elindult, mert akkor már biztos voltam benne, hogy velem marad. Azt mondta, hogy valakinek rám is figyelnie kell, megígérte Ádámnak.
Azóta minden évben járok a Balatonnál. Ádám nélkül tudtam meg, hogy itt az egyik lángos undorító, a másiknál jobbat meg még sosem ettem, hogy minden pesti belepisil a tóba, a hattyúk pedig minden évben egyre közelebb merészkednek az emberhez. Megszokták a betolakodókat, épp úgy, ahogy én Ádám hiányát. Egy ideig a szülőkkel jöttem, aztán velünk tartott Dini is, majd a szülők elmaradoztak, aztán amikor érkeztek a gyerekek, ismét velünk jöttek.
Huszonnyolc év telt el, amikor odasétált hozzánk egy szomorú, sovány nő. A stégről lógattuk a lábunkat a vízbe, figyeltük a gyerekeket, ahogy egymásnak dobálták a strandlabdát. A nő Dinit ismerte fel, hiszen vele találkozott azon a nyáron. Azt mondta, hogy annyiszor vissza akartak jönni, csak Ádám félt. A fogadtatástól, attól, hogy mennyit változtunk. Sajnálta, hogy egyedül jött, meg azt is, hogy Ádám odakint hamar rászokott a dohányra, azt követte az ital, a kettő együtt pedig nem kímélte túl sokáig a szervezetét. Megfordult velem a világ.
Dininek nem volt igaza. Talán itt is jó lett volna, a zsiguli sem veszett volna el, és Ádám is velünk lehetne. Azóta a nyár óta nem pisilek a Balatonba, nehogy olyan gyorsan nőjön a tó, mint a bátyám homloka, és őt is elveszítsem.