Mottó: „S a fényt szemem beitta a szívembe…”
(Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú)
Ősz lett, mire sikerült benyújtanom a kért irataimat a hivatalos szervekhez, hogy nekem is rendezzék az anyagiakat. Már másfél éve törekedtem erre, és úgy tűnt, hogy immár megoldódik ez a feladat is. Ha sikerül, akkor jövő tavasszal hazautazom Brassóba, hogy meglátogassam a szüleimet, a testvéremet, a rokonaimat, az unokatestvéreimet – mondogattam magamban. Hisz már évek óta nem jártam a szülővárosomban… Ó!
November vége felé hozott a postás egy ajánlott levelet. Aláírtam a nyomtatványt, amelyet elém tett, majd átvettem a borítékot. Kétségkívül nekem szólt, hisz az én nevemre címezték. Addig forgattam a hatalmas borítékot, amíg megtaláltam a két hivatalos pecsétet rajta: az egyik a feladóé volt, a másik a román postáé. Szóval fontos. De jó… IÓ!
Közben a postás elment, hogy kihordja a még hátramaradt leveleket, újságokat. Elővettem a szekrényemből az ollót, óvatosan fölvágtam vele a boríték egyik oldalát, és belekukucskáltam. Végül kihalásztam a hivatalos átiratot. Széthajtottam, majd olvasni kezdtem, miután leültem az ágyamra. A nyugdíjhivatal értesített, hogy jóváhagyta a másfél hónappal korábban benyújtott kérelmemet az anyagiak rendezésére. Mert megérdemlem. Ennyi és ennyi, ilyen meg ilyen munkaviszony után ennyi meg ennyi nyugdíj jár nekem.
– Na, végre! – kiáltottam fel örömömben. – Ez is megvan! Éljen! Ováció!
* * *
Három héttel később újra kopogtatott Frigyes az ajtómon. Frigyes, a postás. (Időközben a nevét is megtudtam a szomszédomtól.)
– Jó napot! – köszönt, amint kitártam az ajtót, és máris beljebb lépett az otthonomba.
– Jó napot kívánok! – viszonoztam.
– A személyi igazolványát kérem – mondta.
– Igen, máris. Legyen szíves, foglaljon helyet a karosszékbe.
A postás leült, elvette az igazolványomat, majd a személyes adataimmal kitöltötte a postai szelvényt. Aztán aláíratta velem. Végül kettétépte, az egyik felét nekem adta, a másikat eltette a hatalmas postás táskába. Innen kivett egy nagy köteg pénzt, és leszámolt belőle az asztal szélére háromhavi nyugdíjnak megfelelő összeget.
– Ilyen sokat kapok? – csodálkoztam.
– Igen, visszamenőleg is – világosított föl Frigyes.
Annyira hálás lettem hirtelen, hogy megajándékoztam egy ötös bankóval. A postás megköszönte, majd elbúcsúzott és tovább ment. Én meg nem győztem újra meg újra csodálkozni. De ha visszamenőleg is kaptam ezt a nagy összeget, akkor van benne észszerűség. Mármint idegen szóval kifejezve, van benne rÁCIÓ!
* * *
Tavasz volt már, május eleje, amikor egyik este rám írt az egyik nagy közösségi hálózaton az egyik unokatestvérem.
– Szia, Laci barátom! Hogy vagy? Mit csinálsz? Mikor jössz Brassóba?
– Szia, Imre barátom! Köszönöm kérdésed, most jól vagyok. Éppen olvasom az újdonságokat. Ha minden jól sikerül, és megoldok addig minden rám váró feladatot, akkor nemsokára, május közepén mennék látogatóba a rokonaimhoz.
– Úgy kellene gyere, hogy mi ketten is találkozzunk és beszélgessünk. Hisz évtizedek óta nem láttuk egymást!
– Ki kell fizetnem a tagsági díjat, ki kell kérnem az ingyenes utazási jegyeket, meg kell kapnom a nyugdíjamat, és majd azután. Sőt, a hónap közepén kedden este még az orvoshoz is el kell mennem ellenőrzésre. Már két hete bejelentkeztem nála, nem halaszthatom máskorra a vizsgálatot. Ha mindez sikerül így, ahogyan most leírtam itt neked, akkor szerdán reggel ülök az autóbuszra és megyek!
– Tíz napra én is hazautazom Angliából, hogy meglátogassam a lányaimat, a szüleimet és Brassóban leszek. Bérelni fogok egy legénylakást, gyere hozzám! Szívesen fogadlak! Legalább biztosan találkozunk, és lesz időnk beszélgetni is.
