Őszi nap: Negyedik történet: Őszi dráma

Végvári Ödön, vagy, ahogyan a faluban ismerték, Dönci bácsi, a kicsiny település utolsó utcájának legutolsó lakosa volt. Apró tanyáját nem adta volna a világ legkényelmesebb lakásáért sem, a több mint nyolc évtized alatt a lénye teljesen összeforrt az apró házzal, és az azt körülvevő ólakkal, tárolókkal, földekkel. Otthona volt az a hely, még ha utolsó éveiben már csak egyedül lakott is azon a helyen.
A közvetlen szomszédja majd két kilométerre lakott, ezt soha nem is bánta, így kénye-kedve szerint gazdálkodhatott, nem volt terhére senkinek. Ha a kakas kukorékolt, csak őt ébresztette, ha a malacok éhesek voltak, a visításuk csak neki szólt. Neki bőgött a tehén, és ha a traktorral valamit dolgozni kellett, az sem zavart senkit. Bizony, hisz az öreg, ha kellett még mindig beszállt a rozoga járműbe, ahogyan maga látott el mindent; a földek művelését, az állatok ellátását, és saját magát is. Hogy meddig lesz képes minderre, arra nem is gondolt, csak tette a dolgát mindennap, mint ahogyan egész életében. Boldogsága volt azokban a munkával eltöltött hasznos napokban, hát megpróbált nap-nap után tevékenykedni valamit, mert azt sejtette, hogy csupán addig él, ameddig hasznosnak érzi magát.
Hajnalban kelt, elsőnek a tehenet fejte meg. Szép állat volt Bimbó, szerette azt a jószágot, ahogyan az összes tehenet, ami valaha is megfordult a portán. Imádta a szép kerek idomait, kedvét lelte az etetésében, tudta, hogy a jószág is csak akkor adhat, ha ő maga is kap valamit. Ezt nagyon régen megbeszélték már egymással Bimbó, és a gazda, szavukat egyik sem feledte az idők folyamán. Dönci bácsi sosem ivott tejet, mégis úgy fejte azt le Bimbótól, mintha maga fogyasztotta volna el, de valójában szétmérte azt a falubelieknek, akik nagy kedvvel jártak hozzá. Az a kis plusz mindig jól jött, félretenni is tudott belőle, hogy aztán a tavaszi munkák beköszöntével, mindennek az árát fedezni tudja.
A tyúkok is jól tojtak, s telenként a hízónak is szép húsa, szalonnája volt. A kicsi föld, ami körbeölelte a tanyát, enni adott az állatoknak, a ház mellett lévő konyhakert, pedig az asztalra nyújtotta át a maga adományát. Persze dolgozni kellett mindennel, de bőségesen megérte. Dönci bácsi legalábbis úgy érezte. S az ember életében nagyon fontos az, hogy rendben legyen önmagával, máskülönben megkeseredik, s másban is hibát talál. Nem élet az olyan.
Az öregnek azonban nem volt baja semmivel. Aznap reggel, miután ellátta az állatokat, körbejárta a tanyát, felmérve a soron következő feladatokat. Bár nem volt még hideg, a nyáron már réges-régen túladtak. Délben sok volt a bekecs, és jól esett a napsugarakat végiggurítani az ember hátán, de igazából már haldoklott a nyár. Az utolsó elköszönő meleg csókjai voltak azok a Napnak. Dönci bácsi ilyenkor szeretett a legjobban a kertben dolgozni.
Már minden letermett, egy-két fonnyadt paradicsom gunnyasztott a száraz indákon, amiért kár is volt lehajolni. A korábban finom, és zamatos zöldségek akkorra már csak élettelen maradványai búslakodtak a ház mögötti kis területen.
– Ideje rendet tenni! – gondolta Dönci bácsi, és nagy resttel munkához látott. A kiszáradt növényeket kitépte a földből, majd gereblyét vett elő, és egy csomóba húzta őket. Úgy hajolt, mint egy húszéves, nem gondolt a lehetséges bajokkal, hajtotta a munka, még aznap rendbe akarta tenni a kertet. Másnap majd lesz egyéb, ami akkor lesz fontos.
Mire minden gazt és kiszáradt növényt összehúzott, terebélyes kis domb keletkezett.
– Mi legyen vele? – gondolkozott Dönci bácsi, de csak a játék kedvéért, ugyanis minden évben elégette a keletkezett hulladékot. Nem túl hosszas megfontolás után, ezúttal is így döntött. A kazal nagy füsttel lobbant lángra, de miután megerősödött, nem engedett alább.
