Holdacska bizony csak a címben lesz

Gőzölgött.
Mást nem is nagyon csinálhatott volna a bögrébe zárt kávém hajnalok hajnalán mínusz tizenkét fokos hőségben. Miközben félrerugdostam utamból a járdáról a senkinek – azaz nekem se – volt kedve letakarítani havat, a kávé megindult kezemben, integetett egyet mezítelen lábamnak, de szerencsére nem kezelt le vele, hanem sietett, hogy leérjen a hóba. Az illata mágikus permetszerként szállt fel, mint a fél mennyezet a konyhámban a tavalyi magányos karácsonyomon, amikor véletlenül egy kicsit tovább hagytam bekapcsolva a sütőt, mint kellett volna. Akkor is ugyanúgy megkaptam a fejmosást Jocitól, pont mintha az apját hallottam volna, hogy még is miért nem gondolkodom, tudhatnám, hogy hatvan felett feledékeny az ember és az ilyeneket meg kell ezért előznie. De Joci csak harminc éves. Fele annyi, mint én. Még is megfeledkezett rólam azon a karácsonyon. De nem baj, akkor is emlékezetessé tettem neki, mint, amikor kölyökkorában állandóan ajándékokkal leptem meg. Most meg ő lepett meg azzal, hogy rám szánt vagy fél órányi fejmosást. Igazán, megnevelhettem volna jobban. Alig hagyott itt pénzt. 
Anyám kávéjának is pontosan ugyanilyen illata volt és ugyanolyan pocsék és ritka íze és ugyanúgy, aki először itta rövidesen üdült egyet anyám kinti vécéjén. Addig meg anyám kibeszélte. Viszont, a kávéillatot sűrűn elnyomta annak az undorítóan ocsmány teakeksznek az illata, amivel anyám mindenkit megkínált, mert az, aki abból evett valahogy nem látogatott minket többet. Előszór csak azt hittem nem ízlett nekik. De többet még az utcán sem láttam őket. 
Kifejezetten utáltam azt az illatot. Ahányszor csak ki volt bontva a doboza és mindent belengett az illat, kiültem az előszobába és csak bámultam ki a fejemből. És ahányszor anyám megkínált vele, visszautasítottam. Valószínűleg az volt életem legokosabb döntése. Aztán egyszer el is lógtam otthonról az a szag miatt. Követtem a szivárványt. Mindig úgy tűnt közelebb van, már csak pár lépés, innen már jobban látom, talán, ha jobbra fordulok úgy gyorsabban odaérek. De aztán már egyre halványodott, nagyon hamar este lett és az ég megsiratta anyám helyett, hogy elvesztem. Olyannyira, hogy tüdőgyulladás lett a vége. Mái napig nem láttam őt. Se anyámat, se a tüdőgyulladást. Pedig már öt éve a kertjének kedvenc zugában ülök minden este, várva a második tüdőgyulladásomat, de sehogyan se, hogy jöjjön. Ő nem várt így engem haza, pedig mégis visszajöttem, csak addigra ő már máshol keresett engem.