– Köszönöm, barátom! Kedves tőled a meghívás. Bízom benne, hogy sikerül mindent idejében megoldanom és hazautaznom. Itt az én telefonszámom… Légy szíves, írd meg te is nekem a tiédet, hogy szükség esetén úgy is tarthassuk a kapcsolatot. Előre is hálásan köszönöm! Szép estét, jó éjszakát kívánok neked, kedves Imre!
– Nagyon szívesen! Nemsokára megcsengetlek, és akkor meglesz neked is az én telefonom száma. Köszönöm, és jó éjszakát neked is, Laci barátom!
Alig fejeztük be a csevegést a közösségi hálón, rögtön csengett a telefonom. Ismeretlen számról telefonált valaki, ezért nem válaszoltam rögtön. Előbb megkerestem az interneten az ország hívószámát, s miután kiderítettem, hogy az Egyesült Királyságból keresnek, elmentettem a telefonszámot, mint az Imre unokatestvéreméét. Remélem, hogy nem kell rajta utólag módosítanom. Vagyis nem szükséges modifiKÁCIÓ!
* * *
Lomhán érkezett és parkolt le az autóbusz a vasútállomás melletti megállóban. Mire kivettem a csomagjaimat a busz gyomrából, megérkezett Imre is. Már várt rám. Kezet fogtunk és megöleltük egymást, megveregettük egymás vállát, hátát a viszontlátásunk örömére. Majd tízóraiztunk, utána taxiba ültünk, és hazahajtottunk a bérelt lakásba. Itt kicsomagoltam, átöltöztem, közben az unokatesóm elmagyarázta a házi rendet és kezembe nyomott egy lakáskulcsot. Hogy akkor menjek és jöjjek szabadon, amikor nekem jól esik, ne függjek tőle és az ő időbeosztásától. Hálásan megköszöntem neki, majd elindultam a szüleimhez. Gyalog mentem, mert közel laknak.
Édesanyám nyitott ajtót, miután becsengettem a lakásba. Köszöntem neki, majd megöleltem, megcsókoltam.
– Szervusz, fiam! Hogy vagy? Hogyan utaztál? – fogadott örömkönnyekkel a szemében.
– Kezét csókolom, édesanyám! Köszönöm, jól vagyok, remekül utaztam! Hát édesanyám, hogy van?
– Én is jól vagyok, köszönöm. Éppen az ebédet készítem. Ugye szereted a paradicsomlevest grízgaluskával, másodiknak a párolt káposztát sonkával? Ugyanis azt főzök. Nemsokára meglesz.
– Nagyon szeretem. Köszönöm, édesanyám. Apuka hol van?
– Kilépett az üzletbe vásárolni. Már kellene jönnie neki is. De hadd kérdezzek tőled valamit addig is, fiam. Az este elakadtam a keresztrejtvényfejtésben. Kérlek, segíts, ha tudod a megfejtést. Itt is van! A meghatározás így hangzik: „Izgágaság, kötekedés régies, idegen eredetű szóval.” Három betű már kijött a függőleges megfejtésekből (.KÁC..), de ezt a szót semmiképpen sem tudom kitalálni.
– Hmm. Nem ismerem én sem. De utánanézek az interneten, a Google keresőben. Lássuk csak. Nini, meg is van! Tehát a helyes megfejtés: ÁKÁCIÓ*!
* * *
– Szia, Laci! Hazaértél? Hogy telt Brassóban? – kérdezte a szomszédasszonyom negyedik nap délben, miután a sok csomaggal megérkeztem otthonomba, és fáradtan ültem le pihenni az udvaron lévő padra.
– Szia, Elza! Jól telt, köszönöm! – válaszoltam kiáltva, hogy hallja a kerítésen túl álldogáló hölgy.
Élményekkel teli, nosztalgiázva gondoltam vissza az elmúlt három és fél napra, amióta kora reggel elindultam itthonról, egészen addig, amíg nemrég hazaértem az utazásból. Rég nem volt ennyi és ilyen erős élményben részem, mint most. Szinte el-elsírtam magamat örömömben!
Három órát utaztam autóbusszal a Marosvásárhely–Segesvár–Brassó útvonalon, két-két húsz perces pihenővel oda, illetve vissza. Vittem magammal egy könyvet az útra olvasni, de nem volt kedvem hozzá. Inkább nézegettem a tájat. A régen látott házakat, falvakat, városokat, a csoda-zöld erdőket, mezőket, réteket, a napfénytől csillogó tavakat, folyókat, patakokat, a legelő juhokat és teheneket, a röpködő fecskéket, verebeket, a magasan szálló gólyákat, ölyveket.