– No, fene! Jól nézünk ki, ha ilyen haragos leszel! – nevetett az öreg, de mégis hátrált egy lépést, mert nem állta, a tűz melegét. A tűz marta, zabálta az eleséget, és a sok száraz kóró meglehetősen ízlett neki. Gyorsan hízott tőle. Az öreg nézte egy ideig, aztán a mosoly egyszer csak eltűnt az arcáról. A teste megmerevedett, ahogy látta felnőni a lángokat.
– A mindenit! – suttogta, egyebet nem tudott mondani. A gondolata előrébb járt a testénél, amely arra ösztökélte, hogy tenni kellene valamit. De az öreg szervezet nem ugrott már olyan könnyedén, ahogyan egykoron. Dönci bácsi csak állt, és nézte, ahogy a lángok arrébb araszolgatnak az ólak felé, a jószágok felé, a ház felé. A felismerés egyszer csak mégis utolérte, és fejbe kólintotta.
– Ennek fele sem tréfa! – mondta, és azonnal a kút felé rohant, mentében felkapva a kétmoslékos vödröt. Szivattyú nem volt a kúton, pumpálni kellett az öreg masinát, ha azt akarta az ember, hogy az inni adjon. Viszont, ami korábban megtette, az most nagyon kevés volt. Az öreg cibálta, rángatta az öreg fogantyút, és merte a vizet, ahogy az az erejéből telt, aztán hordta és öntötte a tűzre, mely sisteregve válaszolt, de az nem lett kisebb. Dönci bácsi nem nyugodhatott meg. Űzte a tüzet, de az nem akart kitakarodni a tanyáról. Sőt, úgy tűnt, hogy el akarta nyelni az egészet. Egyre csak araszolgatott, ment, lopózott lépésről lépésre, és egyre csak nőtt.
Az öreg nem volt ellenfele, Dönci bácsi mégis küzdött, nem adta fel. Egy pillanatra megtorpant, gondolta kiált egyet, de aztán eszébe jutott, hogy a legközelebbi szomszéd két kilométerre van, nem hallott volna semmit a szavából. Rádöbbent, hogy magára maradt a bajban.
Aztán egyszer csak megbicsaklott, nem bírta tovább. Sok volt már neki a terhelés. Másodpercek múlva érezte, amint az arcát pirította a forróság.
– Nem, ez nem lehet! Jó Istenem, segíts meg engem! – mondta majd összegörnyedt, és tehetetlenül várta a halált. Az arcán könnyek gurultak végig, melyek sisteregve hullottak a forró homokba.
Végvári Ödön, akit mindenki csak Dönci bácsinak hívott, akkor, abban a pillanatban, felkészült a halálra.
S akkor nagyot dörrent az ég. Az eget villámok döfték át, és lecsaptak ott, ahol jónak látták. Eleredt az eső. Nagy cseppű, sűrű, áztató eső, mely eláztatja a testet, és megropogtatta a csontot. Végvári Ödön mégis enyhülést talált benne. Az ég felé tartotta az arcát, és hagyta, hogy a cseppek végigzáporozzanak rajta. A síró, barázdált arc végül mosolyra fakadt. Dönci bácsi hallotta, hogy nem is olyan messze, a tűz sisteregve küzd tovább… hasztalanul.
Hajnal volt, amikor az öreg felkelt onnét, és tántorogva a házba vonszolta magát. Otthona volt az neki, egybe nőtt vele. Több mint, nyolcvan éve lakott ott.
Akkor nap végre ősz lett. Igazi esős, áztató ősz, ami elől illik elbújni. Valahol mégis az életet jelentette; egy apró tanyán, egy kicsiny falu utolsó utcájának legutolsó házában.
Otthont jelentett az valakinek, még ha a házat egyedül is lakták.

“Őszi nap: Negyedik történet: Őszi dráma” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Csaba!

    Látod erről beszéltem a Halloween téma kapcsán, hogy mennyire nem olvasta senki. Józsi szerint azért nem, mert nem tudják, hogy ki írta. Aztán, ha tudják? Nagyon sok nyertes pályázatot se olvasunk.

    Szeretettel: Rita:]

  2. Pompás, remek írás ez! Szívemhez nőtt a Dönci bácsi, nagyon aggódtam érte és a bocikáért is. Nagyon tetszett!

    Néhány bölcs mondatodnál megálltam. Mint pl. ennél:

    …"az ember életében nagyon fontos az, hogy rendben legyen önmagával, máskülönben megkeseredik, s másban is hibát talál. Nem élet az olyan."…

  3. HŰ-HA! De jó írás volt. Tetszéssel olvastam. Számomra elképzelhetetlen, hogyan tudtak emberek élni a tanyán, viszont csodálatra méltónak tartom. Teljesen magukra és a természetre voltak hagyatva.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!