Vakáció: Hetedik történet: Kenderkóc

Parázslott, izzott a nyár. Gyermekkorom nyara. A fekete palatáblán a vakáció szó utolsó betűje ásító szájjal őrizte az iskola padra felhasalt székeket. A gyermekzsivaly szètoszlott a kicsiny falu házacskái közt s kiszökött a vadvirágos rètekre. A kalandos jókedvnek nem szabott határt a hűvös fenyőillatba burkolózó fák gombatermő birodalma sem.
A hőmérő gyöngyözve izzadt a tűző napfényben. A júniusi ègbolt sötét fellegeket húzott a lábujjára, s ez a takaró lomhán kúszott felfelè, maga előtt gyűrve a szikrázó sugarak forró hullámát. A távolban kósza fènycsóvák szúrkálták az eget, mely egyre hangosodó morajlással jelezte haragját a zaklatások miatt. Szènaillatban fürdött a rét, az ezerszemű napraforgók a végtelen mezőt kettèszelő út felé fordították tekintetünket.
A szederfasor mèzízű termèseit gyűjtöttük pólónk aljába s vitézi ugrásokkal szállítottuk a térdig èrő fűszálak selymèbe. A törtfehértől liláig színeződő gyümölcsöket a szalmabálák piramisában elrejtett bunkinkba szántuk. Tartalék èlelmiszer a “nehezebb” időkre.

Nem mintha szűkölködtünk volna. A nyár bőségesen kínálta finomságait, málnabokron s a hólyagos cseresznyefán. A legelő vadsóskája mellé papsajtot s árvacsallán virágait tálalta, az erdő szamócával hivogatott. A szántóföldek gyenge tejes kukoricája s a földből frissen kihúzott sárgarèpa előétel volt a gyümölcsösök csőszkerülgető kavalkádjának.

Nem szűkölködtünk. Ám gyermeki kèpzeletünk gyakran festett elénk oly világot, melyben jó volt megbújni a saját várunkban.
A szalmabálák tetejèig csak a legügyesebbek tudták felkapaszkodni. Ők engedtèk le a többieknek a kenderkóc kötelet, melyet èdesapám kamaszkoromig meg nem lelt a nyarakban. Ez egy ilyen téli kenderkóc volt az otthonunkban…

A bálák közt fúrt, kanyargós járatokon tíz-tizenkèt mètert is csúsztunk a mélyen rejtőző bunkerig.
Főhadiszállásunk kissé fèlhomalyos volt, a falán vágott cseppnyi “ablak” engedte be a fényt s az èltető levegőt. Ès itt távoztunk, kihasalva, kikúszva, vègigbukfencezve az alant szalmával puhított utolsó két méteren.

Nem voltunk rossz gyerekek, csupán csintalanok. Tapasztalással pótoltuk a tudást, merészséggel kergettük a félelmet. Tiportuk mi a bunker parázsló szalmáját, mert úgy gondoltuk, gyertyát gyújtani nem veszélyes. Ezt is megtanultuk.

Főhadiszállásunk terveket, titkokat rejtett. Csupa-csupa fèltett fontosságot. Karcsi első szerelmeslevelèt, melyet címzettje sosem kapott meg. Roli rajzát, melyen önmaga leendő felnőttsège katonai egyenruhában parádèzott, akár az èdesapja. Pali csúzlija, melyet èdesanyja korábban igen sokszor elkobzott az üvegkárok miatt. Lackó kedvenc matcboxa, egy ezüstszürke Trabant, egy elmérgesedett tulajdonosi testvérvita után került a gyűjtemènybe. Nagymamámtól örökölt fèltenyèrnyi mesekönyvem is itt pihent, ily hiábavalóság olvasásának otthon nem volt lètjogosultsága.

A környékbeli èpítkezèsek, alap ásások meggazdagították kincstárunkat. Leltünk rozsdás bicskat, pénzt, , “fegyvert”…s tán még papipát is találtunk volna,ha a hirtelen záporok nem változtatták volna medencévè a kiásott alapokat. Újabb mókát adott az èg, kacsázó kövek versengtek a víz tetején. S amikor a nap már szomjasabbra szívta az ebihalaktól nyüzsgő bèkaparadicsomot, kezdődhetett az iszapdagonya. Gyártottunk belőle téglát, formáltunk tálat, megmintáztuk az általunk ismert világ minden szereplőjét a magas agyag tartalmú, sárga masszából. Kiszáradva igen jó krétának bizonyult, a csepp falu főútját hieroglifáink s rajzaink általa borították.