Legalább két évtizede nem láttam személyesen a rokonaim nagy részét. A szüleimmel és a húgommal még közben találkoztam, amikor nyolc, illetve tizenhét évvel ezelőtt hirtelen hazautaztam villámlátogatásra. Nagyon örvendtem, hogy fölkereshettem a nagynénikéimet, nagybácsikáimat meg nagymamámnak egyetlen élő testvérét. Az unokatestvéreim közül csak Imrét láttam, aki külföldről jött haza tíz napra. A többiek megnősültek, férjhez mentek, elköltöztek, a munkájukkal, a családjukkal, gyermekeikkel voltak elfoglalva. Talán majd máskor sikerül őket is meglátogatnom.
Boldog voltam, amiért váratlanul megleptem jelenlétemmel a rokonaimat. Ők is megörvendtek nekem, a virágcsokraimnak, az apró ajándékaimnak (hisz nem illik üres kézzel vendégségbe menni). Örömmel beszélgettünk, idéztük föl a közös múltunkat, emlékeinket, nézegettük egymás fényképalbumait, emlegettük a régi szomszédokat, ismerősöket. Néha elérzékenyültünk, könnyekkel teltek meg a szemeink, új élményekkel és ízekkel gazdagodtunk, amint csevegtünk, ebédeltünk vagy éppen uzsonnáztunk.
A szüleimmel és a húgommal Brassópojánára is ellátogattunk. Sétálni mentünk péntek délután, föl az autóbusszal, a Postarétről. Vidáman idéztem föl a múltat. Ide, a Postarét közelébe jártam általános iskolába, illetve a megyei könyvtárba, amikor kamaszként valósággal faltam az olvasnivalót; itt, a Postaréten rengeteget szánkóztam iskolás koromban, ide jártam a játszótérre hintázni és ringlispílezni**, amíg a nagyszüleim neveltek.
Brassópojánán nagyot sétáltunk. Előbb a Schulerre és a Keresztényhavas-csúcsra szerettünk volna eljutni, de történetesen javítás miatt nem közlekedett a drótkötélpályás kabinos felvonó. Megpihentünk, közben uzsonnáztunk és fényképeztük egymást a fából faragott medvékkel a Teleferic szálloda előtt. Majd nekivágtunk az erdőnek, hogy eljussunk a régi síugrató pályához, a helység másik végébe, az Intim szálloda közelébe. Közben bámultam az égig érő fenyőket, bükkfákat és juharfákat, csodáltam a szívgyógyító zöld gyepet és lombokat, a mélykék égboltot, a fehér bárányfelhőket. Örvendtem a hajamat lobogtató szellőnek, a ragyogó napsugaraknak. Ahogyan a költő, Tóth Árpád írta az Esti sugárkoszorúban: „S a fényt szemem beitta a szívembe”! Varázslatos volt! Nem találok szavakat, hogy kifejezzem az élményeimet. Szívem túlcsordult szeretettel, szemem megtelt könnyekkel! Lelkileg teljesen feltöltődtem.
Estére járt az idő, mire hazafelé indultunk. Gyalogoltunk két-három kilométert az úgynevezett Kicsipojánába, a régi pojánai úton, s mivel a nap lenyugodott a távoli dombok mögött, úgy határoztunk, hogy megvárjuk az autóbuszt, s azzal megyünk le a városba. Mire leértünk Brassóba, már sötétedni kezdett. Még sétáltunk egy keveset a Kolostor utcában, a Weiss Mihály utcában, majd a húgomnál megvacsoráztunk. Mire jóllaktunk és hazafelé indultunk a szüleimhez a Fekete utcából, már teljesen besötétedett. Annyira, hogy a Cenket már csak árnyas hegyként tudtam lefényképezni, a tetején álló televíziós antennával, a kék-narancssárga fénnyel megvilágított városnévvel és a sötétkék égbolttal.
Szombat reggel újra buszra ültem, a vasútállomás közelében, hogy hazautazzak a Marosvásárhely melletti otthonomba. Útközben bámultam a távolodó várost, a horizonton látható hegyeket: a Nagykőhavast, a Schulert, a Királykőhavast, a Feketehalmot, illetve a még mindig hófödte csúcsokkal büszkélkedő Bucsecs-hegységet és Fogarasi-havasokat. Örvendtem a Bogáti erdő lombhullató fáinak és szerpentinjének, megcsodáltam a várromot Kőhalom mellett, a segesvári óratornyot és hegyi templomot, illetve a vasútállomás közelében élő öreg páfrányfenyőt. A melléje kiállított régi gőzmozdonyt sajnos nemrég elszállították a nagyszebeni gőzmozdony-múzeumba…
– Jól telt, köszönöm! – kiáltottam újra a szomszédasszonyomnak, miután felidéztem a három napos kirándulást, utazást. – Olyan volt, mint egy VAKÁCIÓ!
*Ákáció = lásd a https://idegen-szavak-szotara.hu/%C3%A1k%C3%A1ci%C3%B3-jelent%C3%A9se linken!
** ringlispílezni = körhintázni német eredetű szóval
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2022. május 25.