Vakáció: Tizenharmadik történet: Vakáció (Idegenben)

„Csodáld meg balaton-kék szemeiddel a tavat lányom, mert én 40 éves elmúltam, de még nem láttam…!”
Apám írta nekem 1972 nyarán e pár szót egy levelezőlapra. Jó dolog, ha a család együtt mehet nyaralni. Gyermekkoromban én erről semmit nem tudtam, nálunk efféle üdülés szóba sem jöhetett, anyám prüdériája miatt. Ő a helyi strandra is – ha emlékezetem nem csal –, kétszer jött ki velünk. Nem tartozik a könnyen barátkozók kategóriájába sem, előbb jár a nyelve, mint kellene, hamar szerez haragosokat.
Tizenegy éves koromban szüleim a Ganz MÁVAG balatonboglári SZOT üdülőjébe küldtek nyaralni. Borzasztóan sok időnek tűnt a két hét nekem, aki addig csupán a kereszt-szüleinél töltött néhány napot a szünetekben. Nem is igazán éreztem hozzá nagy lelkesedést, hiszen környezetünkben mindent fel lehetett lelni ami egy gyereknek ahhoz kellett, hogy agyoncsapja unalmas perceit. Zöldellő rét, óriási agyagos gödrök tele vízzel, temetői sírkert, végtelen kukorica táblák. A vízben békákat fogtunk, halásztunk, fürödtünk. A réten fociztunk, egy-egy üdítő zápor után gombát szedtünk. Nyár végére a bőrünk barnára sült, mint az afrikai bennszülötteké. Nem utolsó sorban ott voltak a barátaim, akikkel időnként meglátogattuk a külterületi szőlőskerteket.
Bátyám előző évben nyaralt a Balatonnál, ezért gondolhatták szüleim menjek el én is, később ne legyen belőle „bezzeg te voltál a Balatonon…, én neeem ” utálkozó számonkérés.
Hatalmas vulkánfíber bőröndünket méretéből adódóan kizártuk, mint lehetséges utazó táskát. Meg sem bírtam volna emelni, legfeljebb ha belecsomagolnak és valaki elvisz benne. Anyámat sosem érdekelték az esztétikai szempontok, a fonott hálóba – amelyben előző nap még a kenyeret hoztam a boltból –, és az iskolatáskámba pakolta kevéske holmim. Hogy mégse lássák a többiek, intim ruhadarabjaimat újságpapírba tekerte. Meglehet, éppen ez miatt sem volt kedvem az egészhez… A víztükör mérete egyébként elbűvölt, a túlparton kékellő hegyek, a parányinak tűnő nyaralók látványa nem kevésbé. Alföldi gyerekként a legnagyobb magaslat amit addig láttam Örkény határában a „Bika hegy” volt, a maga 50 méterével.
Vélhetően én jöttem a legsanyarúbb családi környezetből társaim közül, ez már a vasútállomáson kiderült. Csomagjainkat egy kistraktor utánfutóján szállították el a nyaralóhoz. Miután a gondnok felpakolta a hátizsákokat, bőröndöket, szatyromat a padra tette fintorogva.
– Valami hajléktalané lehet – vélte, és elrobogott.
Kisebb csatát vívtam a nevelőtanárral – nem illik elvenni ami a másé -, mire nagy nehezen megértette, a csomag az enyém. Kék-zöld volt az arca a hölgynek, aznap karambolozott az autójával, és a nyaraltatás miatt nem ment be a kórházba. Talán emiatt is akadozott a felfogása. Az én arcom is váltogatta színét, fülem izzott, mint pipacs a napfényben, szégyenkeztem a többiek vizslató tekintetére, vihogására. Némi bocsánatkérő fejsimogatás után bármennyire erőszakoskodtam, kezébe fogta a csomagom, ő vitte a nyaralóig. Emberségből jelesre vizsgázott. Végig kérdezgetett Klárika néni, mire célunkhoz értünk mindent tudott rólam, a családunkról.
Tőlem idősebb lányokból állt a csoportunk, és egy fiatalabb, nyolc éves gyermekből. Korom miatt a nagyokhoz nem tudtam beilleszkedni, így maradt a kicsi. Otthon én voltam az aktuális bébicsősz az utcában, szerettem a tőlem kisebbeket pátyolgatni. Babit vagány kislánynak ismertem meg. Szép ruháiból, rendezett holmijából látszódott, gondoskodó családi háttérből jött. Nagymamáját hiányolta leginkább, és hogy felvidítsam énekeltem neki, bohóckodtam. Hatalmas kacajaival hálás közönségnek bizonyult. Azt már a nyaralásom második napján megállapítottam, anyám kevés költőpénzt adott, melyet az udvarból kiforduló triciklis fagylaltárus magával vitt. Ettől kezdve csupán néztem, ha a többiek fagyiztak, főtt kukoricát ettek. És talán éppen emiatt gondolták a felnőttek azt, amit…
Egyik délután csendes pihenő alatt kint ejtőztünk az udvaron. Klárika néni magához intett.
– Szaladj be kedvesem a szobámba – mondta, és a kulcsot kezembe nyomta –, ott van az ágyon a fényképezőgép, hozd ki kérlek!
Boldog voltam, hogy engem kért meg, mert a nagyobbak mindig ott sündörögtek körülötte, mi Babival ritkán fértünk a közelébe. Olyan ember volt, akiből sugárzott a szeretet. Futottam az épületbe, nyitottam az ajtót… Az ágyon szanaszét hevertek a ruhák, a könyvek, és egy pénztárca. Ez utóbbi nyitva, kilógtak belőle a papírpénzek. Sosem nyúltam volna máséhoz. Nem mondom… anyám pénztárcáját néha megapasztottam egy-egy fagyira valóval, de az úgy véltem a családé, közös. Persze nem jól gondoltam, mint ezt később megtanultam. Felkaptam a fényképezőgépet, és szaladtam vele a nevelőnőhöz. Amint közelükbe értem néhány sutyorgott mondatot elcsíptem a beszélgetésükből.
– Ő nem lehetett – rázta fejét Klárika néni.
– Nincs pénze, és mégis fagyizott tegnap – ezt Marika néni mondta különös éneklő hangsúlyával.
– Babi fizette, láttam.
– Akinek nincs költőpénze előbb nyúl a máséhoz.
– Egy a biztos, végére kell járni a dolognak – zárta le a beszélgetést Ilonka néni a vezető, felém intve a fejével, mert észrevette ott állok, és hegyezem a fülem.
Persze én akkor nem sejtettem semmit arról miért lettem beküldve a szobába a fényképezőgépért, miért feküdt kiterítve az ágyon a pénztárca. Másnap sétálni mentünk, egy nevelővel. Ezt furcsálltuk, általában mindhárman velünk tartottak. Vacsorára értünk vissza, és az egyik nagylányt behívatták a szobába, akit reggel hazavittek a szülei.
Megtudtuk, először pénz tűnt el, majd Ilonka néni aranylánca, amit a fürdőben felejtett, és mire eszébe jutott, visszament érte, lába kelt. Akit hazavittek, az a lány lopta el, a ruhái közt megtalálták az ékszert, és a pénzt is bevallotta. Édesapja vezető beosztásban dolgozott a gyárban. Kellemetlen lehetett neki… Mind ezeket a nagylányok tárgyalták ki egymás között villanyoltás után. A felnőttek elcsípett beszélgetése is e tények birtokában tisztult ki előttem, tehát én voltam a gyanúsított, pusztán azért, mert nem volt pénzem. Hiába gazdagodtam új énekekkel, amelyeket később büszkén osztottam meg otthoni osztálytársaimmal, hiába fürödtem a csodálatos tóban, melynél csupán a mi sárgödrünket tartottam különbnek, ebből a nyaralásból leginkább ez maradt meg bennem. Sok, nagyon sok víznek kellett lefolynia a Dunán mire megtanultam, igaz, hogy a családi háttér egyfajta mintaként szolgál minden ember számára, de mégis leginkább önnön tettei formálják az életének, emberségének alakulását.