A katicabogár csúzlizás a várunkat dragonyoskènt őrző napraforgó-katonáktól kezdődött. A napsárga szirmok ölère halmozott hètpettyesek a meghajlított napraforgószár visszapattant lendületèvel célozták a bálavárat, s az győzött, kinek több pettyese èrt célba. S a pettyesek engedelmessége pár kör után szárnyreptető ellenállásba fulladt.
Szèlördög vágtatott a mezei út biciklikerèk-sebhelyes porán, s figyelmünk már el is hagyta elröppenő csúzlitölteteinket. Iramodó lèpteinkkel -beelőzve a nap ès a pára forgó gyermekèt- a szederfák megfáradt leveleit szórtuk a kerengő mutatványos pörgő lábai elé.
Ette, vitte, markolta,, szórta, s mi csodáltuk táncos jelmezèt. Futamát elkísértük az erdő legelső fájáig, s ott a kis komisz -ledobva lombruháját- sündörögve elbújt szemeink elöl.

Történt ezidőben,, hogy várunk őrszeme elhagyta posztját, elcsábították a magaslatból kifürkèszett dinnyeföld ínycsiklandó malaccsíkos halmai. A legkissebbek -felügyelet nélkül maradva- vakmerő tettre szánták el magukat. A cselekedet mozgatórugója Andrisban lakozott, az ezüstszürke Trabant birtoklására kívánt rá.
Megküzdött a bálák hegynyi magasával, s az útjába eső első szalmakráteren megkezdte lecsúszását a rejtekhely felé.
Azon a héten várunkat nem csak mi formáltunk. Eső áztatta csúszóssá napszítta tetejét , s a mező egèrszürke rágcsálói is fogkoptató szomszédunkká váltak. A víz meglelte útját. Az új járatok zegzugos labirintust képeztek, melynek hol volt vége, hol nem.
Az erdőből versenyt futva csattogtak lábaink, s a szaladásunktól megjegesedett torkunkat mèg át nem járta nyugodt lèlegzet, mikor keserves sírás csatlakozott be lihegèsünk kórusába.
Andris zokogó hangja a szalmavár tetejére hívott minket, S mi hangyakènt másztuk meg azt. A csepp kisfiú aranybarna üstokebol tenyérnyi foltot láttunk csupán a szédítő mélység alján. Andris hamar rájött,hogy járatlan utat választott, s kètsègbeesett vergődese csak tovább növelte kinjait. Izgő-mozgó, kapaszkodó teste a fiszkálódástól tovább csúszott, míg mellkasa be nem szorult. Kapaszkodót kereső karjai szalmával hintettèk eltűnő korpuszát, s hóna alját vèresre barátdálták a fèlbetört szalmaszálak.

Hangyanèpünk gyors műveletbe fogott. Kenderkóc kötelünk gyermekderekat ölelt, S amint fejjel lefelé engedtek társaim a szűk járatba, míg csak elértek, èreztem óvó kezüket.
A járat mélyült, szűkült. A szalma átvette a déli nap hőjét, s őrizte az esőáztatta föld páráját. Gőze fojtóvá sűrítette a levegőt. A hüppögő gyermekhang csendesedett. Apró , nyirkos kezecskèket találtak kezeim.
-Andris, most ne mozogj, csak fogd erősen a csuklómat ès hagyd, hogy kihúzzalak. Foglak, ne fèlj! Kint leszünk.

A tűző nap kormoran szemlélte a bálavár tetejèn szuszogó csapatunk. Andris pormaszatos arcocskáján csurogtak a könnyek. Felhorzsolódott testènèl is jóbban fájt a megélt ijedtség. Karcsi, Laci, Pali ès Roli tenyerét pirosra dörzsölte a kenderkóc kötèl. A kisebbeket vízért küldtük az állókúthoz, szorgosan, felváltva hozták a számukra súlyos kètliteres üvegdíjas borospalackban.
Andris testét csípte is, hűsitette is a víz. Ám kinjait immár derekasan tűrte, s jutalmul Lackó bátyja kincset nyomott a tenyerébe.
-A tiéd!- lelt gazdára a vitatott kisautó.

A késő délutánban tovább formáltuk főhadiszállásunk. Újabb rejtekkel gyazdagodott a vár, s a két üreget járattal közöttük össze. A vár külső szalmatestèn lépcsőt èpítettünk s ajtót vágtunk a legkisebbeknek.

Így bővült a várunk, s titkainkat jól őrizte a lombpergető dér idejèig.
Amikor a kombájnok vasteste elhordta körülünk a nyár sokízű, illatos testét s az ekèk mèlyre barázdálták a lecsupaszított föld testèt, titkainkat az erdő szélén silbakoló utolsó szederfa mèly odvára bíztuk a következő tavaszig.
Vállunkat iskolatáska húzta, s a röpke délutánok a tollaslabda szárnyalásában èrkeztek meg a szúnyograjban zümmögő estèkig. Mikor napbarnított a lábszárunkon már több csípés volt, mint ahányszor ütőnk lendült, a felkapcsolódó utcai lámpások a szülői házba küldtek minket.

Nos,ilyen volt a mi vakációnk.
A nyár, miben kincset kerestünk s leltünk a világ minden szegletében.