“Vakáció: Tizenharmadik történet: Vakáció (Idegenben)” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Éva!

    Együttérzéssel olvastam történetedet,18 évesen a vőlegényemmel, ( kicsivel később a férjem lett) láthattam először a Balatont, holott kb. 50 km, volt a távolság. Azzal a feltétellel engedtek el vele, hogy a fürdés szigoruan tilos, mert fürdőruhában nem mutogathatom magamat, mert az erkölcstelen, hajóra nem szállhatok, meg kellett ígérnem, hogy egész nap a Balaton parton sétálunk.
    Az igeretem, egyik részét fürduruha híjján betartottam, de a hajózást nem, átmentünk Tihanyba, Földvárról és vissza, persze ez a kettőnk titka maradt.
    Sok szeretettel gratulálok, remek írásodhoz és a jól megérdemelt helyezéshez.
    Magdi💐🌷

  2. Kedves Éva!

    Megrázó élmény lehetett, mélységesen egyetértek a zárómondatodban foglaltakkal.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  3. Kedves Alkotótársak! Köszönöm, hogy megtiszteltetek figyelmetekkel, kedves emlékeitekkel. Szeretettel: Éva

  4. “önnön tettei formálják az életének, emberségének alakulását.”

    Kedves Éva!

    Így igaz. Nagyszerű ember lettél a szeretetlen és szegényes körülményeid ellenére is. Egyszer már én is írtam az iskolai nyaralásról, amelyre annyira el akartam menni, de ahol nem éreztem jól magam. Az én okom épp az ellenkezője volt. Otthon voltam szabad, nem a táborban. Nagyon hiányoztak a szüleim és a megszokott szabadságom is. Alig vártam, hogy hazaérjek. A buszmegállótól egészen hazáig szaladtam. Ma is szaladnék, ha élnének a szüleim. Nincs az a Balaton, vagy tenger, ami kárpótolni tudná a hiányukat. Egyébként a tengerparton is csak kétszer voltam egész életemben, – Görögörszágban – akkor is elsősorban a lányom miatt mentem. Két-három napnál tovább sehol se érzem jól magam, az idegen környezetet, az alkalmazkodást, a kiszolgáltatottságot is nehezen viselem. Nekem az a kikapcsolódás, ha elmegyek az uszodába. A gyermekeimmel többször voltam a vállalati üdülőkben, az jó volt, ismerősök között, szinte olyan volt, mint ha otthon lennénk. A gyerekek jól eljátszottak egymással és mi felnőttek is más oldalukról ismertük meg egymást. A vállalati buszkirándulásokat is szerettem, ha csak lehetett oda is vittem a gyerekeket.

    Szeretettel: Rita🌷

  5. Kedves Éva, eszembe juttattál néhány dolgot. az én gyerekkoromban is minden ott volt a közelben, hogy jól érezzem magamat, ahogy te is leírtad.. A tó, a rét, a kukoricás stb. A nyaralás pedig az volt, hogy elvittek bennünket egy hétre apám bátyjához, aratási időszakban, kötelet fontunk a gabonaszárból, meg gereblyéztük a tarlót. Középiskolás koromban meg egy építőtábor.. Igazi nyaralásokra csak sok év múlva tudtam eljutni.
    szeretettel Fgy

Szólj hozzá!